Learning to breathe - 16. Fejezet

A Quileute Nap reggelén az egész rezervátum egy nagy, nyüzsgő hangyabolyra hasonlított. Lakói már korán reggel talpon voltak; ritka verőfényes nap virradt rájuk, és a fény, a melengető sugarak még több energiával töltötték fel őket.

Már hajnal óta főzték a leveseket a tűzön, gyúrták a süteményhez való tésztát, a fiatal lányok takarítottak, földíszítették portájukat, közben pedig régi dalokat énekeltek.

A férfiak az asszonyokkal együtt keltek, a vállukra vetették a lepénnyel teli vászonzsákjukat és elindultak lazacot fogni. Hajdanán a lazac volt a fő ételük a fóka és bálnahús mellett, így ez az étel egyetlen ünnepükről sem hiányozhat.

Tavasszal külön ceremóniát tartanak, hogy biztosítsák az előttük álló év bőséges lazacfogását, és hogy kimutassák tiszteletüket a hal szelleme előtt.

A Quileute Napokat általában július közepén tartják, de idén Billy betegsége miatt elhalasztották, hogy a törzs vezetője is velük ünnepelhessen. Bár ténylegesen már nem volt törzsfőnökük, mindenki tudta, hogy ha lenne, vér szerint Billy töltené be ezt a szerepet és ezt a törzs összes tagja így tartotta helyesnek. Általános tisztelet övezte a személyét, tekintélye – mint a többi öregé is – megkérdőjelezhetetlen volt. Mint törzsfőnök, mindenhol jelen kellett volna lennie, azonban az állapotára való tekintettel a legtöbb feladatot idősebb Quil Aterára ruházta át.

Ez a rendezvény a törzsről szólt. Az értékeikről, hagyományaikról és persze a szellemekről, akik segítik, óvják őket. Erre az alkalomra mindenki, aki ki szerette volna fejezni tiszteletét a törzs tagjai iránt vagy csak meg szerette volna mutatni, mihez ért leginkább, saját kezével készített valamit, dalolt vagy táncolt. Ez most sem volt másképp. Egymás között sustorogtak, kérdezgették, ki mivel rukkol elő idén, kacagtak, jó kedvvel dolgoztak.

Amikor délelőtt a halászok visszatértek, az emberek lassan gyülekezni kezdtek a főtéren, előttük pedig felsorakoztak a tiszteletben álló tagok, köztük Sue Clearwater, idősebb Quil és persze Billy, Jacobbal és Sam Uleyval a háta mögött.

Hamarosan mélységes csend ereszkedett az egybegyűltekre és minden szem az idősekre, kiváltképp Billyre szegeződött. A férfi felszegett fejjel, szótlanul nézett végig rajtuk, majd csillogó szemmel beszélni kezdett.

– Mind itt vagytok, és ez azt jelenti, hogy igaz quileutok vagytok. Tisztaszívű, őszinte, dolgos embereket látok magam előtt, olyanokat, akik nem csak a vigasságban, a bajban is egymás mellett állnak, akik az ősi hagyományok, a nagy szellemek tanításai szerint élnek. Rátok nézek, és egy nagy nemzetséget, az én nemzetségemet látom. Büszke vagyok a népemre, legyetek hát ti is azok! Érezzétek jól magatokat, élvezzétek munkátok gyümölcsét, a szellemek áldása legyen rajtatok! – Ép kezét a magasba emelte, mintha ő szórná az áldást, az emberek pedig kurjongatva, vad táncba kezdve ünnepelték őt és a ceremónia kezdetét.

Miután az eseménysorozat hivatalosan is kezdetét vette, az asszonyok nekiláttak megtisztítani a bőséges halfogást: volt ott lazac, tonhal, lepényhal és persze rákok is, aztán az idősebbek közül néhányan a megtisztított hal nagy részét sütni kezdték a parton, a maradékot pedig bevitték a központba, hogy a lassan szállingózó fehéreknek sült halat adjanak a felállított bódékból.

Sokan kendőkről vagy kisebb, összecsukható asztalokról kínálták portékájukat a turistáknak: a főtéren és a főút mentén csontból és fából faragott dísztárgyakat, kézi szövésű illetve csomózott szőnyegeket, terítőket, hímzett felsőket, ékszereket és hangszereket vásárolhattak az érdeklődők. Persze La Push-t sem kerülte el az olcsó szuvenír dömping, de ezen az ünnepen mégis az eredeti termékeket keresték.

Miután a parton mindenki elköltötte bőséges ebédjét, kezdetét vették a játékok, versenyek.

Az első és egyben legfontosabb ilyen megmérettetés az évente szokásos saját készítésű cédrus kenuk elbírálása volt. Minden arra érdemes férfi faragott egy használható kenut, ki kisebbet, ki nagyobbat. Néhányan hosszú hónapokig tökéletesítették művüket, hogy az valóban a legszebb, legerősebb legyen és elnyerjék a többiek tetszését, kivívják ellenfeleik megbecsülését.

Idén a falkatagok is mind indultak a versenyen, hiszen bőven volt idejük az aprólékos munkával foglalkozni – az egyetlen kivétel Jacob volt, aki kissé félszegen figyelte büszke társait. Nem azt sajnálta, hogy ő nem mérheti össze tudását a többi férfival, hanem hogy így egyetlen Black-kenu sem száll versenybe. Hiába van ott ő, mintha a családban egyetlen valamirevaló férfi sem lenne, és ez igenis fontos volt, mert hajdanán csak a halászatból tarthatták el magukat. Akinek nem volt megfelelő kenuja, nem tudta megfelelően eltartani a családját. Jacob úgy érezte, ebben is szégyent hozott apjára, pedig Billy-nek ez eszébe sem jutott – mint ahogy Jacobon kívül senki másnak sem.

A versenyt végül egy harmincas éveiben járó, jelentéktelen férfi nyerte meg, akit azonnal körbedongtak a nők.

Eközben a fiatalabbak pálcikajátékokat játszottak, mivel a következő versenyszámban nem tudtak részt venni. A tömeg közelebb sétált a parton elszórtan heverő hatalmas görgetegsziklákhoz. Ennek az ősi játéknak az volt a lényege, hogy a vállalkozó kedvű férfiak megálljanak egy-egy szikla előtt, ha sikerül, emeljék fel és minél tovább tartsák a föld felett.

Egy-két nagyobb önbizalommal rendelkező helyi férfit leszámítva, csak falkatagok mérték össze erejüket, ám ezúttal – hosszas unszolás után – az utolsó percben Jacob is csatlakozott. A verseny lázában felszínre tört régi önbizalma és barátait figyelmeztetve, vigyorogva keresett fogást az óriási sziklatömbön.

Először természetesen az egyszerű emberek estek ki a játékból, majd meglepően hosszú idő után Jared, Embry, Paul, Quil és Seth is feladta a küzdelmet. A végére már csak Sam és Jacob maradt versenyben és a nézők két táborra szakadva bíztatták őket; a nagy kavalkádban hol egy „Gyerünk, Sam!”, hol egy „Ne add fel, Jake” volt hallható. Joey inkább pártatlan maradt, hogy senkit se bántson meg. Seth kiesése után Samnek drukkolt volna.

Szoros küzdelem után végül Jacob került ki győztesen a megmérettetésből. A barátok hangosan kurjongattak, Sam is elismerően szorított kezet vele, Billy arca ragyogott a büszkeségtől, Leah pedig magáról megfeledkezve egyszerűen a karjába vetette magát.

Joey Billy mellett állva nézte, ahogy Jacob átöleli a nőt és visszafogottan tapsolt. Tudta, hogy a nő mennyire vágyik a férfira. Örült Jacob sikerének és hogy egyre vidámabbnak látta, főleg Leah-val az oldalán. Remélte, hogy így talán majd nem vele fog foglalkozni állandóan. Fél szemmel Seth-re sandított, de a férfit teljesen lekötötték a többiek és persze az, hogy gratuláljon Jacobnak.

– Nálad van a ruha, Joey? Már alig várom, hogy lássalak benne! – fordult most Billy a lányhoz.

– Igen. Amint a többiek átöltöznek, én is felveszem majd.

A tradicionális játékok lezajlása után mindenki szétszéledt. A turisták körülnéztek a városban: megcsodálták a lakóházak tornácainak oszlopait, az ajtófélfákat, melyek a régi totemek mintáit idézték, sétáltak a tengerparton, arcukra festtették az ősi motívumokat, melyeket a quileutok vadászatkor, illetve ünnepségeken viseltek.

Idősebb Quil kivitette a kedvenc székét a partra, az asszonyok pokrócokat terítettek le és a gyerekek az öreg köré gyűltek, aki pipára gyújtott és mesélni kezdett.

Néhány turista is csatlakozott és ámulva hallgatták a legendákat, régi történeteket, akkor azonban szörnyülködve távoztak, amikor meghallották, mivel ijesztgetik a kicsi gyerekeket. Az egyik történet szerint ugyanis él egy szörnyeteg, akinek hínárból van a haja, rémséges az arca, éles körmei, és hatalmas, hegyes fogai vannak. Ha a gyerekek nem fogadnak szót, vagy sötétedés után egyedül sétálnak kint, Dask’iya, a szörny, elkapja őket, a kosarába teszi őket, hogy hazaérve megegye őket. Quil kinevette az iszkoló sápadt arcúakat és óva intette az előtte ülő gyerekeket attól, hogy elveszítsék a hitüket és a képzelőerejüket.

Aztán csodálatos történeteket mesélt a letűnt korról, amikor annyi volt a lazac, hogy íváskor szó szerint a halászok kezébe ugráltak a folyóból, amikor az erdőkben annyi volt a vad, hogy azt hitték, sosem kell majd éhezniük. Beszélt a nagy szellemekről, akik az ősöket segítették, a Napról és a Szélről, a harcosok hőstetteiről, a csatákról, melyeket vívtak, a hajdan élt törzsfőnökök bölcsességéről, az őszinteség, becsületesség és a szeretet hatalmáról.

Elmondta, miért fontos a hit, hogyan küzdjenek az örökségükért, kérte őket, hogy ne hagyják feledésbe veszni a nyelvet, a tradíciókat, a dalokat és a történeteket. Arra kérte őket, hogy emlékezzenek; mindig és mindenhol tudják, honnan jöttek és hova várják őket vissza, mert a föld, melyen most élnek, sosem felejti el őket és szeretettel fogad vissza mindenkit.

– Tudjátok, ez az a hely, melyért az őseink harcoltak. Én itt születtem – pöfékelt egyet a díszesen faragott csont pipájából, végighordozta tekintetét az öblön, a kis szigeteken, a hegyormokon és bólintott –, és itt is fogok meghalni. Szeretem ezt a helyet, és ha okos gyerekek vagytok, rájöttök, hogy lehet itt szegénység, talán sokat kell dolgoznotok, hogy boldoguljatok, de itt vagytok otthon. Itt nem érhet baj.

A gyerekek, kicsitől a nagyig, mind csüggtek a szaván, agyukba vésték az elhangzottakat és néhány percig áhítattal hallgattak. Aztán zúgolódni kezdtek és egymást túlharsogva kértek újabb történeteket.

Alkonyatra First Beach készen állt az esti ünnepségre.

A part közepén egy nagy, elszórva pedig több kisebb tábortüzet raktak, melyek bevilágították az egész homokos sávot. A halból, sültekből, vadpecsenyéből álló vacsora több asztalra szétosztva várta, hogy jóllakassa az embereket.

A nagy tűz körül dobok, csörgők hevertek a homokban, kicsit távolabb pedig több autó parkolt – az egyik helyi férfié nyitva állt, csomagtartójából több nagy hangfal látszott ki.

Szinte minden quileute jellegzetes népi ruhát öltött: a nők rövid tunikát viseltek, melyet a derekuknál színes, fonott övvel, vagy bőrrel szorítottak le, lábukon mokaszin volt, hajukat pedig két copfba fonták. Némelyek hímzéssel, szalagokkal díszítették ruhájukat, mások megmaradtak az egyszerű, egyszínű anyagnál.

A férfiak túlnyomó része már nem az eredeti ősi viseletet választotta, hanem egy későbbit, ahol szőtt vagy kikészített bőr nadrágot húztak és e fölé vették a bő inget, lábukon ők is mokaszint vagy ennek hosszított változatát viselték. A vállalkozó szelleműek azonban csupán egy hosszú, színes anyagot vetettek át lábaik között, melyet aztán ők is egy övvel erősítették derekukhoz. A megmaradt anyagot gondosan széthúzták, elrendezték ágyékuk és tomporuk előtt, lábukra külön-külön egy-egy lábvédő, csőszerű anyagot húztak, hidegben pedig ők is inget vagy hosszabb tunikát vettek, ám most fedetlen mellkassal állták körbe a tüzet.

Néhányuk arcára színes motívumokat festettek, mások maszkot viseltek, a hajuk vagy kiengedve lengte körbe arcukat vagy egyetlen varkocsba fogva lógott hátukra – kivéve persze a falka tagjait, akik rövidre nyírt hajukkal kitűntek a táncra készülő férfiak gyűrűjéből.

Joey Leah-val érkezett meg a partra és amint elérték a társaságot, szörnyen rosszul kezdte érezni magát. A combja közepéig érő tunikában és térd alá érő mokaszinjában szinte meztelennek érezte magát, egyszersmind teljesen védtelennek mindennel szemben. Befont haját előrehúzta a vállára, a fülében pedig egy gyönyörű, kagylóból készült fülbevaló lógott, nyakában a hozzá illő lánccal. Nem díszítette túl magát, nem viselt sminket, de amikor Billy meglátta, könnybe lábadt a szeme.

– Gyönyörű vagy, lányom!

Joey megszorította barátja kezét és mosolyogva köszönte meg a bókot. Nem akart a kinézetéről beszélgetni, úgy sejtette, a ruha láttán a férfinak a felesége jutott az eszébe. Megállt mellette, a vállára tette bal kezét és Sue-val, Charlie-val és Leah-val együtt figyelték, ahogy a táncosok készülődtek.

Dr. Clarkson is jelen volt és teljesen megbabonázva, szinte tátott szájjal figyelte az eseményeket. Lenyűgözőnek találta barátai kultúráját, annak gazdagságát, sokrétűségét és persze a fiatalok bátorságát, amiért teljes szívükkel, örömmel öltik magukra őseik ma már talán nevetségesnek ható ruhadarabjait. Tisztelte őket, amiért megtartották hagyományaikat, és büszkék származásukra. A fehéreknél ezt sosem, vagy csak szélsőséges helyzetben tapasztalta, és most jól esett úgy tekintenie magára, mint közéjük tartozóra.

Eközben a maszkos, festett arcú férfiak körbeállták a központi tábortüzet, némelyek csörgőt is fogtak a kezükbe, más férfiak pedig a dobokat és más hangszereket vették birtokba és hamarosan lassú, egyenletes dobolás hangzott fel. A zenészek és táncosok teljesen átszellemültek, majd a ritmus gyorsulásával az első dal is felcsendült, szigorúan férfiak előadásában. Ezeket a dalokat a családon belül, apáról fiúra örökítik, a vadászat-halászat tudományával, a rituálékkal, történetekkel együtt.

A táncosok eleinte csupán ringtak, hajlongtak, majd egyik lábukról a másikra ugráltak, körbe forogtak és bonyolult lépésekkel járták el a köszöntő táncokat, mesélték el testükkel is a dalokban felhangzó történeteket. Néha egyikük port szórt a tűzbe, amely egyszer szikrákat szórt, másszor elszíneződött lángokkal csapott mind magasabbra. A harcos táncosok szinte eksztázisba estek, vad ütemet diktálva pörögtek-forogtak, kiáltoztak, közben pedig suhogva szállt keskeny csípőjük körül a hosszú kelme, mindent megmutatva verejtékben úszó, feszes tagjaikból. Nedves hajuk arcukra tapadt, de minden egyes fordulatnál újra szállni kezdett. Üveget ragadtak és szájukból alkoholt spricceltek a lángokba, hogy azok még hevesebben lobogjanak.

Az asszonyok a dobok ritmusára tapsoltak, közben pedig alig álcázva aléltak el a vad férfiak láttán. Ez most azokat a nőket sem zavarta, akikhez tartozott egy-egy táncos – büszkék voltak rájuk. Még Leah sem vette rossz néven a nők sóhajtozását, de csak azért, mert semmit sem vett észre az egészből, tekintetét szinte hozzáláncolta a forgatagban ugráló Jacobhoz.

A rituálét egy lassú dallal zárták le, melynek az volt a rendeltetése, hogy mindenki magába nézzen, még egyszer hálát adjon a szellemeknek jóindulatukért és lecsendesítsék lelküket.

A tánc végeztével a férfiak leültek, lekerültek a maszkok, a nők pedig étellel és itallal kínálták őket.

A falka tagjait a kedvesük szolgálta ki, vagy olyan nők, aki azzá szerettek volna válni. Leah Jacobhoz rohant, elkergetve más lányokat, akik versenybe akartak szállni a kegyeiért. Ezen persze Billy és Joey jót nevetett, a lány arcáról azonban hamar eltűnt a mosoly, amikor Seth felé pillantva nem csak Sue-t találta a férfi mellett, hanem még legalább három fiatal nőt is, akik majd’ kitörték kezüket-lábukat, hogy Seth csak velük foglalkozzon. Sue gyorsan vissza is tért Charlie Swan oldalára, Joey pedig már abszolút megértette Leah iménti viselkedését: legszívesebben ő is elzavart volna minden lányt Seth közeléből. Ehelyett azonban csak fancsali képet vágva, szomorúan ácsorgott Billy mellett és még magányosabbnak érezte magát, mint eddig.

Seth kerülte a nő tekintetét, de néha lopva végigmérte és belesajdult a szíve, hogy nem beszélhet vele, nem érintheti meg. Gyönyörűbbnek látta, mint valaha; Joey most igazán olyan volt, amilyen nőről mindig is álmodott. De nem kínozhatta tovább saját magát, így inkább a többi nő karjai közé és az alkoholba menekült, egyre rosszabb állapotba sodorva ezzel magát…