Learning to breathe - Epilógus

-->

Billy Black a kerekesszékében ült, az aprócska, erőtlen lángnyelvek táncában gyönyörködött. Egészen átszellemült, talán el is érzékenyült.

Nem fért a fejébe, hogyan szaladhatott el így az idő. Nemrég még mind totyogósak voltak, ő erős volt, mint egy bika, aztán farkas korba léptek, és akkor még – fogyatéka ellenére – mindig erős férfinak érezte magát, maholnap pedig egytől-egyig kirepülnek, családot alapítanak, ő pedig már csak egy gyenge, hasznavehetetlen öregember.

De ez az élet rendje, nem igaz? Hát, legyenek boldogok a fiatalok!

– Leah gyönyörű menyasszony volt. – Egy darabig csak a penge sercegő hangját hallotta, ahogy a fába hasított. Végigszaladt rajta, mint kés a vajon, majd a forgács a levegőben bukfencet hányva a lába elé hullott, a még fagyos földre.

– Igen. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar összeházasodnak.

– Ha szeretik egymást, mire várjanak?

Hosszú hallgatás és farigcsálás után jött csak válasz. – Igaz.

– Nem volt elég, hogy elfelejtsd, igaz? – A kérdő tekintet láttán elmosolyodott.

– Nem miatta jöttem vissza, hanem, mert megígértem neked. De két hónap alatt tényleg nem lehet elfelejteni valakit, aki olyan, mint ő.

– Azért, ha már itt vagy… – Billy ép szemével a fiára kacsintott.

– Na, elég az álmodozásból, vén csont! Gyere, bemegyünk, mielőtt megfagysz itt. Márciushoz képest elég hűvös van.

***

Májusi langyos szellő szállt be a nyitott ablakon, meglebbentette a függönyt és továbbszaladt a kis szobán, megannyi tavasz végi virág balzsamos, bódító illatával töltve meg azt. Körbetáncolta a két összefonódó, mezítelen testet, melyeket a Hold ezüstös fényében fürösztött, és felszárította róluk az apró, csillámló verejtékcseppeket.

A szoba levegője így is fülledt volt, a komódon álló mécsesek lángja meg-megingott az arra szálló forró lehelettől.

Vastag ujjak simítottak végig a bársonyos bőrön, míg meg nem találták az égő szemű fémmadarat.

Jacob Joey medálját babrálta, majd elgondolkodva nézett fel a ragyogó, smaragdzöld szempárba. Végigsimított a fehér arcon és megízlelte a hívogató ajkakat, csak hogy érezze, mindaz, amit a karjaiban tart, amit ajkával érint, a valóság és nem csupán káprázat.

Elszántan nézett Joeyra. – Ha nem látnád többé a kedvenc vörös farkasod, hiányozna?

– Igen.

Jacob felsóhajtott, mintha komoly problémával állna szemben, de szeme pajkosan mosolygott. – És ha az elvesztéséért cserébe kapnál egy szerelmes férfit, akinek minden vágya, hogy veled öregedjen meg és trottyos korotokban fogná a kezed, nehogy szívrohamot kapj a villámlástól?

Joey komolyan nézett rá, majd, amikor rájött, hogy ez valóra válhat, elmosolyodott. – Azt mondanám, többé meg ne lássam azt a farkast!

– Helyes, akkor ezt megbeszéltük. – Jacob elégedett mosolya beragyogta a félhomályban úszó szobát. Gyengéden csókolta meg a nőt és csak percek múlva váltak szét. Mélyen szívta be a levegőt. – Furcsa, hogy ez csak az óta megy jól, amióta rád találtam. Te tanítottál meg arra, hogy ne fojtsam vissza minden áron a lélegzetem.

Joey is teleszívta tüdejét a virágillattal. – Hm, ezzel én is így vagyok. Jó újra levegőhöz jutni. Vagyis jó lenne, úgyhogy gyere csak ide! – Még mosolygott, amikor Jacob puha, húsos ajka az övére forrt. A férfi ajkáról lopta a levegőt.

Ők voltak egymásnak az éltető oxigén és egy egész emberi életük volt rá, hogy megtanuljanak lélegezni.