Learning to breathe - 22. Fejezet

Csípős hideg reggel volt, mint amilyen ősszel lenni szokott. Szeptember eleje volt; a fák még zöldelltek, a nyár végi virágok az út mentén bontogatták szirmaikat és a tengelic vidám énekének dallama szállt messze, de már hideg volt, csontig hatoló hideg.

Joey mégis felült a biciklijére és hosszú útra indult.

Több réteg ruhájában nem érezte a jeges szelet, arcát pedig igyekezett a melegen simogató napsugarak felé fordítani.

Jó kedve volt; az előző délután érzett ürességet félretette, igyekezett nem a megoldandó problémáira koncentrálni naphosszat.

Tetszett neki újonnan kapott szabadsága; biciklijét képzeletben szuper képességekkel ruházta fel, mely így bármire képes volt, biztonságot nyújtott és mindenhova elvitte. Persze, tudta, hogy mindez csupán képzeletének egy újabb játéka, de jól esett így gondolkodnia.

Már Forkson kívül járt, amikor egy, a semmiből felbömbölő dudaszó annyira megijesztette, hogy kis híján leesett a bicikliről.

Még javában káromkodott, amikor lefékezett mellette egy ismerős, piros autó, a lehúzott ablak mögül pedig Jacob vigyorgott rá.

Joeyt még nagyobb düh kerítette a hatalmába és szúrós tekintettel fordult a férfihoz.

– Ember, normális vagy? Majdnem beborultam miattad a bozótba!

– Nagyon mérgesnek tűnsz! Bevetted reggel a nyugtatóidat? Tudhatnád, hogy egy adagot sem szabad kihagynod, különben őrjöngő házisárkánnyá változol! – Jacob jót nevetett a nő gyilkos arckifejezésén, aztán egy kicsit komolyabban folytatta. – Ne haragudj, nem gondoltam, hogy megijedsz, vagy ilyesmi.

– Persze, mert máskor szoktál gondolkozni, ugye?

– Hé, éppen bocsánatot kérek, nem látod? Lehetnél kicsit kedvesebb is!

Joey felhúzott szemöldökkel meredt rá néhány pillanatig, aztán kisimultak a homlokát átszelő ráncok. – Ahh, olyan vagy!

– Olyan milyen? – vigyorodott el újra a férfi, amivel Joey arcára is mosolyt csalt.

– Olyan kiállhatatlan és idegesítő! De ezt eddig is tudtad, nem igaz? Direkt csinálod.

Most Jacob húzta fel a szemöldökét, majd szélesen mosolyogva a nőre kacsintott. – Hova mész?

– Port Angelesbe. El kell intéznem néhány dolgot.

– Port Angelesbe? Biciklivel? A te gyakorlatoddal? Az túl messze van, Joey. Estére sem érsz oda.

– Hát, ha közben órákra feltartanak, nem is.

Jacob megcsóválta a fejét, kiszállt a Rabbitből és a nő elé állt. – Na, szállj le arról a bringáról és ülj be a kocsiba! Hidd el, egyszer még hálás leszel azért, hogy holnap majd fel tudsz kelni az ágyból!

– Jó-jó, majd szólj, hogy mikor boruljak le a nagyságod előtt, és csókoljam a lábad nyomát.

A férfi körbeforgatta a szemét, majd a biciklit feltette az autóhoz erősített utánfutóra.

Út közben megbeszélték, hogy Jacob is Port Angelesbe tart alkatrészekért és néhány kanna üzemanyagért. Megígérte a nőnek, hogy megvárja, amíg az bemegy a könyvtárba és a piacra, aztán hazaviszi.

A Rabbitet megrakodott utánfutóstul a beszerzőnél hagyták és a könyvtár felé indultak.

– Itt megvárlak, csak siess!

– Gyere be! Neked is jót tenne… – Joey pajkosan elvigyorodott.

A férfi értette a célzást, de azt is tudta, hogy a nő csak viccnek szánta. Azért visszavágott. – Egyszer valaki nagyon eltángál a pimaszságod miatt!

– Igazán? Biztosan nem én leszek az egyedüli, aki kapni fog. Te semmivel sem vagy jobb nálam!

– Joey, maradj nyugton, vagy… – Mindketten elnevették magukat.

Joey leadta a pultnál a nála lévő könyveket és az olvasójegyét, majd a férfival a nyomában elindult, hogy új könyveket válogasson magának.

Jacob elhűlve figyelte, hogy a nő mennyi ideig keresgél, de emellett valami mégis megfogta az egész helyzetben, a lány elragadtatásában.

Csendben nézte, ahogy Joey végigsimít a kötetek gerincén, ahogy felcsillan a szeme egy-egy érdekesebb darab láttán, vagy, ahogy behunyt szemmel beszívja az új könyvek lapjairól felszálló festék illatát.

Csodálta azért, mert van valami, amiért ennyire tud lelkesedni.

Háromnegyed órányi csendes bóklászás után azonban nem bírta tovább. – Mit csinálsz ennyi könyvvel?

– Elolvasom, természetesen. Te is kipróbálhatnád, jó móka! – Mosolyogva kacsintott a férfira, aki némán, elgondolkozva meredt rá.

– Mit szeretsz annyira az olvasásban?

Joey azt hitte, ezt is a csipkelődés kedvéért kérdezi a férfi, ám meglepetésére a bronzos arc valódi érdeklődésről árulkodott. Zavartan nézett a fekete szempárba, apró grimaszokat vágott, miközben arra koncentrált, hogy mit mondjon.

Igen, komoly fejtörést okozott neki, hogy mit is válaszoljon, hogy elüsse-e a dolgot egy tréfával, egy odavetett mondattal, vagy kezdjen végre megnyílni?

Legyen-e, lehet-e őszinte Jacobhoz? Kiadhatja-e magát újra anélkül, hogy csalódnia kellene?

Visszaemlékezett az előző délutánra, a beszélgetésükre, ami – természetesen – megint vitába fulladt, és akkor visszakozott volna. Aztán eszébe jutott az űr, amit később érzett. A tátongó űr, melyet a férfi távozása után érzett, és amit akkor nem értett.

Valami a helyére kattant, felfogott egy fontos dolgot és döntött.

– Nem is tudom. Illetve, de. Azt szeretem annyira bennük, hogy rengeteg új dolgot mutatnak meg. Hogy milliónyi életem lehet, ezernyi vidéken járhatok, kalandokban vehetek részt. Látod, nem sok olyan könyvet olvasok, ami a mai világról, pontosabban annak a legocsmányabb bugyrairól szól.

– És lefogadom, hogy a híradót sem nézed…

Joey zavartan pislogott, majd halványan elmosolyodott. – Pontosan. Szeretem az izgalmat, de a terrort nem.

– Sejthettem volna! Sejtettem is, de nem voltam biztos benne.

– Miben?

– Hogy a könyvekbe menekülsz. Hogy a valóság helyett kitalált világban élsz.

A nő nem tudott mit mondani. Máskor ezt bírálatnak vette volna, és éktelen haragra gerjed, most viszont inkább kérdéseket tett volna fel. Azt persze nem merte megtenni. Várta, hogy Jacob kigúnyolja, vagy nagy bölcsességeket vágjon a fejéhez, de ez sem egészen így történt.

– Ez nem baj. Mindenkinek kell valami, ami mellett kikapcsolhat, nem igaz? De ez a halom könyv! Tudod, mit mondtam tegnap…

– Tudom, és igyekszem. Látod, most is itt vagyok. Veled… Nem küldtelek el a francba az út szélén.

– Oké, ott a pont!

– Na, végre! Egyszer igazat adtál!

– Csak hozzá ne szokj! – Nevetve hagyták el a könyvtárt.

Az utcán szikrázó napsütés fogadta őket. Joey majd’ megsült a több réteg ruha alatt, ezért visszamentek az autóhoz, lerakták a könyveket és a pulóvereket, majd Jacob a nőhöz fordult. – És most merre?

– Hm, a virágpiacra szerettem volna még bemenni, de nem muszáj. Gondolom, nem kívánkozol oda. Vagy, ha van még egy kis időd, megvárhatsz itt, én meg sietek.

– Nem. Megyek veled. A végén még leragadnál valamelyik kirakat előtt útközben…

Amíg a szokatlan melegben sétáltak, megláttak egy cukrászdát és megálltak fagylaltot venni.

– Én sárgadinnyét és rumos meggyet kérek, az úrnak pedig… – Jacob kérdőn nézett a hunyorgó nőre. –… hm, talán csokit és… citromot?

Jacob bólintott. – Az jó lesz, köszönöm. – Kifizette a hűsítő desszertet, és folytatták útjukat. – Te kis boszorkány! Mi volt ez?

– Kíváncsi voltam, hogy eltalálom-e. – Mosolyodott el a lány.

– Jól van, de mostantól mindig uramnak szólíts ám!

– Álmodozz csak!

A virágpiacot már messziről… érezték, belépve pedig a színek, formák, illatok valóságos kavalkádjában találták magukat.

Joey arcára már a bejáratnál majdnem ugyanaz az elragadtatás ült ki, mint a könyvtárban. A különbség csupán annyi volt, hogy – ha lehetséges – most még jobban ragyogott, orcái kipirultak és egy egész arcát betöltő mosoly is előkerült.

A nő nem tudott betelni az élménnyel, ahogy Jacob sem. Még sosem látta ennyire élőnek Joeyt. Azt kívánta, bár’ mindig ilyen lenne, így biztosan sokkal szórakoztatóbb, mintha házsártos vénasszonyként viselkedne.

Joey elindult a sorok és standok között; ámulva kapkodta mohó tekintetét a viruló rózsák, orchideák, primulák és napraforgók között. Egészen olyan volt, mint egy gyerek az édességes boltban; azt sem tudta, mihez kapjon először. A gerberák és szegfűfélék nem igazán kötötték le, de a cserepes kínai kékszakáll és a trombitafolyondár annál inkább.

Egyszer csak eszébe jutott, hogy nem egyedül jött és Jacobbal is meg akart osztani mindent. Körbenézett és néhány lépéssel lemaradva megpillantotta a visszafogottan mosolygó férfit. Egy bólintással magához intette és lelkesen kezdett magyarázni.

Jacobot ez már nem annyira szórakoztatta, az pedig, hogy szagolja meg a virágokat, egyenesen taszította. A lány kérlelésére mégis megtette és azon kapta magát, hogy élvezi, amit csinál. Elbódult, felszabadult, úgy érezte, mintha az elveszett édenben lenne, de legalábbis egy nagyon békés, vidám helyet talált volna.

Már értette, miért szereti a lány ezt a helyet.

Furcsán érezte magát, amiért férfi létére ennyire belemerült a virágok és szobanövények világába, és csak azzal tudta mentegetni magát, hogy mindenről Joey tehet, az ő lelkesedése ragadt át rá is. Persze, nem tervezett erről beszámolót tartani a falkatársainak, de ez az élmény is azon erős impulzusok közé tartozott, amit nehéz elfojtani. Különösen, amikor összekötötte azzal, hogy mennyire jól érezte magát a szinte teljesen kicserélt nő társaságában.

Joey egy nagy csokorral és egy tő szellőrózsával távozott, és Jacob is vett egy csodaszép bokrétát Leah-nak.

– Átjössz hozzánk?

– Azt hiszem, inkább hazamegyek. El kell rendezni a virágokat.

– Aztán pedig belemerülsz az egyik remekbeszabott könyvedbe, igaz?

– Jake, ne kezd ezt megint, légyszi!

– Hé, csak vicceltem! – védekezett a férfi, mielőtt a nő feldühödött volna és vége lett volna az idillnek.

– Ajánlom is. Viszont, ha lesz erőm, sütök valamit. Holnap beugorhatnátok a boltba, hogy vigyetek.

– Hm, jól hangzik! Bírom a sütidet! – vigyorgott a férfi. – Akkor holnap délután bemegyek, jó?

Válasz azonban nem érkezett. Azt hitte, a nő megint elbambult valamin, amikor azonban hátrapillantott, Joeyt néhány lépéssel lemaradva, az úttest kellős közepén találta. Lehajolt egy leesett szál virágért és nem vette észre, hogy egy figyelmetlen autós éppen felé tart.

Joeynak ideje sem volt felfogni, mi történik vele. Csak annyit érzékelt, hogy egy forró marok a keze köré kulcsolódik, a következő pillanatban pedig már a járdán állt Jacobbal szemben.

– Mi történt?

– Majdnem elütött az a… Nem értem, miért nem tudnak figyelni! És neked sem kellett volna… Az a nyamvadt virág nem ér annyit…

Joey aggodalmat látott az arcán és valódi, gyilkos dühöt. Furcsa feszültség áradt a férfi egész testéből, a kezét még mindig szorító tenyere – ha lehet – még forróbb lett. – Jake, nyugi! Nem történt baj… hála neked. Tényleg, köszönöm.

Jacob a lány nyugodt, de valahogy, a felszín alatt mégis aggodalmas arcára fókuszált. Tudta, hogy nem remeg, de közel állt hozzá, és csak a nő jelenléte segített, hogy lehiggadjon. Nem értette az egészet, már nagyon-nagyon régen veszítette el az önuralmát ehhez hasonló eset miatt.

Most mégis majdnem megtörtént.

Azon kapta magát, hogy valami nem stimmel a képpel, Joey arcával. A nő kifürkészhetetlen arckifejezéssel bámult valahova le. A tekintetét követve Jacob rájött, hogy az egymásban pihenő kezüket figyelte.

Most megduplázott figyelemmel nézte a nő arcjátékát, de a kezét nem mozdította, mint ahogy Joey sem.

– Baj?

Joey felkapta a fejét és értetlenül pislogott. – Mi?

– Hát, ez. – Megszorította a nő kézfejét, majd felemelte egymásba kulcsolódó kezüket.

Joey arckifejezése zavaros lett. – Ö, nem. Azt hiszem, nem. Csak… – Összevonta a szemöldökét. – Honnan tudod, hogy…

– … nem szereted, ha hozzád érnek? Látom. Figyelek és látom. Látom, hogy félsz, pedig nem kellene. Seth sem akart bántani akkor.

– Tudom. – Tört ki belőle egy nagy sóhaj kíséretében.

– Beszélned kellene róla.

A nő mélyen Jacob szemébe nézett, elszántság sugárzott belőle. – Fogok, megígérem…