Learning to breathe - 11. Fejezet

Joey arcába jeges szél csapott, amikor a résnyire nyitott ajtón kidugta a fejét. A farkas közvetlenül vele szemben ült, jó néhány méterre a háztól, és egyenesen őt bámulta. Hunyorogva sem látta igazán a pofáját és ez cseppet sem tetszett neki.

Érezte, hogy eluralkodik rajta a félelem és gondolatban korholni kezdte magát a briliáns ötletéért. Pontosan tudta, hogy ha ezt a jelenetet egy filmben látná, magából kikelve kiabálna a hősnőnek, hogy menjen vissza a házba és zárjon be mindent, a végén pedig agyatlan libának könyvelné el. Most saját magát is annak tartotta. Egy eszement nőszemélynek.

Mégsem visszakozott, már úgyis késő lenne.

Szélesre tárta az ajtót és nagyot sóhajtva kilépett a verandára. A konyhából kiszűrődő fény gyengén ugyan, de bevilágította a ház előtti területet, annyira legalábbis biztosan, hogy ne csak körvonalakat lásson.

Most már szinte tisztán kivette az állat vonásait: pofáján ezúttal nem az első esti vérszomjas kifejezést látta, sokkal inkább zavart, talán kíváncsiságot. Halk, rövid morgás hagyta el a torkát, miközben felállt. Tett egy fél fordulatot az erdő felé, ott viszont megtorpant és visszanézett a nőre. Joey dermedten állt az ajtaja előtt, lélegzetvisszafojtva figyelte a farkas minden mozdulatát. Néhány hosszú másodpercig újra rászegeződött a sötéten csillogó szempár, majd egy újabb morgás után az állat eltűnt az erdőben.

A nő egy kis ideig még kint állt a tornácon a sötét növényzetet fürkészve, de a farkas nem tért vissza. Gerincén végigfutott a hideg, karjain felállt a szőr. Nem tudta eldönteni, hogy a szokatlan hidegtől-e, vagy inkább az iménti élménye miatt. Szabad kezével végigsimított a tányért tartó karján, majd maga köré fonta azt.

Tekintete a tányéron lévő húsra tévedt, melyet eredetileg azért vitt magával, hogy felajánlja a fenevadnak, ha rátámadna. Persze, a fél fogára sem lett volna elég, de akkor jó ötletnek tűnt. Most némi gondolkodás után elsétált a veranda szélére, majd onnan le a lépcsőn, és a háztól kissé távolabb lévő, régi fatönk tetejére tette a tányért.

Nem sokat gondolkodott azon, vajon jó ötlet-e, hiszen így visszacsalhatja az állatot, csak tette, amit az ösztöne diktált, aztán visszasétált a házba.

Leah az udvaron kifeszített kötelek előtt állt, lábánál egy nagy kosárnyi, frissen mosott ruhával. Karjait szélesen széttárva igyekezett felcsíptetni egy hófehér lepedőt; mire végzett vele, teljesen elfáradt. A szél meg-meglebbentette az anyagot és ő mélyeket szippantott a levegőből, hogy kiélvezze az öblítő üde virágillatát.

Tett egy lépést oldalra, hogy a következő ruhadarabot is kiakassza, de a virágillat újult erővel vette körül; Leah behunyta a szemét, amíg mélyeket lélegzett. Hagyta, hogy az enyhe napsugarak melengessék arcát és lezárt szemhéján át vörösbe vonják az éppen elképzelt világot. Halvány mosoly játszott az arcán, amikor újra kinyitotta a szemét. Lehajolt a kosárhoz egy pamut ingért, ám felegyenesedve megmerevedett, és tekintetét egy pontra szegezte.

Jacob megállt egy kis időre, amikor megpillantotta a teregető Leah-t. Kócos hajfürtjeit az arcába fújta a szél és ő idegesen simította azokat félre, majd igazított egyet a vállán hanyagul átvetett zsákon, és elindult a nő felé.

Leah arca ragyogott, amikor Jacob megállt előtte és közelebbről szemügyre vette. Hunyorogva nézett fel rá, a nap sugarai teljesen elvakították, de amikor Jacob alakja kitakarta a szikrázó fényforrást, megpillantotta a most árnyékba burkolódzó arcot.

A nő vidámsága ragadós volt, így Jacob is halvány mosolyra húzta száját.

Leah nem kérdezett semmit; a kezében tartott inget visszaejtette a kosárba és gondolkodás nélkül lépett előre, hogy megölelje a férfit.

Jacob viszonozta a gesztust.

Leah a tűzhelyen álló lábasból szedett ételt egy tányérra. Arcáról nem tűnt el a mosoly; boldog volt, hogy Jacob újra vele van. Agyában persze ott motoszkált a kérdés, melyet már az első pillanatban fel szeretett volna tenni, de nem akarta elrontani a viszontlátás örömét. Most úgy érezte, nem tudja tovább magában tartani, tudnia kell, hogyan érez a férfi.

– Jake, hogy vagy?

Jacob némaságba burkolózott. Az ablak előtt állt és azt figyelte, a szél hogyan játszik a kiteregetett ruhákkal. Nem akart magáról beszélni, se a jelenről, se a múltról, de a nőt sem akarta megbántani. Néha valódi tehernek érezte, hogy szinte minden beszélgetés középpontjában ő, és az érzései állnak. Elnyomott egy halk sóhajt, és anélkül, hogy Leah felé fordult volna, válaszolt.

– Megvagyok. Jót tesz, ha az embert nem nyaggatják folyton és nem kell számot adnia minden percéről…

Leah nem válaszolt.

Mély csönd telepedett a helyiségre.

Jacob tudta, hogy megbántotta a nőt, annak ellenére, hogy mennyire szerette volna ezt elkerülni. Egy pillanatra lehunyta szemét, arcára keserűség ült ki, aztán vett egy mély lélegzetet és kisimított néhány előre hullott hajtincset a szeméből. Mosolyt erőltetett az arcára és megfordult.

A nő szótlanul, a gondolataiba mélyedve helyezte az asztalra a tányért és indult el evőeszközért. Arcáról sütött a megbántottság, talán még némi szomorúság is látszott rajta.

Jacob ki akarta engesztelni. Néhány lépéssel a nő mellett termett, leszegte a fejét és suttogva szólalt meg.

– Ne haragudj, Leah! Nem akartalak megbántani.

Leah felnézett a férfi arcára, majd a karjára tette a kezét.

– Tudom, Jake. Semmi baj. – A mosoly lassan visszatért a nő arcára és végigsimított az erős karon. – Gyere, egyél inkább!

Jacob arca is felderült kissé, a füle mögé tűrte a haját, egy pillanatra összevonta sűrű szemöldökét, majd szélesen vigyorogva, kölyökkutya tekintettel fordult újra a nőhöz.

– Megtennél nekem valamit, ha szépen kérlek? Ebéd után levágnád ezt a loboncot? – Belemarkolt a kócos fürtökbe és fintorogva jelezte, mennyire elege van már belőle.

– Hát persze, Jake!

Jacob vizes hajjal, félmeztelenül ült egy széken a fürdőszobában, míg Leah gondolkodva járta körül.

– Biztos, hogy akarod? Éppen most, amikor lassan vége a nyárnak? Később még jól jönne…

– Biztos, csak csináld!

– Hát, jó. Te akartad… Pedig szerintem jól áll…

– Leah! – Jacob körbeforgatta a szemét és a nő kezébe adta az ollót.

A nő nagyot sóhajtott, az ollót a nadrágja zsebébe rakta és két kezébe vette a nedves hajzuhatagot. Néhányszor végigsimított a teljes hosszán, majd egy copfba fogta és ráhurkolta az addig a csuklóján lévő hajgumit. Előhúzta az ollót és az élét a gumi fölé helyezte.

– Tuti?

– Tuti…

És az olló átvágta a vastag hajtömeget.

Leah félretette a copfot és beletúrt a megmaradt hajba. Sietnie kellett volna, mert a férfi testhőmérséklete miatt a haja is gyorsabban száradt, de nem tudta kihagyni a kínálkozó alkalmat. Először csak széthúzta, összeborzolta a fürtöket, majd mélyen beletúrt a nedves hajba. Ujjbegyeivel masszírozta a meleg fejbőrt és időnként az izmost nyakon is végighúzta őket.

Jacob lehunyt szemmel várta, hogy az olló újra a hajához érjen, de nem bánta, hogy Leah előbb felméri a helyzetet és minden irányból megvizsgálja a „megmunkálni kívánt felületet”. Amikor a puha ujjbegyek végigsiklottak a nyakán, libabőrős lett a karja, de még a fejbőrén is jóleső bizsergés futott végig. Összezárt ajkai között halk nyögést szorított vissza.

Leah lassan kezdte kínosnak, és árulkodónak érezni viselkedését, ezért inkább igyekezett a feladatára koncentrálni. Újravizezte Jacob haját, megfésülte, és két ujja közé fogott egy hajtincset. Aprólékos munkát végzett, kissé talán lassan is haladt.

Jacob egy-egy simításnál megborzongott, de igyekezett mindezt úgy tenni, hogy a nő ne vegye észre, mennyire érzékenyen reagál az érintésére.

Mire végeztek, Leah arca ragyogott a boldogságtól, hogy ennyi időt tölthetett együtt a férfival és ilyen közel kerülhetett hozzá, Jacob pedig egészen úgy festett, mintha egy mesterfodrász vette volna kezelésbe.

Mindketten elégedettek voltak.

A hajvágás után Leah először a tenyerével próbálta meg lesöpörni a férfi válláról és hátáról a hajtörmeléket. Keze óvatosan, olykor meg-megremegve siklott végig a forró, rézszínű bőrön. Ha akarja, sem tudta volna simogatásával teljesen megtisztítani a mostanra még jobban felhevült testet, így amikor arcára már levakarhatatlan vigyor ült ki és homlokán is megjelent néhány gyöngyöző verejtékcsepp, még egyszer utoljára végigsimított a széles vállon és igyekezett minél gyorsabban elhagyni a helyiséget.

Jacob összetakarított, majd amíg Leah a nappaliban pihente ki a valójában jóleső gyötrelmet, melyet a szívének kellett kiállnia, és igyekezett mély lélegzetet véve megnyugodni, addig ő kiadós fürdőt vett és átöltözött.

A nappaliba lépve Leah meglepett arckifejezése megállásra késztette.

A nő tágra nyílt szemmel, Jacob számára érthetetlen érzelemmel az arcán ült a kanapén és egy percig némán néztek farkasszemet.

Jacob általában nem törődött azzal, amit mások gondolnak róla, de Leah véleményére egyre inkább adott – és persze nem is a külsejére gondolt először. A nő átrendeződött arcvonásait látva az is átfutott az agyán, hogy amíg ő a víz alatt állt, Leah rossz hírt kapott.

– Mi történt? Billy…?

Leah néhány pillanatig értetlenül pislogott, amikor azonban felfogta a szavak jelentését, igyekezett nyugodt arckifejezést ölteni és Jacobot is megnyugtatni.

– Nem, nincs semmi baj! – Leah elpirult, zavartan sütötte le szempilláit és ártatlanul mosolygott. – Csak… Meglepődtem. Nagyon jól áll az új frizurád.

– De Billyvel akkor tényleg nincs gond?

– Nincs…

Jacob egy kis ideig szótlanul, komolyan bámult a zavart nőre, aztán egyik pillanatról a másikra felragyogott a régi, széles mosolya, fejét pedig ide-oda ingatta.

Leah értetlenül nézte a férfi reakcióját, de eközben melegség járta át a szívét a ragyogó mosoly láttán. – Mi az, Jake?

Jacob néhány másodpercig némán állt a nő előtt, majd a napsugaras mosoly szelídült kissé. – Semmi. Csak még mindig meglep, mennyire megváltoztál…

Leah kíváncsisága kielégítetlen maradt, Jacob egy szóval sem mondott többet, nem fejtette ki a véleményét. Összecsapta tenyerét és fesztelennek nem nevezhető mosollyal az arcán az ajtó felé indult. – Most megyek Billyért, később találkozunk.

Leah tekintetével követte a férfit egészen addig, amíg el nem tűnt az ajtó mögött. Akkor nagyot sóhajtott és ő is elindult a dolgát intézni.

A kórházban Jacobban feléledtek a néhány héttel korábbi rossz érzések, amikor az édesapját élet és halál között lebegve behozták ide. Hosszú léptekkel haladt a zsúfolt folyosókon, aztán megpillantotta az információs pultnál kapott ajtószámot és megállt a csukott vizsgáló előtt.

Amíg Billyre várt, elgondolkodott a recepción ülő fiatal nő reakcióján.

Őt is – mint Leah-t – zavartnak találta, haját folyamatosan a füle mögé tűrögette és kacarászva válaszolgatott a kérdéseire. Mielőtt eljött volna a betegfelvételről, a nő mélyen a szemébe nézett, mintha mondani akarna valamit, de Jacob szó nélkül ott hagyta.

Ez a jelenet csak most keltette fel az érdeklődését, mert a folyosókon tartózkodó emberek is mind furcsán méregették. Nem értette őket, de egy idő után nem is érdekelte a dolog.

Hamarosan kinyílt a vizsgáló ajtaja és kigördült rajta Billy Embryvel a nyomában.

Az idős ember először nem is foglalkozott az ajtó mellett ücsörgő, majd hirtelen felpattanó férfival; csak amikor Jacob a kerekesszék elé állt, akkor döbbent rá, hogy a saját fia áll vele szemben.

Billy, látva, hogy Jacobnak semmi baja, örömében majd’ kiugrott a bőréből. Magához intette fiát, és amikor az lehajolt hozzá, jobb karjával szorosan magához ölelte.

– Ne haragudj, apu, hogy megint ezt tettem…

– Oda se neki, fiam. Az a lényeg, hogy itt vagy!

– De apa…

Billy megragadta a fia nyakát, szemmagasságba húzta az arcát és mélyen a szemébe nézett. – Jól vagy, Jake?

Jacob egy hosszú másodpercig bámult az édesapja arcába, majd magabiztosan válaszolt. – Jobban, apu.

Joey egy parkoló autó hangját hallotta az út felől és gyorsan magára kapta bő flanelingét és kezébe vette a dzsekijét, hogy Seth elé menjen, az üzletből kilépve azonban meglepetés várta.

A ’86-os, fekete Ford Taurus ajtaját Leah csapta be. Intett Joey-nak, aki egy lefedett kosárral a kezében el is indult az autó felé. Pipiskedve arcon csókolta a nála egy fejjel magasabb nőt, beültek az autóba és már indultak is.

Joey egy darabig érdeklődve hallgatta Leah beszámolóját Billy állapotáról, majd az aznapi teendőiről is, de sokáig nem húzhatta, hogy rátérjen az őt leginkább foglalkoztató kérdésre. Leah még javában a vacsorára főzött fogásokról beszélt, amikor ő gondolkodás nélkül közbevágott.

– Ugye Seth nem beteg?

Leah egy percig értetlenül nézett rá, aztán rájött, miért kérdezi ezt Joey.

– Oh, nem, dehogy. Tudom, neki kellett volna érted jönnie, de amikor átmentem anyámhoz és hozzá is bekukkantottam, olyan mélyen aludt, hogy nem volt szívem felébreszteni. Bocs, hogy csalódnod kellett.

– Nem, nem. Csak azt hittem… Már napok óta nem találkoztam vele.

Leah látta a fiatalabb nőn, hogy bántja a dolog, de igazán megnyugtató magyarázattal nem tudott szolgálni. Ő is tudta, hogy az öccse szinte minden nap meglátogatja Joeyt, vagy legalább telefonon beszélnek, és ő maga sem értette, mi ütött most Seth-be.

– Anyu azt mondta, az elmúlt pár napban minden éjjel elment valahova a srácokkal, a nappalokat meg végigalussza.

– Ühüm… Hát, végül is ráfér egy kis szórakozás. Szinte sosem mozdul ki. Talán új barátokat is talál…

Leah kiérezte a néma kétségbeesést Joey hangjából, és ha őszinte akart lenni magához, az ő fejében is megfordult, hogy egy lány van a dologban. Hogy Seth nem akar tovább várni Joeyra, mert a nő esetleg már vissza is utasította, és talált magának valaki mást. Elvégre Seth felnőtt férfi, szükségletekkel…

– Ne aggódj, Joey, este biztos eljön!

– Igen… – De Joey valójában nem volt ennyire bizakodó.

Mire a két nő megérkezett a kis piros házhoz, az már tele volt emberekkel. A Black-ház körül mindig több ember volt, mint ahányan lakták, de ez már mindenki számára természetes volt. Billynek egyszerűbb volt így, hogy szinte minden összejövetelt nála tartottak, mert a kerekesszékével bonyolultabb volt eljutnia egyik helyről a másikra, mint a többieknek.

Most a tornácon ült, térdén egy pokróccal, és éppen Charlie Swannal beszélgetett elmélyülten.

Joey, kezében a kosárral a ház felé tartott. Nem akarta zavarni Charlie-ékat, de amikor megpillantották, magukhoz hívták egy ölelésre, de a puszit ezúttal kihagyta, bár látta, hogy Billyék igényt tartottak volna rá.

Nem időzött sokáig a két férfival; bement a konyhába és kipakolta a kosár tartalmát a pultra, onnan pedig mindent a megfelelő helyre rakott.

Amikor mindennel végzett, elindult, hogy megkeresse Leah-t. Leah az édesanyjával beszélgetett és mivel úgy látta, ők már belemerültek a beszélgetésbe, körülnézett, hogy melyik másik társasághoz csatlakozhatna.

A ház oldala felől ínycsiklandó illatok szálltak felé és mivel az elmúlt napokban nem sokat evett, az éppen megkorduló gyomrára hallgatva a grill állványhoz indult.

A kerti grillt Samék állták körül Emilyvel, és míg a férfi megfordított néhány bepácolt húst a rácson, Quil egy fiatalabb indián fiút kezdett ugratni a legutóbbi hódítási kísérlete miatt. Emilyt kivéve, aki csak szelíden mosolygott a férfiak gyerekes viselkedésén, mindenki hangosan nevetett a fiatal fiú előző esti baklövésén.

Joey megállt és távolról hallgatta a történetet. Maga a sztori őt is szórakoztatta, de amikor az addig neki háttal álló fiú kissé oldalra fordította fülig vörös arcát, lefagyott az arcáról a mosoly. Rájött, hogy amikor Sethet utoljára látta, ő éppen Quillel, Embryvel és ezzel a fiúval ment el. Aztán hozzátette azt is, amit Leah-tól hallott, miszerint Seth minden este kimarad. Összeállt benne egy elmélet és hirtelen úgy érzete, mintha forró vízzel öntötték volna le.

Nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy Seth az utóbbi napokban a környékére se ment, fel sem hívta, és közben mindenféle nőkkel szórakozik. Képtelen volt eldönteni, hogy féltékeny-e vagy csak a barátságukat félti, de abban biztos volt, hogy nem akarja elveszíteni Sethet. Aztán meghallotta Embry hangját, aki néhány barátjával háttal állt neki.

– Leah-ék megjöttek már? Ennék egy kis Joey-féle sütit!

– Szerintem, ha tegnap dolgozott, akkor éjjel biztos nem állt neki sütni… – válaszolta Sam.

– De én akarok!

– Ne hisztizz már, Embry! – Emily igyekezett rendre utasítani a férfit, de azért szeretettel nézett rá.

– És a te csajod tud sütni? – kezdte újra a fiú ugratását Quil. – Vagy a fogszabályzós lányok nem nyúlhatnak elektromos cuccokhoz? - Quil jóízűt nevetett saját viccén, de hamar eltűnt a vigyor az arcáról.

– Most már elég lesz, Quil! - A hang egy magasabb indián férfi felől jött, aki szintén Joeynak háttal állt.

A nő eddig nem vette észre, mert nem igazán beszélgetett a többiekkel, de komoly hanghordozásával, és tiszteletet parancsoló fellépésével most felkeltette az érdeklődését. Nem tudta, ki lehet az, mert egyik általa ismert quileute fiúra sem emlékeztette. Hátulról nézve jól állt rajta a farmer és a hátizmait kissé kirajzoló, feszes, fekete póló és a haja is rendezettebbnek tűnt, mint a többieké. A hangja lágy volt, mégis erőteljes, éppen, mint Sethé.

Joey most érezte csak igazán a férfi hiányát és ez csak még inkább összezavarta. Már éppen kezdett volna belesüllyedni az önsajnálatba, hiszen Sethet nem látta a jelenlévők között, amikor Sam észrevette és egy kétágú villával integetve üdvözölte.

– Szia, Joey! Gyere ide közénk! Embry már úgyis hiányolt…

– Vagyis inkább a sütidet… – Helyesbített Quil, amire válaszul Paul megsuhintotta a tarkóját.

– Ne legyél már ennyire bunkó, ember! Ugye tudod, hogy nem csak a sütidért szeretünk, Joey? – fordult most a nőhöz.

– Hát, tudni nem tudom, de remélem, mert sajnos nem volt időm sütni.

– Tényleg? Egy picit se sütöttél? – Kérdezte Embry, miközben a nő felé ment, majd odavezette a többiekhez.

Joey mosolygott, miközben válaszolt. – Nem. Egy picit se. – Megszeppent kislányként nézett fel a férfira, majd szélesen mosolyogva folytatta. – Azért még kedvelsz? Ssszz… – Az ajkához kapott, mert a mosolygástól majdnem szétnyílt a sebe.

– Uhh, mi történt veled? – kérdezte Embry, miközben széles hüvelykujját a Joey ajka alatti gödörre helyezte ezzel eltűntetve egy darabon az odakent alapozót. A szabadon maradt területen átsejlett a zúzódás és ettől még jobban elszörnyedt a férfi. – Joey, mit csináltál?

Joey zavartan, feszengve sütötte le szemét és a stressztől először csak habogott, végül előállt a szokásos magyarázattal a kiálló fagyökerekről.

– Hát, jól elintézted magad!

– Ja, elintéztem magam…

Joey egy pár pillanatig csendben állt a férfival szemben, aztán mosolyt erőltetett magára és körbehordozta tekintetét a társaságon. Legutoljára az ismeretlen férfi felé nézett, aki az előbbi beszélgetés alatt egy szót sem szólt. Amint belenézett a sötét szempárba, egy pillanatra a lélegzete is elakadt.

Jacob volt az, meglepően megnyerő külsővel és közömbösnek egyáltalán nem mondható tekintettel. A férfi némán bámult rá egy pillanatig, majd tekintete Joey szeméről az ajkára siklott. Arcra mintha megrándult volna, majd újra a nő tekintetét fürkészte.

Joey ezúttal nem kimondottan gyűlöletet olvasott ki a férfi szeméből, de az arcára kiült érzelmet képtelen lett volna megnevezni. Az biztos volt azonban, hogy Joey feszültebbé vált a jelenlététől, a tekintetéről már nem is beszélve, és gyorsan másfelé nézett.

Embry figyelme újra Joeyra összpontosult.

– De legközelebb sütsz nekem olyan finom almás lepényt, amilyet szoktál? Cserébe elfurikázlak esténként, hogy ne botolj meg többször mindenféle gyökérben. – Átkarolta a nőt és közben kölyökkutya tekintettel függött rajta.

A társaság többi tagja felnevetett a fejét rázva, a fiatalabb fiú még oldalba is lökte, de Embry nem tágított.

Joey körbeforgatta a szemét és mosolyogva bólintott, miközben legbelül kirázta a hideg attól, hogy a férfi forró keze a vállán pihen.

– De nem kérek cserébe semmit. Szívesen csinálok neked almás lepényt, de nem kell engem fuvaroznod állandóan.

Amint ezt kimondta, valaki felszisszent és csak akkor jött rá, ki volt az, amikor körbetekintve azt látta, hogy minden fej Jacob felé fordul, aki elsötétült tekintettel nézett rá. Joey eddig is úgy érezte, hogy a férfi azóta le sem veszi róla a szemét, amióta az előbb összeakadt a tekintetük és ez eddig is frusztrálta, de most szabályosan megijedt.

Jacob úgy nézett rá, mint aki ott helyben meg tudná ölni, és szóra nyitotta a száját…