Learning to breathe - 27. Fejezet

Mire Billyt az ismerős udvarra gurította, Joey teljesen elfáradt.

Érkezésük neszére Jacob előjött a műhelyből, és szenvtelen arccal köszöntötte mindkettejüket; a benne élő halvány reményről, hogy a lány megenyhült, csupán sötét szeme csillogása árulkodott.

A tűz azonban hamar kihunyt szemében.

Joey nem fogadta a köszönését, dühösen fordult el, és megfeszített állkapoccsal követte Billyt, aki már a saját erejéből gurította be a kerekesszékét a házba.

A piros ház üres volt Leah nélkül, mintha egy nagy, ódon bútordarabot kidobtak volna, és a helyén hatalmas, üres, világos folt tátongott volna, pedig a tulajdonos nem is ő volt.

Billy letelepedett a konyhaasztal mellé, Joey pedig keresgélni kezdett a konyhaszekrényekben. Amint megtalált mindent, amire szüksége volt, nekilátott a sütésnek, közben pedig Billyvel beszélgetett.

Látta a férfin, mennyire jól érzi magát, hogy folyton a közelében van, és már nem bánta, hogy ezért Jacobot is el kell viselnie.

– Ugye most már nem fogsz kerülni, ahogy eddig? – nézett fel az újságjából Billy; dörmögő hangja elnyomta az ódivatú rádióból szálló lágy dallamot.

– Nem, téged nem foglak kerülni. Tudom, mennyire megbántottalak, és hidd el, sajnálom.

– Elhiszem, lányom. Ha ez jelent valamit, én is sajnálom, hogy nem beszéltem neked azokról a dolgokról – főleg a farkasodról –, de nem lehetett.

– Már mindegy, nincs gond. Legalább volt min nevetned. Meg Jake-nek is… Hogy lehettem ennyire idióta?!

– Ugyan már, Joey! Egyikünk se nevetett rajtad, és hülyének se néztünk. Nem igaz, fiam?

– De, igaz. – Jacob Joey háta mögött lépett be a konyhába.

A lány megpördült a hang hallatán, majd vörös arcát Billy felé fordította. Egy szavát se hitte a fiatalabb férfinak.

Jacob, látva a nő újfent haragos arckifejezését, nagyot nyelt, és a hűtőhöz lépett. Elővette az előző napi ételt, és mindhármuknak melegített, míg Joey megterítette az asztalt.

Az ebédet némán költötték el. Jacob úgy tett, mintha nem lenne baj, hogy a nő inkább egyikükhöz se szól, csak ne kelljen beszélnie vele, de legbelül majd’ felrobbant. Végül Billy törte meg a csendet.

– Hát, ez igazán izgalmas ebéd volt! Nem győztem kapkodni a fejem, hogy kinek a mondandóját hallgassam inkább… – Billy hangja telve volt szarkazmussal. – Csináljatok valamit, gyerekek, mert ez így egyáltalán nem szórakoztató!

Egyikük sem felelt.

Joey nekilátott leszedni az asztalt, Jacob pedig a konyhapultnak dőlve hajtott fel egy pohár hideg üdítőt.

– Látom, ez nem megy. Mindegy is. Na, én most lepihenek. – Jacob eközben elhagyta a helyiséget, visszament a műhelybe, de útközben még hallott néhány mondatot. – Addig ne menj el, lányom! Örülnék, ha itt lennél, amikor felébredek.

– Itt leszek, ne aggódj! – Kedves mosolyt küldött a férfi felé. – Elmosogatok, aztán kimegyek a rétre, olyan szépen süt a nap. Te nem jössz?

– Nem, inkább itt pihenek.

Joey élvezte a napsütést. Hanyatt feküdt a fűben, az őszi virágok között, és a kék égen foltokban elhelyezkedő felhőpamacsokat nézte.

Bár szilárd talajon feküdt, úgy érezte, mintha mozogna alatta a föld. Szinte hallotta, ahogy nőnek a fűszálak, érezte, merre túr a vakond, ahogy a hangyák a teste alatt motoszkálnak. Belenézett a napba, és amikor lehunyta a szemét, színes foltokat látott maga előtt. Megnyugtatták a formátlan képek. A nap melege szinte égette csontszín bőrét, de a lágy szellő, mely ide-oda hajtotta a karcsú, magas növények szárát, enyhet adott felhevült, kipirult arcának. Távolról hallotta a madarak énekét, és érzete a föld, a növények, még a napfény illatát is. Egy volt a természettel, szabad volt. Kapott, és cserébe semmit se kellett adnia. Majd egyszer visszaadja a földnek, ami az övé, de addig csupán élvezte, amit az nyújtani tudott.

Végtelen nyugalom töltötte el egész bensőjét; úgy érezte, mintha elhagyta volna a testét és csak lebegne, egyik helyről a másikra sodródna, amerre a szél viszi.

Elfeledte a gondjait, a lelkét, szellemét megbéklyózó, kísértő emlékeket, mintha a testével együtt azokat is lefejtette volna magáról és csupaszon, súlytalanul, megtisztulva utazna a természet vájta ősi utakon.

Nem akart visszatérni a hús börtönébe, örökre itt és most akart maradni.

Így érte az álom.

És ahogy lenni szokott, ha úgy tűnik, minden rendben, ha az élet éppen tökéletesnek tűnik, a gonosz azonnal lecsap. Akkor hadat üzen a bánat, a szenvedés, a tragikus sors, és egy csapásra minden elromlik.

Joey nyöszörgött, majd felsikoltott álmában.

Jacob a sűrű bozótban járt, már csak néhány méter választotta el a kis rét szegélyétől. Orrában érezte Joey verítékének édeskés illatát; megszaporázta a lépteit.

Joey a földön feküdt, lehunyt szemhéja alól patakokban szivárgott a könny. Úgy tűnt, egész teste elzsibbadt az izmai megfeszítésétől.

Csendben leguggolt hozzá, és óvatosan végigsimított a forró arcon. Lágyan suttogott a lány arca fölött.

– Joey, ébredj! Csak álmodsz, ébredj!

Amikor a lány a sokadik szólongatásra se reagált, az ölébe húzta az élettelennek tűnő testet, és erélyesebben próbálkozott.

Joey szeme olyan hirtelen pattant ki, hogy még Jacob is hátra hőkölt. A forró könny tovább csordogált vörös szeméből, és úgy tűnt, azt sem tudja, hol van.

Jacob jobbnak látta elengedni a felülni készülő nőt, aki körbenézett, és kezdte egyenletesebben venni a levegőt.

Már pontosan tudta, hol és mikor van.

Újra a börtönében.

Joey nagyot sóhajtott, és megtörölte az arcát.

– Joey?

Az ismerős férfihang hallatán Jacob felé fordult. Vonásai megkeményedtek. – Mit csinálsz itt?

– Semmit. Erre jártam…

– Nem szorulok a segítségedre, sem a szánalmadra!

– Tudom. – A nő ingerülten nézett Jacob szelíd arcába, sejtette, mit láthatott. – Még mindig beszélned kellene róla. Így lassan felemészted magad.

– De bölcs lett itt valaki! Néhanapján megfogadhatnád a saját tanácsodat…

– Joey…

– Nem akarok beszélni veled! – Visszahanyatlott a lágy fűtakaróra, szemét elfutotta a könny.

Próbált az égen úszó felhőkre koncentrálni, de a könnyein át nem látott semmit.

Behunyta a szemét, és befelé figyelt. Újra egy akart lenni a természettel, testetlenül akart szárnyalni, de túlságosan zaklatott volt, és Gaia sem osztogatja bőkezűen a kincseit.

A tehetetlen dühtől legszívesebben kisgyermek módjára hisztizett volna, de csupán a könnye folyt kiapadhatatlanul.

– Sajnálom, Joey… – A férfi még mindig mellette térdelt a fűben, de ő igyekezett tudomást se venni a jelenlétéről. – Én sem akartam, hogy így alakuljon, de bajban voltál, én meg hiába utáltalak, segíteni akartam. Távol akartalak tartani magamtól, de úgy tűnt, téged ez nem érdekel. Foggal-körömmel kapaszkodtál a farkasba. Szükséged volt rám – rá. Pedig tényleg nem kedveltelek, de kezdtél érdekelni, és meg is akartalak védeni, ha már másnak nem hagytad.

Ennek nem lett volna szabad megtörténnie.

Annak az éjszakának nem lett volna szabad megtörténnie…

Tudod, annyiszor eldöntöttem, hogy nem találkozom többé veled. Amikor olyan sokáig nem láttál… De te akkor is csak a vérszomjas farkast akartad, pedig az igazi énem, amit annyira utáltál, próbált visszaterelni a barátaidhoz, de te senkire se hallgatsz, igaz? – Nem kapott választ, Joey rezzenéstelen arccal bámult az ég felé. – Nem csak neked volt szükséged a farkasra, neki is szüksége volt rád…

Azon az estén utáltalak, amiért segítenem kellett neked.

De visszatértem – újra és újra.

Miattad jöttem le a hegyről, célt adtál. Elérted, hogy valami ebben a világban tartson: az, hogy téged életben tartsalak. Mert te olyan felelőtlen, ostoba, igazi céltábla voltál.

Segítettél, hogy apám mellett maradhassak, hogy visszatérjek a mindennapokba.

Közben megismertelek. Idegesítő kis pukkancsból lassan érdekes nővé váltál a szememben, olyan emberré, akit érdemes a barátomnak tudni.

Gyenge vagy, sérült, de a farkasodra már nincs szükséged. Most már te is megállod a helyed az emberek világában, ahogy talán én is.

Sokban hasonlítunk, te meg én. Mindketten sérült áruk vagyunk, de ha találunk valakit, akiért érdemes küzdeni, a felszínen tudunk maradni. Neked ott van Seth, nekem pedig Leah. – Hosszan hallgatott, a távolba révedt. – Sajnálom, amit tettem, de nem volt más választásom. Ahogy neked se…

Mélységes csend telepedett kettejük közé.

Joey könnye elapadt; szótlanul nézett még mindig az égre.

Jacob lefeküdt mellé a fűbe; a sűrű növényzettől nem látták egymást.

– Tudom a titkod. Már az elejétől kezdve tudtam. Most te is megtudod az enyém, de ahogy én megtartottam a tiéd, úgy, kérlek, te se mondd el senkinek az enyémet. Nem mintha a többiek nem tudnák, de egyszer bőven elég volt látniuk…

Bella volt az édesanyja, Nessie félvér vámpír volt, és az első pillanattól, ahogy megláttam, az övé volt mindenem. Ő volt a bevésődésem, az övé volt az életem – mégis az övé veszett el.

… és ahogy Bella kérte, rohantam délnek Nessie-vel a hátamon, de a vérszopók gyorsak voltak, túl gyorsak.

Hiába ígértem meg Bellának, nem tudtam megvédeni. Azok négyen utolértek, és Nessie-vel a hátamon nem küzdhettem ellenük. Egy pillanat alatt elragadták őt tőlem. Utánuk vetettem magam, de jött két másik vérszívó.

Mire végeztem velük, és visszaértem a tisztásra, mindennek vége volt.

Elevenen él bennem a máglya tüzének pattogása, a fojtogató, édes bűz, mely felszállt belőle. Az én Nessie-m halotti máglyája előtt álltam.

A néma csöndben csak sokára tűnt fel, hogy valami nem stimmel. Hiányoltam Bella hangját, hiszen az anyák ilyenkor üvöltenek, zokognak, sikoltanak.

De ő ott se volt. Az idegen vámpírok, akiket Edwardék hívtak, felszívódtak, és csak Cullenék álltak ott, mint kőszobrok. Iszonyú volt rájuk nézni.

De ha azt hittem, a saját fájdalmamnál semmi sem lehet nagyobb – mert elveszíteni a bevésődésed tárgyát olyan, mintha az univerzum semmisülne meg, és a helyén üresség maradna, mintha a saját szívedet, a lényed lényegét tépnék ki belőled; ezt nem tudom eléggé elmagyarázni – akkor csak rá kellett néznem Edwardra.

A földön kuporgott és maga elé meredt. Nem a máglyára, felé se nézett. Valahova a távolba bámult mozdulatlanul. Levegőt se vett, érzelemmentes volt az arca.

Visszafordultam a dokihoz – Carlisle arcán őszinte bánatot láttam. Odajött hozzám, hideg kezét a pofámra tette – őt nem zavarta, hogy farkas vagyok. Elmondta, hogy amikor Nessie-vel végeztek, mert nem tudták megvédeni, Bella rájuk rontott.

Carlisle-ék őt sem tudták megmenteni. A Volturi elcipelte magával, és még útközben megölték.

Cullenék hallották a sikolyait, amikor széttépték. Ahogy előtte Nessie-t is, aztán máglyára dobták a pici testrészeit. – Jacob hangja elcsuklott, hosszas hallgatás után folytatta csak. – Nem láttam másik füstoszlopot, Bellát valószínűleg máshol égették el. Napokkal később megtaláltuk a helyet, ahol széttépték – azt az édes illatot lehetetlen elfelejteni.

Cullenéknek valahogy sikerült elvonszolniuk onnan Edwardot, én meg csak álltam az életem értelmének hamvai előtt. Napokig nem mozdultam, ott feküdtem étlen-szomjan, sokáig üvöltöttem, aztán már csak néha nyöszörögtem.

Cullenék szó nélkül eltűntek…

Csend borult rájuk, csupán a madarak énekét, a növények zizegését lehetett hallani.

Joey legszívesebben újra sírva fakadt volna. Rájött, mennyire önző. Mások sokkal nagyobb és gonoszabb mumussal küzdenek, mint ő, mégis saját magát sajnálja leginkább.

Ő él, túlélte a történteket, de a máglyán Jacob egy jókora darabkája is odalett. Az ő szívét gyökerestül kitépték, mégis ő segít neki.

Szeretett volna kinyúlni a férfi keze után, hogy támaszt nyújtson neki, hogy éreztesse, nincs egyedül a bánatával, de nem tette.

Sokáig feküdtek némán, mozdulatlanul egymás mellett.

Joey teleszívta a tüdejét friss levegővel, majd lassan kifújta. Igyekezett ellazítani magát, majd lehunyta a szemét. Suttogva beszélt.

– Nem attól vagyok ilyen, amit te láttál. – Várt néhány pillanatot, felkészült. – Tizenhat voltam, életvidám tinédzser. Szerettem a barátaimat, jóban voltam a fiúkkal – tudod, nem nyafognak annyit, mint a lányok –, és imádtam táncolni.

Egy este elmentem a barátnőimmel szórakozni. Felvettük a legdögösebb ruháinkat, és irány az éjszaka. Túl sokat ittam, mind sokat ittunk, és rengeteget táncoltam. De én nem csak topogtam, mint a többi lány; úgy táncoltam, hogy minden porcikám mozgott, a férfiak meg bámultak, csorgott a nyáluk. Jól esett a figyelem, de igazából nem érdekeltek. Engem csak a tánc kötött le.

Emlékszem, volt ott három fickó, vagy inkább suhanc, de nálam idősebbek, és ki akartak kezdeni velem, de elhajtottam őket. Aztán úgy hajnali egy óra tájban hazafelé tartottam – a többiek másfelé mentek, így egyedül voltam –, és nagyon kellett koncentrálnom, hova lépek, mert még jócskán részeg voltam.

Az otthonomtól alig néhány sarokra történt.

A semmiből egyszer csak ott volt az a három pasi, akiket korábban elküldtem, és tapogatni, taszigálni kezdtek. Szédültem, a lábamon is alig tudtam megállni – esélytelenül próbáltam védekezni. Undorító dolgokat kiabáltak az arcomba, meg is ütöttek… Aztán valahogy a földre kerültem. Szaggatni kezdték rólam a falatnyi ruhadarabokat, és semmit se tehettem. Kiabáltam, de akkor úgy képen töröltek, hogy szó szerint csillagokat láttam, mégsem adtam fel. Meghallhatták a sikoltozásom, mert sziréna hangjára lettem figyelmes. Akkor azok is megrémültek, és idegesek lettek, mert nem fejezhetik be, amit elkezdtek. – Gúnyos vigyorra húzta a száját, Jacob pedig alig tudta visszafogni az indulatait, de csöndben hallgatta a rémálomba illő történetet. Hiszen Joeynak rémálmai is voltak! – Úgy gondolták, egy kis szórakozás mégis jár nekik. Ütöttek, ahol értek; felszakadt a szám, de ezt csak onnan tudtam, hogy csorgott a nyelvemre a vér. És közben, a fájdalmas ütések, rúgások között, még mindig éreztem, ahogy végigsiklik rajtam egy-egy ragacsos kéz. Úgy éreztem, feloldódik a bőröm az érintésük nyomán, mintha sav mart volna végig, pedig csak a csupasz kezük ért hozzám.

Aztán úgy ütött meg valamelyikük, hogy az eszméletemet is elveszítettem. – Csend lett. Joey az ingje ujjával igyekezett felitatni a friss könnypatakokat. – Amikor magamhoz tértem, már nem voltak ott, a rendőrök pedig a közelben jártak. Hallottam, hogy szólongatnak; nem a nevemen, ismeretlen áldozatot kerestek.

Nem szólaltam meg, képtelen voltam rá. Nem is akartam, hogy megtaláljanak, és úgy lássanak.

Nem éreztem a testem, csupán azt az iszonyú fájdalmat, és az égő érzést mindenhol. Emlékszem, a számban lévő fémes ízbe sós vegyült, ahogy szó szerint nyeltem a könnyeimet.

Nem tudtam, mit tettek velem, amíg nem voltam magamnál; ez volt a legrosszabb az egészben. Rettegtem. Csak később, a kórházban, a vizsgálatok után mondták el, min mentem keresztül.

Egy négyzetcentiméternyi ép felület se volt a testemen, mindenemet zúzódások, horzsolások, sebek borították. Még egy cigarettacsikktől is van hegem… - Fásultan beszélt, a könnycseppek automatikusan csorogtak a szeméből. – Eltört néhány csontom is, a szememet kinyitni se tudtam, annyira bedagadt. És… - nagyot sóhajtott – bár szó szerint nem erőszakoltak meg… már nem vagyok érintetlen…

Hát, elmondtam. Beszéltem róla, ahogy akartad. Remélem, így már jó. Már tudod az igazi titkomat. Ez nem ugyanaz, mint ami veled történt, de ezen se könnyű túltenni magam. Megbízni bárkiben is ezek után, számomra a legnehezebb dolog a világon…

Nem sírt, de a könnyei még mindig potyogtak.

Semmit se várt ez után a férfitól, talán csak annyit, hogy tegyen úgy, mintha ez a beszélgetés le se zajlott volna, mintha nem vallottak volna egymásnak a legfájóbb élményeikről.

Dolgozott benne a feszültség, elzsibbadtak a tagjai, ahogy az arca is. Próbált egyenletesen lélegezni, hogy megnyugodjon.

Lehunyt szeme kipattant, amikor megérezte a kézfeje köré záródó tenyér melegségét. Energiával, élettel töltötte fel; érezte a férfiból áradó melegséget, nem csak a szó szoros értelmében.

– Örülök, hogy beszéltél végre róla, de nem, ez így egyáltalán nem jó. Annyira sajnálom, Joey! – Hüvelykujjával megcirógatta a törékeny kézfejet, és kissé megszorította, hogy nyomatékosítsa kijelentését. Az rázkódni kezdett a tenyerében, és amikor meghallotta a hüppögést és az akadozó légvétel hangját, tudta, hogy a lány zokog.

Nem tudta, hogyan segíthetne neki, ezért maradt, ahol volt, fogta a kezét. Ott volt, és ez volt a lényeg.

Joey zokogása mégsem csillapodott.

Döntött.

Felült, a lány fölé hajolt, elengedte a kezét és a háta alá nyúlt. Úgy húzta az ölébe, és hajtotta a fejét a mellére, mintha csak egy kisgyerek lenne.

Joey nem ellenkezett, ezért szorosan átölelte, és a fülébe suttogott.

– Már nincs baj, Joey. Sírd ki magad!

A lány az egyik kezét a mellkasára szorította, a másik keze pedig a hátára siklott.

Jacob a feje búbjára szorította az arcát, így várta meg, míg a lány kisírja magát. Tudta, mennyire nehéz lehetett neki éveken át elfojtani az érzéseit, az emlékeit, és azt is, hogy ez után is rengeteg időre és türelemre lesz szüksége, hogy végre teljes életet élhessen.

A zokogás megszűnt, de Joey még hosszú percekig ült ott némán, maga elé meredve.

Nem gondolkozott, csupán létezett.

Magának is alig merte bevallani, de valahogy könnyebbnek érezte magát. Nem súlytalannak, mint amikor lélekben odafönn járt, de már nem láncolták mázsás súlyok a talajhoz. Már csak két forró, erős kar tartotta ott, de az nem volt ellenére. Tudta, itt a helye, nem a szárnyaló madarak között.

Amikor ráébredt, hol is van valójában, elszégyellte magát. Homlokát az acélkemény mellkashoz nyomta, csak úgy mert beszélni.

– Sajnálom, Jake. Rád zúdítottam ezt az egészet, a hisztit, és veled nem is foglalkoztam. Pedig a te problémád sokkal nagyobb.

– Ne légy bolond, Joey… Ez nem verseny, te pedig nem hisztiztél. Csak kiadtad végre a felgyülemlett feszültséget. A kettő nem ugyanaz. És az én bajommal amúgy se kell foglalkoznod. Nem azért mondtam el, hogy ezt is a nyakadba vedd, hanem azért, hogy lásd, én bízom benned, és te is bízhatsz bennem. Látod, ezzel sincs baj, nem igaz? – Magukra mutatott, ahogy egymásba kapaszkodtak.

Joey erre vonatkozóan nem mondott semmit, de az álláspontja egyértelmű volt.

Felnézett a férfi arcába, egyenesen a fekete szempárba.

– Sajnálom, ami veled történt. Igazán. És azt is, hogy annyira hülyén viselkedtem.

– Dehogy, Joey, érthető, hogy megharagudtál. Bár, adhattál volna esélyt, hogy megmagyarázzam… – Elmosolyodott. – És köszönöm. – Sokat jelentett neki a lány együtt érzése.

Joey bólintott. – Tudod, Jake, te is nagyon sokat segítettél nekem abban, hogy újra megnyíljak, és ne viselkedjek annyira hülyén. És, persze, a farkasom is nagyon sokat segített, de abban igazad volt, hogy a valódi énedre volt szükségem, hogy észhez térjek. – Két tenyerével megnyomta a férfi mellkasát, hogy jelezze, az emberi alakjára céloz. – Sokat jelent nekem a barátságod.

Jacob komolyan nézett le rá, majd halványan elmosolyodott. – Ahogy nekem is. És örülök, hogy megbízol bennem annyira, hogy elmondtad…

– Csak neked mondtam volna el… ha felkészülök. Neked akartam elmondani, bár azt nem tudom, miért. Tudom, hogy Seth-nek kellene…

– Ez igazán… megtisztelő. – Zavartan vigyorodott el.

– Az! – mosolygott Joey is.

– Akkor barátok vagyunk? Úgy igazán?

– Barátok. – bólintott a lány, és átölelték egymást.

Billy a tornácon ült. Nem tudta elképzelni, hova tűntek mindketten; azt hitte, Jacobot a műhelyben találja majd.

Csak remélni merte, hogy még nem ölték meg egymást.

Már legalább fél órája várta Joeyékat, amikor a ház oldalánál felbukkantak. Átkarolták egymást, és mosolyogva beszélgettek. Látta a lány kisírt szemét, de az elé táruló kép azt mutatta, hogy akármi bántotta is, már elmúlt.

– Szia, apa! Már fel is ébredtél?

– Miért, mit hittél? Barna medve vagyok, és téli álmot mentem aludni? – Mindhárman felnevettek.

– Így elszaladt az idő? – hitetlenkedett Joey.

– Hát, ha jól éreztétek magatokat, sose bánd! – kacsintott rájuk Billy.

– Az nem kifejezés… – Joey körbeforgatta a szemét, majd Jacobra sandított.

– Szerintem menjünk be, kezd lehűlni a levegő. Mindjárt esik. – Jacob betolta édesapját a nappaliba, de arra ügyelt, hogy a lány kövesse őt.

Billy magában mosolygott kettejüket figyelve, aztán bekapcsolta a televíziót, és belemerült az éppen vetített futballmérkőzésbe.