Learning to breathe - 12. Fejezet

Jacob végül nem mondott semmit. Állkapcsát megfeszítette és haragosan elfordult.

A többiek értetlenül meredtek rá, de semmit sem szóltak, mert tudták, hogy nem kedveli Joeyt és még egyébként is kiszámíthatatlan a kedve.

Joey a szemöldökét összevonva nézett maga elé, de a merengő állapot nem tartott sokáig; Embry közelebb húzta magához, amitől ő összerezzent. Egyre kényelmetlenebb lett a helyzet. Úgy érezte, ha hamarosan nem szabadul meg a férfitól, sikítva, magából kikelve rohan el, és meg sem áll hazáig.

Dacára a forró ölelésnek, őt a hideg rázta. Nem tudta volna megmondani az okát, de félelem kezdte elhomályosítani az összes többi érzését, kivéve az undort, mert az a félelemmel együtt nőtt. Tudta, hogy ezzel egyidejűleg a vonásai is megváltoznak; úgy gondolta, hogy leginkább egy űzött vadéhoz hasonlíthat az arckifejezése.

Hiába erőlködött, képtelen volt meggyőzni magát arról, hogy itt semmi baja sem eshet. Tudatalattijából ködös képek kúsztak elő egy éjszakáról, félelemről, idegen férfiakról… Egyre kisebbre húzta össze magát, de Embry ebből semmit sem vett észre, mert Paullal beszélgetett. Még az sem tűnt fel neki, hogy Joey reszketni kezdett.

A nő érezte, hogy valaki figyeli, de nem tudta elengedni az agyában feltoluló képeket; könnybe lábadt szemmel bámulta a földet. Karjait a mellkasa köré fonta; ökölbe szorított kezét olyan erővel nyomta bordáihoz, hogy az valódi fájdalmat okozott neki, mégsem tudott ellazulni. Már nem sok hiányzott ahhoz, hogy feladja a színlelést, félrelökje Embryt, és tényleg elmeneküljön. Éppen a megfelelő pillanatban állt meg előtte valaki, hogy kizökkentse ebből az állapotból.

Először a poros, fekete tornacipőt pillantotta meg, és ahogy felemelte arcát, Jacobbal találta szemben magát, aki két ételtől roskadozó tányért tartott a kezében. A férfi úgy állt meg Joey előtt, hogy a többiek elől eltakarja őt, így rajta kívül senki sem látta könnyben úszó szemét.

Joey, amikor rájött, hogy Jacob áll előtte, még jobban összerezzent, de amint a könny már nem akadályozta a tisztánlátásban, érzékelte, hogy a férfi arcán nyoma sincs az előbbi haragnak. Komoly volt, és mintha nagyobb figyelemmel tekintett volna le rá, mint amit eddig valaha is látott az arcán.

– Elvinnéd ezeket apáméknak? Légyszi…

Joey egy pillanatig meglepetten nézett fel a férfira, aztán megköszörülte a torkát. - Persze… – Átvette a tányérokat és indult volna, de Embry karja még mindig mintha satuba szorította volna. Szemében újra kétségbeesés csillant.

– Embry! Vedd le róla a kezed! – Jacob hangja a kelleténél élesebben csendült fel, de aztán visszafogottabban folytatta. – Billynek vinne enni…

A forró kéz azonnal lecsúszott Joey válláról, és ő nagyot sóhajtott. Hagyta, hogy a friss levegő átjárja tüdejét és kitisztuljon a feje, aztán felnézett Jacobra, aki még mindig ugyanazzal a figyelemmel fürkészte arcát. Joey azonnal lesütötte szemét, sarkon fordult és elvitte Billyéknek az ételt.

Billy jóízűen falatozott a Joey által felvágott ételből és közben Charlie-val és a nővel beszélgetett. Joey vele egy tányérból evett, mert neki túl sok lett volna az étel és valahogy úgy tűnt neki, a nő nem akar visszamenni a többiekhez még egy adag ételért. Hazudott volna, ha azt mondja, meg sem fordult a fejében, hogy esetleg Jacob űzte el a nőt a viselkedésével. És nem is járt messze az igazságtól.

Joey, azon kívül, hogy inkább meghalt volna, minthogy Embry, vagy bárki más bizalmaskodjon vele, valóban úgy érezte, hogy Jacob azért küldte az apjához, hogy ne legyen velük. Nem is akart visszamenni közéjük.

Charlie és Billy kedvesen viselkedett vele, régi történeteket meséltek evés közben, és sosem tettek félreérthető, vagy zavarba ejtő mozdulatokat. Jól szórakozott, jól érezte magát velük.

Egy kis idő múlva a gyomorremegése is elmúlt. Kezdett felengedni, már a nevetést sem csupán erőltette, a két idősebb férfi szívből jövő kacagásra késztette. Ezt persze nem csak ő vette észre; úgy érezte, mintha minden mozdulatát figyelnék. Nem állandóan, de időről időre rátört ez az érzés. Nem mert a barátai irányába nézni, mert tartott tőle, hogy Jacob gyilkos tekintetével találná szemben magát. Talán az sem tetszik neki, hogy Billyékkel együtt nevetgél.

Egy idő után Sue is csatlakozott hármójukhoz és így a maradék feszültség is elpárolgott Joeyból.

– Sue, Seth nem jön ma el? Én már nem tudok sokáig maradni, már megy le a nap…

– Nem tudom, édesem. Nem mondott semmit.

– Értem. Akkor mindegy. Majd holnap felhívom. – A mondat lezárásaként nagyot sóhajtott.

Összeszedte az üres tányérokat és bevitte őket a konyhába, hogy elmosogasson.

Mire visszaért a többiekhez, Billy arcára kiült a fáradtság. Beszélgettek még néhány mondatot, aztán két ásítás között Billy Joeyhoz fordult.

– Betolnál a szobámba, Joey?

– Persze. Tényleg rád fér a pihenés! – Kedvesen mosolygott az öregre, és miután az jó éjt kívánt mindenkinek, begurította a házba.

A szobában Joey az ágy lábához hajtogatta a hímzett dísztakarót, de amikor visszafordult Billyhez, ő nem úgy nézett ki, mint aki lefekvéshez készülődik. A szoba egyik sarkában egy kézzel festett, gyönyörűen kifaragott tölgyfa láda állt; Billy abban kutatott.

A nő oda akart menni, hogy segítsen neki, de Billy arra kérte, hogy üljön le az ágyára és ott várja meg. Hamarosan egy kék bársonyszalaggal átkötött, hímzett anyagba csomagolt dologgal tért vissza, a tetején egy tenyérnyi vászonzsákkal, melynek a szája bőrrel volt megkötve.

Joey kíváncsian várta, hogy mit szeretne mindezzel Billy. A férfi arca átszellemült, látszott rajta, hogy valódi kincsként tartja számon a térdén fekvő holmikat. Amikor a nő elé ért kerekesszékével, nem nézett fel rögtön. A csomag hímzett anyagát simogatta és a gondolataiba merülve hallgatott.

– Billy, minden rendben? – Joey hangja óvatos volt. Arra számított, hogy amikor a férfi felnéz, könny csillog majd a szemében, de legalábbis szomorú lesz – valahogy benne volt a levegőben. De mint már annyiszor életében, most is tévedett. Billy arcán kedves mosoly ült, már amennyire az izmai engedték, és csillogó szemmel nézett a nőre.

– Igen. Minden a legnagyobb rendben. – Ép kezével megfogta Joey balját és a szemébe nézett. – Szeretném, ha ezt elfogadnád. – Joey szóra nyitotta száját, de az öreg leintette. – Előbb hallgass végig, légy szíves. Ebben a csomagban az én Sarah-m régi ünneplő ruhája van, a tasakban pedig a hozzávaló ékszerek

Joey szeme elkerekedett, és újra közbe akart vágni, de Billy megszorította a kezét, hogy jelezze, még nem fejezte be. Egy sóhaj után folytatta. – Nemsokára megüljük a hagyományos törzsi ünnepet. Te is részt vettél már rajta néhányszor, tudod, mekkora mulatság. Igaz, hogy már egy új, modernebb korban élünk és az ünnepek is megváltoztak, de a hagyomány szerint legalább ilyenkor mind törzsi ruhát öltünk és eljárjuk a régi táncokat. Téged már mind a törzs tagjai között tartunk számon, én pedig a saját lányomként tekintek rád. Szeretném… Nagyon boldoggá tennél, ha elfogadnád ezeket tőlem és az ünnepen ezeket viselve jelennél meg, mint egy valódi, quileute nő.

Joey szeme könnybe lábadt a meghatottságtól. Megtiszteltetésnek érezte, hogy a törzs legbölcsebb és leginkább becsült embere ilyen kijelentést tett, de ami még fontosabb, hogy érezte Billy határtalan szeretetét.

– Köszönöm, Billy! El sem tudom mondani, mit érzek most… De Billy, ez a ruha sokkal nagyobb kincs annál, hogy csak úgy odaadd bárkinek is.

– Nem csak úgy odaadom. Másnak nem is adnám.

– De ez a gyerekeid öröksége, egy emlék neked! Nem hiányozna? Rachel…

– Rachelnek és Rebeccának megvan a maguk öröksége és egyébként megbeszéltem velük már régen ezt a dolgot. Rach is húgaként szeret, tudja, mennyit segítesz. Mi így háláljuk meg a szeretetedet, szeretnénk, ha a családunk része lennél.

Joey könnyes szemmel bólintott és átvette Billytől a kis csomagot és az ékszeres zacskót. – És Jacob… ?

– Jake-kel nincs semmi baj. Nem bánja. – Billy meggyőzően mosolygott, de a nő azért nem volt annyira biztos a dologban Jacobot illetően.

– Köszönöm, Billy! Büszkén fogom viselni őket. – Joey megölelte az öreget és mindkét orcájára cuppanós puszit adott. Látta, hogy a férfi is elérzékenyült. Közelebb hajolt, és megsimogatta az arcát.

Mintha csak a beszélgetés végére várt volna valaki, halk kopogás hallatszott az ajtón.

– Gyere csak, fiam! – szólalt meg Billy rekedtes hangon.

Joey felkapta a fejét a megszólítás hallatán és mire az ajtó felé fordult, azt már be is csukta maga mögött Jacob.

A férfi arcáról egyetlen érzelmet sem lehetett leolvasni, tekintete a nő és az édesapja között ugrált.

Joey úgy érezte, a nyugodt felszín ellenére a férfi lelkében hatalmas viharok dúlhatnak. Éppen elkapta a pillantását, amikor az róla az ölében heverő csomagra siklott, de még akkor sem mutatott semmiféle érzelmet. Joey kezdte azt hinni, hogy Jacob a dührohamain kívül nem is képes más érzelmet kimutatni, csak maszk-szerű arckifejezést ölteni helyette.

– Nem zavarok, apu? Beszélgettek még?

– Nem, Jake. Mindent megbeszéltünk. Igaz, Joey?

A nő mosolyogva bólintott, de ez a mosoly inkább grimaszra hasonlított. Billy el is nevette magát a látványtól, de nem kommentálta.

– Akkor én most elteszem magam holnapra.

– Persze, Billy, pihenj csak. És… köszönöm. – Még egyszer megölelte az idős embert, és igyekezett úgy elhagyni a szobát, hogy Jacobot a lehető legnagyobb ívben kikerülje, és még véletlenül se nézzenek egymásra.

Joey az ajándékkal a kosarában kilépett a házból, és az immár egy kupacba összeverődött társaság felé vette az irányt, hogy elbúcsúzzon. A szürkületet látva égetőbbé vált, hogy otthon legyen végre, mint valaha. Semmi kedve nem volt éjjel éppen innen hazamenni.

Még elcsípte Charlie-t és Sue-t, akik már a rendőrautó felé igyekeztek, aztán a többiekhez fordult. Leah-ék megértették, hogy fáradt és haza akar menni, de Embryék persze nem hagyták szó nélkül a dolgot. A többségük már kissé kapatos volt és ilyenkor nem lehetett bírni velük.

Quil és Embry addig győzködte a nőt, amíg az kötélnek nem állt, és le nem ült közéjük, arra viszont nem volt hajlandó, hogy Embry mellé telepedjen le, így befészkelte magát Emily és Kim, Jared felesége közé.

Mint kiderült, fölöslegesen maradt ott, mert az este további része másról sem szólt, mint a részeg férfiak viccelődéséről. Jót nevetett persze, de inkább töltötte volna ezt az időt pihenéssel, mint értelmetlen bohóckodással. A helyzetet csak rontotta, hogy Jacob vele szemben ült le, miután ágyba dugta édesapját, így vagy kockáztatta, hogy begörcsöl a nyaka és folyamatosan oldalra néz, vagy állta a férfi pillantását – ami időről időre felé tévedt.

Meglepve látta azonban, hogy a férfi most teljesen másképp viselkedik, mint eddig. Jacob együtt viccelődött a többiekkel, hangosan nevetett, sőt még ő is rátett egy lapáttal a részegek szórakoztatására. Furcsa volt ilyennek látnia a férfit; ez egy teljesen más arca volt, egy olyan Jacob Black, aki, ha egyébként nem lenne annyira ellenszenves, egészen szórakoztató és szerethető lenne.

Ha a férfi nem figyelt, Joey elmélyülten bámulta és közben azon gondolkodott, hogy egy tragédia hogyan változtathat meg ennyire valakit. Azt még ő is megértette, hogy Jake valószínűleg ilyen lehetett régen, ezt az arcát emlegetik mosolyogva a többiek. Ezzel a Jacobbal szeretett volna ő is mindig találkozni és összebarátkozni, hogy őt is vidám emberré tegye.

Persze, köztük szó sem lehet barátságról, hiszen a férfi ki nem állhatja.

Ezen gondolkodva Joey éppen a férfira nézve bambult el, amikor Jacob hirtelen felé fordult és egyenesen a szemébe nézett. Széles vigyora eltűnt az arcáról és érdeklődve figyelte a nőt, majd jobb szemöldökét megemelte. Erre Joey szeme kikerekedett, szemöldökei a homlokára szaladtak és belülről rágni kezdte az arcát, amitől olyan grimasz ült ki az arcára, hogy Jacob szája a füléig szaladt a látványtól, de azon nyomban el is fordult a nőtől, aki vöröslő arccal, most már az alsó ajkát rágcsálva meredt maga elé. Jacob a következő percekben néhányszor lopva még odanézett és mindig a fejét csóválva siklott tova a tekintete.

Mire Joey legközelebb körbenézett, csak a megfogyatkozott társaságot találta ott. Észre sem vette, hogy Leah mikor távozott és most éppen Embryék készülődtek elmenni Quil autójával. Bár Embryék mellé valószínűleg amúgy sem ült volna be…

Miután mindenki elindult, aki menni akart, Joey beszaladt a házba, hogy eleget tegyen bizonyos szükségleteinek. A mosdóban belenézett a tükörbe, és kiábrándultan vette tudomásul, hogy a zúzódásait fedő smink több helyen is megsínylette az esti ölelkezéseket és puszikat, ezért úgy döntött, most már akár le is moshatja az egészet.

Nem figyelte, mennyi ideig marad el; lassan mosta le a maradék alapozót. Megpróbált nem gondolni arra, hogyan is szerezte a sérüléseit, de persze elkerülhetetlen volt, hogy felvillanjon egy-egy momentum arról az estéről. Joey mélyeket lélegzett a csapra támaszkodva, hogy el ne uralkodjon rajta a szorongása és ez után már nem nézett a tükörbe, bár a csuklóján található zöldes ujjnyomok mindig előtte voltak.

A fürdőből kilépve Jacob széles hátát pillantotta meg, amint a mosogató előtt állt, és az üres tányérokat rakosgatta bele.

Körbenézve a kosarát a pulton találta. Arra gondolt, észrevétlenül kisurran a férfi háta mögött és majd az ajtóból elköszön. Terve azonban nem vált be, mert Jacob anélkül, hogy felé fordult volna, megszólalt, halálra rémítve ezzel a nőt.

– Várj, amíg elmosogatok!

Joey-nak ez parancsként hangzott, de ő sosem tűrte, hogy mások dirigáljanak neki.

– Mi az?

– Csak várj meg!

– Nekem nincs időm. Haza akarok menni. Jó éjt! – Meg sem várva a választ kilépett az ajtón, de egy perc múlva vissza is tért. Jacob már a habos vízben babrált és egy cseppet sem izgatta magát a nő miatt.

– Hova lettek Paulék? – Az udvar ugyanis teljesen üres volt. Joey utolsó mentsvára Paul autója volt, de annak is csak hűlt helyét találta.

– Hazamentek.

Joey hitetlenül állt az ajtóban és e pillanatban az is dühítette, hogy Jacob annyira közönyösen viselkedik. Éppen azt akarta elkerülni, hogy késő este, a sötétben, egyedül kelljen hazamennie. Érezte, hogy kezd kétségbe esni, de ezúttal erőt vett magán és úgy döntött, minél előbb indul, annál kevesebb az esélye, hogy megtámadják.

– Akkor jó éjt! – Sarkon fordult és már kint is volt az udvaron, azonban még egy perc sem telt el és hallotta a bejárati ajtó csapódását.

– Hová mész? – Jacob arcáról sütött a harag.

– Haza.

Joey értetlenül állt a férfival szemben, akinek a kezéről még csöpögött a habos víz. A férfi egy pillanatig némán vizsgálta az arcát, és amikor az állára esett a pillantása, megfeszült az állkapcsa. Joey nem tudta, mit akarhat tőle a férfi, de nem is szándékozott kivárni. El akart fordulni tőle, de Jacob hangjára földbe gyökerezett a lába.

– Ennyire nem lehetsz ostoba! Egyedül akarsz elindulni? Arra kértelek, hogy várj pár percet, és akkor elkísérlek.

– Eddig is egyedül jártam haza, nem kell kísérgetned!

– Te most hülyéskedsz, ugye? Egyáltalán nem félsz?

– Mitől kéne félnem?

– Mondjuk a kiálló gyökerektől… – Jacob maró gúnnyal mondta ezt és úgy nézett a nőre, hogy az legszívesebben ott helyben elsüllyedt volna. Megcsóválta a fejét és szó nélkül bámult Joey-ra.

– Mennem kell, Jacob… – Joey nem tudta mire vélni Jacob utolsó mondatát. Úgy érezte, mintha nem csak az ügyetlenségére utaló gúnyként kellene felfognia, hanem többletjelentést hordozna. Mintha a férfi pontosan tudná, hogy az egész egy nagy hazugság, de persze nem tudhatta.

Szerette volna, ha valaki hazakíséri, de ez esetben még Embryt is szívesebben elviselte volna, mint Jacobot.

– Ezt nem hiszem el! Miért kell nekem mindig ilyen makacs nőszemélyekbe botlanom?!

Megtörölte a kezét a nadrágjába és a nő után indult, aki már jó néhány méterrel előrébb járt, mert minél előbb meg akart szabadulni a férfitól. Hamar utol érte Joeyt, aki egy cseppet sem szándékozott lassítani.

– Jake, tényleg nem kell fáradnod. Csak huszonöt perc…

Jacob idegei pattanásig feszültek. Legszívesebben tényleg sarkon fordult volna, hogy a nő rettegve tegye meg az utat, de inkább levezette rajta a feszültségét.

– Te tényleg ki akarod magad nyíratni? Szoktál egyáltalán gondolkodni?

– Szoktam! Éppen ezért nem akarok egy ilyen idegbeteg emberrel hazamenni éjnek évadján! Fordulj meg és menj vissza mosogatni!

Ha Joey férfi lett volna, Jacob most valószínűleg addig üti, amíg mozdulni tud, így azonban azzal védekezett, amivel tudott. – Nem bírnám, ha az én lelkemen száradna a megerőszakolásod vagy a halálod! Pedig isten látja lelkem, tényleg inkább hazamennék! De akárhogy rinyálsz is, nem adok rá esélyt, hogy elintézzen egy-két fajtádbeli jófiú, és mártírhalált halj! Inkább ölnélek meg a saját kezemmel, ha Billy nem bírna annyira. Ez is a korral jár nála, az öregség elveszi az eszét…

– Jacob, fogd már be! – Joey szeme mostanra megtelt könnyel. Bántották Jacob szavai és persze az idegességét sem tudta másképp levezetni. – Tényleg elment az esze, ha egy ilyen emberre büszke! Rád várt eddig? Nem is értem, mit szeret rajtad bárki is!

Most már Jake idegei sem bírták tovább, de annak ellenére, hogy a nő szavát általában semmibe vette, most úgy érezte, igaza van. Ezek a szavak jobban bántották, mint bármi más. Gombócot érzett a torkában; nem akarta tovább hallgatni a nőt. Végül keserűen válaszolt. – Szerintem most már te is csöndben maradhatsz. – Hangja éles volt, parancsoló és ettől Joey valóban elhallgatott, mert megijedt Jacobtól. – Te csak menj az útnak azon az oldalán, én meg ezen, ha már mindenképp el kell, viseljelek!

– Jó!

– Jó!

A maradék húsz percet némán, duzzogva tették meg. Jacob egész idő alatt a szeme sarkából kémlelte a nőt.

Joey rettegett a férfitól; a nézése azt sugallta, hogy bármelyik pillanatban ugorhat, és beváltja az ígéretét, miszerint megöli. Nem volt számára kétséges, hogy megtenné-e. A mostani helyzetben inkább gyalogolt volna egyedül a sötétben, ott, ahol egyszer már az életére törtek, mint hogy teljesen egyedül tegye meg a távot ezzel az őrjöngő emberrel.

A házhoz érve Jacob egészen a tornác lépcsőjéig kísérte a nőt. Még mindig forrt benne az indulat, de már nem mutatta ki. Igyekezett nyugodt arckifejezést ölteni; úgy érezte, aznapra elég volt a veszekedésből és a durva sértegetésből.

Joey egy kis időre megfeledkezett a férfiról; pillantása a néhány méterre lévő fatönkre siklott, melyen üresen árválkodott az este kirakott tányér. Reggel késésben volt és nem volt ideje megnézni, történt-e valami, de most elgondolkodva látta, hogy a farkas – vagy valamely erdei állat – visszatért az éjjel.

Jacob követte a tekintetét, majd végignézte, ahogy a nő elsétál a tányérért és visszasétál vele.

Amikor Joey visszatért a tornác lépcsőjéhez, Jacob szája sarkában – számára érthetetlen okból – gúnyos mosoly bujkált, szeme derűtől csillogott, egyik szemöldökét pedig kérdőn megemelte. Szíve szerint megkérdezte volna, mit talál olyan viccesnek, de inkább hagyta, pedig az esetleges gúnyolódásra már választ is gyártott, miszerint a madaraknak szokott mindenféle jót kitenni.

Szó nélkül indult el a lépcsőn, de amikor meglátta, hogy Jacob hatalmas, sötét alakja fölé tornyosul, rémülten állt meg. Az ijedtség az arcára is kiült, és úgy látta, akármit akart is a férfi, ez megváltoztatta a szándékát és érthetetlen arckifejezéssel hátrálni kezdett, majd szó nélkül megfordult és elsétált…