Régi-új történet: cím nélkül

Helló!
Megint itt vagyok.
Az új sztori készül, de még sehol se tartok vele. Addig is igyekszem kijavítani egy réig történetemet, amit legalább két éve írtam, szóval van vele munka, és az a gyanúm, így se lesz tökéletes. Na, nem baj, igaz?
Ennek akkor se volt címe, most se lesz, ha Ti ki nem találtok neki valami frappánsat. Ha úgy érzitek, nyugodtan tehettek javaslatokat. ;) Addig is a munkacíme a régi marad, vagyis Titkos történet, aminek megvan a jelentése, de semmi komoly.
Ja, és ez hamisítatlan fanfiction, a rajongás tárgya az angol McFly zenekar.
Csapjunk a lovak közé!

A kezdetek

A gép londoni idő szerint fél tizenegykor landolt a lutoni reptéren. Mona három bőröndöt és két kézipoggyászt vonszolva próbált kijutni az épületből, és mikor végre sikerült, megállt, és mélyet szippantott a levegőből.

– Végre itt vagyok! – gondolta magában – Álmaim városában, és remélem, álmaim életét fogom élni. – Befejezte a gondolatot, és órákig tartó mosoly ült ki arcára.

Igen, órákig, egészen addig, míg meg nem pillantotta álmai otthonának a legkisebb túlzással sem nevezhető szálláshelyét. A falakról potyogott a vakolat, az egész épületben áporodott szag terjengett, és a szálló tulajdonosa – aki mellesleg Mindenesként ült a pultnál –, éppen egy jókora adag sörpárlatot engedett útjára torkából, dobhártyaszaggató hangot hallatva. Ha nem lobogtatta volna a férfi szájából távozó huzat, Mona haja most bizonyosan égnek állt volna a kétségbeeséstől. Arról nem is beszélve, hogy útban fölfelé leendő szobájához, egész idő alatt George – a tulaj, mint az a bemutatkozáskor kiderült, amikor is Mona kénytelen volt megszorítani a férfi kosztól ragadó kezét – nadrágjából félig kilógó, csupasz ülepét volt kénytelen bámulni. Amikor felértek, a ziháló George, akinek zsíros homlokáról patakokban folyt a veríték, rámutatott egy kék ajtóra, ami valaha zöld volt – ezt a lepattogzott festék engedte látni. Miután George visszadöcögött földszinti kuckójába, Mona vett egy mély lélegzetet, összeszedte minden bátorságát és benyitott a szobába.

Bár ne tette volna!

Ugyan George szánakozva közölte vele, hogy a takarítónő csak fél óra múlva érkezik, ezért még a szobában van az előző lakó összes szemete, Mona kis híján hanyatt vágódott a szoba közepén, a sarokban, illetve a fürdőszobában tornyosuló szeméthalmok láttán.

Hát, igen. Tegnap itt még hat fiatal lány töltötte a vakációját…

Jó pont volt viszont, hogy George – bevallása szerint – saját kezűleg húzta át az ágyneműt, hogy Mona lepihenhessen, ha túlságosan elfáradt volna a repülőúttól.

Igen. Tehát Mona elindult valóra váltani legtitkosabb álmait, ami itt kezdődik, ebben a ’minden extrával felszerelt’ kis bungalóban, potom hatvanöt fontért egy hétre.

Másnap Mona egy gyilkos elszántságával csapta le az ébresztőórát, melyre válogatott szitkokat szórt. Nem kis erőfeszítésébe került kikecmeregnie az ágyból, mivel az éjszakát teljesen éberen töltötte. Az történt ugyanis, hogy a takarítónő végül estig sem ért oda, amit George felettébb sajnált, és így Monának magának kellett rendet teremteni új otthonában.

Éjjel tizenegykor végre lefürdött a rozsdafoltos zuhanyzóban, és már alig várta, hogy lefeküdhessen aludni. Épphogy letette a fejét az amúgy pihe-puha párnára, jött is az édes álom, ami pontosan két percig tartott. A két perc elteltével hangos dörömbölés ébresztette a lányt, ám nem az ajtót verték, a hang a falakon keresztül érte el Monát. Valami ritmusosan verte a jobb oldali szomszédjai falát, ám a hang tényleges forrása csak percekkel később tudatosodott Monában, amikor is előbb visszafojtott, majd egyre hangosabb sikoltásokra lett figyelmes. Mona elmosolyodott, és kezdeti dühe elszállt, azt gondolta, maximum egy óra alatt lerendezik a dolgot, és végre mindenki elégedetten térhet nyugovóra.

Igaza is lett.

Jobb oldali szomszédjai pontosan egy óra múlva már horkoltak, így Mona is átfordult a másik oldalára, hogy aludhasson végre egy jót. Ekkor azonban az emeleti szomszédjai zendítettek rá, vagyis inkább ott folytatták, ahol az előző párocska abbahagyta. Mona ekkor már a dühtől vérben forgó szemmel ragadta meg párnáját, majd a fejére húzta, hátha az tompítja a zajokat, ebben azonban tévedett…

A parti akkor hágott a tető fokára, mikor háromnegyed egykor hallotta a bal oldali szomszéd ajtajának csapódását, azt egy huppanás követte nevetgéléssel, végül pedig a jól ismert zajok fészkelték be magukat a kis panzió papírvékony falaiba.

Mona csak sóhajtott egy hatalmasat, majd a gondolataiba merülve bámulta a plafont.

– Remek. Mindenki jól érzi magát. DE MIÉRT PONT MOST JÖN RÁ MINDENKIRE? ÉS MIÉRT ILYEN VÉKONYAK A FALAK? – üvöltötte magában, és hajnali fél háromkor végre sikerült elaludnia.

Így történt, hogy Mona karikás szemmel, csapzottan sétált be új munkahelyére, a Vodafone telefontársaság ötvenemeletes, új stílusú üvegépületébe.

A recepciós pulthoz érve bemutatkozott az ott helyet foglaló, szemüveges, karót nyelt, húszas évei végén járó nőnek, és elmondta, mi járatban van. A recepciós kissé flegmán útbaigazította, és Mona nem kis bosszankodással vette tudomásul, hogy az adminisztrátorok irodái a harmincnegyedik emeleten vannak, ezért egyenesen a lift felé vette az irányt. Ott azonban elszörnyedve kellett tudomásul vennie, hogy a lift határozatlan ideig nem üzemel.

Elindult hát a lépcső felé.

Mire felért a harmincnegyedik emeletre, csurgott a hátán a víz, a lábai nem tudták megtartani a súlyát, ő pedig egyenesen a lift előtt készült összeesni. Ez azonban nem történt meg, mert abban a pillanatban kinyílt a liftajtó, és egy száznyolcvan centis, csupán combtőig szoknyába bugyolált, barna szépség lépett ki rajta, aki még időben elkapta a meggyötört lányt.

Mona kis híján sírva fakadt, ezért az ismeretlen barna bevezette egy kisebb irodába, melynek üvegajtajára a következő feliratot ragasztották fel matricával:

CHLOE McINTIRE

ADMINISZTÁRCIÓS OSZTÁLYVEZETŐ

Leültette a még mindig minden porcikájában remegő Monát, adott neki egy pohár vizet, majd megnyugtató, meleg hangon kérdezgette.

– Mi történt veled? Jobban vagy már? – kérdezte, miután végignézte, ahogy Mona egy húzásra felhajtotta a fél literes pohár tartalmát.

– Igen, köszönöm. De… ez sem az én napom…

– Azt látom, hogy eddig nem mehettek túl fényesen a dolgok. – húzta fel tökéletes ívű szemöldökét a Monával szinte egykorú lány.

– Hát… Nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy szinte semmit sem aludtam az éjjel.

Mona elmesélt mindent egészen addig a pillanatig, hogy kinyílt előtte a lift ajtaja. A történet végére az ismeretlen lány a hasát fogta a nevetéstől.

– Ne haragudj, nem rajtad nevetek, hanem ezen az egész szituáción. – szabadkozott a szemét törölgetve.

– Ugyan, nyugodtan bevallhatod, hogy rajtam nevetsz, tényleg olyan vagyok, mint egy rakás szerencsétlenség. Mire felérek, már működik is a lift…

– Na, jó, ez tényleg röhejes, de biztos nem csak ilyen dolgok történnek veled.

– Hát, ezek után én már nem sok jóban reménykedem,…. Még a nevedet sem tudom.

– Chloe McIntire – mosolygott bíztatóan a lány –, és ha nem tévedek, te Mona Larson vagy, az új adminisztrátorunk.

– Azt ne mondd, hogy te vagy a főnököm! – vörösödött el Mona.

– Attól tartok, mégis ezt kell mondanom. De ne aggódj, nem vagyok olyan vaskalapos, mint a többi öregszagú banya itt a cégnél. – kacagott Chloe.

– Ígérem, többé nem úgy jövök be, mint akit hatszor megrágtak és kiköptek. Jó, ezt nem tudom megígérni, de majd igyekszem. Csak tudnék legalább aludni éjszakánként!

A nap hátralevő részében Chloe körbevezette Monát, és az állapotára való tekintettel még nem gyötörte halálra. A műszak végéig elköltöttek együtt egy ebédet, beszélgettek mindenféléről, és igazán megkedvelték egymást. Hazafelé menet még beugrottak egy Starbucksba, és folytatták a beszélgetést.

– Figyi, Mona, ha továbbra sem tudsz pihenni, nyugodtan átköltözhetsz hozzám. Én pont lakótársat keresek.

Mona ezen csak nevetett. – Chloe, a főnököm vagy, nem lakhatom veled. Mi lesz, ha egyszer nem takarítok ki? Levonod a fizetésemből?

– De bolond vagy! Hát úgy bánok én veled, mint egy beosztottal? Szimpatikus vagy. Na! Nem akarok valami hülye libát magam mellé.

Mona gondolkodott egy kicsit, majd mosolyogva bólintott. – Rendben, tehetünk egy próbát. – Erre koccintottak és nagyot kortyoltak a krémes italokból.