Titkos Történet - 3.

Hajnali hétkor Chloe nyitott be tajtékozva Mona szobájába, kezében az addigra már kinyomott telefonnal, ugyanis a lány a nappaliban felejtette a telefont, és így Chloenak kellett kikapcsolni az ébresztést.

Chloe igazán dühös volt, de azt nem akarta, hogy barátnője elkéssen, ezért állt most a szoba ajtajában, ám ahogy tekintete az ágyra szegeződött, letett a tervéről.

Az aprócska, de barátságos ágyban ott feküdt Mona, fejét Danny mellkasára hajtva, a fürtös fiú pedig magához szorította a törékeny testet.

Olyan békésen szuszogtak a puha paplan alatt, hogy Chloenak nem volt szíve felébreszteni őket, így egy halvány mosollyal az arcán becsukta maga mögött a csendes szoba ajtaját, majd a konyhába érve tárcsázott egy számot.

A vonal másik végén rekedt férfihang köszöntötte a lányt, majd a szokásos udvariassági formulák lezajlása után Chloe elmondta, hogy sajnos Mona is elkapta az ő betegségét, és ma képtelen munkába menni. A középkorú férfi megköszönte a tájékoztatást, jobbulást kívánt mindkettőjüknek, majd bontotta a vonalat.

Chloe elégedetten tért vissza a nappaliba, és néhány perc múlva úgy aludt, mint akit fejbe kólintottak.

Néhány órával később Danny ébredt arra, hogy valami csiklandozza az állát, és szemét kinyitva Mona szőkésbarna feje búbját pillantotta meg, ahogy az ő lélegzetvételének ritmusára emelkedik, majd süllyed újra vissza.

Egy pillanatra felemelte a Mona derekán pihentetett bal kezét, egy pillantást vetett a karórájára, majd újra átkarolta a lányt. Az óra 11.35-öt mutatott, tehát Mona elkésett.

A fiú simogatni kezdte Mona hófehér arcát. Jó volt a karjaiban tartani a lányt; ahogy cirógatta, rég nem érzett, jóleső melegség járta át a testét, aztán eszébe jutott az elmúlt éjszaka. A megismerkedésük emlékétől elmosolyodott, a lány heves táncának képeitől pedig még az arca is kipirult, a csókról már nem is beszélve.

Közben Mona halk, doromboló hangot hallatott, amin Danny mosolygott, majd megemelte a lány állát, és maga felé fordította a szelíd arcot. Mona egyre hangosabban dorombolt, de pilláit még mindig zárva tartotta.

Danny úgy érezte, muszáj segítenie az alvó Csipkerózsikán, és lágyan megcsókolta a lányt. Mikor kinyitotta szemét, Danny a világ legálmosabb gesztenyebarna szempárjával találta szemben magát.

Mona szó nélkül mosolygott.

– Elmúlt fél tizenkettő. Elkéstél. – közölte csendesen Danny, majd kisimított egy rövid tincset Mona homlokából.

Pontosan eddig tartott az idill.

– Micsoda? – ugrott fel a lány rémülten – Jézusom, ki fognak rúgni! Hogy-hogy nem hallottam a csörgést? – kérdezte magától a fejét fogva.

– Ha ez vigasztal, még én sem hallottam meg. – mosolygott Mona kétségbeesett ficánkolásán a srác – De hol is van a telefonod? Én egész este nem láttam.

– Basszus, nem tudom! Be kell szólnom a céghez, hogy sietek be, és ma tovább maradok.

Ekkor Dougie nyitott be óvatosan, de annál mérgesebben, miközben Danny telefonját szorongatta.

– Danny, Oli az… Te barom, mit keresett a te telód az én zsebemben? Miattad kellett felkelnem… – A fiú összezavarodott arckifejezését látva azonban nem folytatta. Pillantása az üres tekintettel maga elé bámuló Monára esett, együtt érzően rámosolygott, suttogva jó reggelt kívánt, majd kiment a szobából.

– Szia, Oli! – szólt bele a telefonba Danny, miközben a nyújtózkodó lány karcsú alakját figyelte.

– Hol vagy? – hallotta Mona egy fiatal nő kirohanását a vonal másik végéről, miközben Danny eltartotta a fülétől a készüléket, ’bár ezt Mona nem láthatta, mivel háttal állt a fiúnak.

– Kicsim,… – Mona a szemét forgatva hallgatta a párbeszédet, de fél perc után úgy döntött, eleget hallott, és kiment a konyhába, Dannyre hagyva a magyarázkodást.

A konyhában Dougie-ba és Chloeba botlott, akik halkan sugdolóztak valamiről. Amikor észrevették Monát, úgy tettek, mintha semmi sem történt volna, de Monának az az érzése támadt, hogy két barátja róla és Dannyről beszélgetett.

– Sziasztok. Nem láttátok a telefonom? – kérdezte kapkodva – Be kell szólnom, hogy mindjárt bent leszek.

– Emiatt ne izgulj, én már elrendeztem. A nappaliban csörgött a telefonod, és fel akartalak ébreszteni, de olyan édesen aludtál… – harapta el a mondat végét Chloe, miközben a szája sarkában megbúvó mosolyt próbálta leplezni.

– És inkább hagytad, hogy elkéssem? – csattant fel Mona.

– Igen. És utána felhívtam Andrew-t, és közöltem vele, hogy borzasztóan sajnálod, de ma nem tudsz bemenni, mert elkaptad tőlem a krónikus, szimulált hányás-hasmenést. – és a mondat végét elnevette.

Mona először csendesen állt előtte, fapofát vágva, majd ő is mosolygott. – Köszi, Chloe.

– Nincs mit, erre valók a barátnők. – mosolygott. – Na, nekem már mennem is kell, húsz perc múlva ott kell lennem a fodrásznál.

Dougie és Mona elbúcsúzott Chloetól, majd Mona azon kapta magát, hogy a srác fura ábrázattal, hamiskás mosollyal bámul rá.

– Most mi van? – tört ki Monából a kicsit sem udvarias mondat.

– Olyan finom Danny illatod van! – rikkantotta Dougie, és a lány nyakába ugrott.

– És ezért kell összenyomorgatnod? – kérdezte Mona nevetve.

– Jaj, hát nem tehetek róla, úgy szeretem Dannyt, meg az illatát is. És ha jobban belegondolok, téged is. – és még szorosabban ölelte át Monát.

A nagy szeretetroham után leültek reggelizni, de Mona így sem menekülhetett Dougie kíváncsisága elől.

– Szóval, összejöttetek Dannyvel? – Mona nem igazán tudta eldönteni, hogy a vigyorgó fiú ezt kijelentésnek vagy kérdésnek szánta-e.

– Nem. Miért kellett volna? – vágott meglepett arcot Mona.

– Hát… De nem már! Összejöttetek, ez tuti!

– Pedig nem, – legyintett a lány. – Szerinted egy férfi és egy nő nem aludhat együtt anélkül, hogy lenne köztük valami?

– Nem. – jött a tömör válasz Dougie pirítóssal teli szájából.

– Hát, én sosem csináltam semmit olyan pasikkal, akik nem a párjaim voltak. Pedig nem egy haverral aludtam már együtt részegen.

Időközben Danny is befejezte a telefonálást barátnőjével, Oliviával, és a két fiatal beszélgetését hallgatta a konyhaajtóból, de csak Dougie vette észre az érkezését, aki viszont nem foglalkozott vele.

– De komolyan? Még egy csók sem volt?

Itt Mona elgondolkozott egy kicsit, majd zavartan válaszolt.

– Igazából, egyszer én is megbotlottam. De az hatalmas tévedés volt… És csak egy csók, illetve kettő.

– Kedvelted? – kérdezte Dougie nem is sejtve, hogy Mona éppen Dannyről beszél, ’bár barátja arcán látta az egyre növekvő zavart.

– Igen, azt hiszem, de a csók csakis azért történhetett meg, mert elgyengültem. Túlságosan is…

– De miért bántad meg? Túl nagy volt az alkohol mámora? – nevette el magát Dougie, miközben letörölt a mutatóujjával egy ottmaradt lekvárpöttyöt a szája sarkából.

– Mert nem volt hozzám való. Végig tudtam, hogy van barátnője, de akkor önző voltam, és hagytam, hogy egy kicsit nekem is jó legyen végre. Aztán meg jött a valóság, és én elengedtem a fiút… Igazából többet ártott, hogy kényeztettettem magam, mint jót tett volna. De erre mindig utólag jön rá az ember.

Danny arca elsötétedett, úgy érezte, ezt nem bírja tovább hallgatni, de azt is tudta, hogy a lánynak igaza van. Nem játszhat az emberek érzéseivel, és mostanra teljesen világossá vált számára, amit az éjszaka csak gyanított, hogy ez a lány más, mint a többi. Sokkal magányosabb, mint bárki, akivel eddig találkozott.

Fáradt vigyort erőltetett az arcára, és úgy tett, mintha semmit sem hallott volna.

– Jó reggelt!

– Reggelt! – válaszoltak kórusban.

– Dougie, bocs, biztos a te telefonodat tettem el az éjjel, te meg az enyémre hitted, hogy a tied…

– Már mindegy. Amúgy megnyugtattad Olit? – vigyorgott kárörvendően Dougie.

– Meg… – húzta el a száját Danny, és félve nézett Monára, aki úgy tett, mintha semmit sem hallana a beszélgetésből.

A lány tágra nyílt szemekkel bámult maga elé az elmúlt éjszaka eseményein gondolkozva, és közben átkozta magát, amiért nem volt erős, amikor kellett volna. Felidézte magában a Dannyvel töltött édes perceket, és tudta, hogy nem csupán a Danny életében jelenlévő másik nő árnyékolja be a kellemes emlékeket, de az ez után következő hiányérzet is. Hiszen Danny most felébresztette Monában az oly’ régen eltemetett vágyat egy másik ember közelségére, és ezt az érzést nem lesz könnyű figyelmen kívül hagynia.

A bensőséges elmélkedésből Danny rekedtes hangja rántotta vissza a lányt.

– És jól aludtál, Mona? – kérdezte a fiú kissé félénken, ami egyáltalán nem volt jellemző rá.

– Aha… – mosolygott a lány kedvesen, úgy téve, mintha az éjjel semmi sem történt volna, és a fiú tényleg csak udvariasságból érdeklődne, pedig mindketten tudták, hogy ez nem így van.

Mona elhatározta, hogy úgy tesz, mintha a lefekvésnél befejeződtek volna az események, így talán mindkettőjüknek jobb lesz.

Amúgy is, minek ezt így felfújni, – gondolta magában – ez csak egy kis csók volt, meg egy kis összebújás, és mindketten tudtuk, hogy ez csak arra a pár órára szól. Arról nem is beszélve, hogy részegek voltunk… – Mona sóhajtott egy nagyot, és próbált újra Dougiera koncentrálni.

Danny látta a lány arcán átsuhanó árnyékot, érezte a változást, és úgy érezte, legjobb lesz, ha most inkább kiszellőzteti a fejét.

Összeszedte magát, előkereste a kabátját és az asztalnál ülőkhöz fordult.

– Nekem most mennem kell, ne csináljatok semmi rosszat! – viccelődött, majd egy színlelt nevetés után Monához fordult.

– Köszönöm a vendéglátást, nagyon jól éreztem magam az este… – fejezte be a mondatot, majd zavartan bámulta a cipőjét.

– Igen, tényleg jó kis buli volt… – sóhajtotta Mona, Dougie pedig csak kapkodta a fejét ide-oda, érezte, hogy itt valami nagyon nincs rendben, és neki most nem kellene itt lennie.

– Akkor én megyek is. – mutatott Danny az ajtó felé, és Mona is felállt, hogy kikísérje a fiút.

Az ajtóban Danny még megfordult és megölelte a lányt, majd az ajkait összeszorítva kilépett a friss levegőre.

Titkos történet - 2.

Danny a lány kezébe nyomott egy pohár Bloody Maryt, amit útközben szerzett be, majd belekortyolt a sajátjába.

– Hm, ez nagyon finom lett, Tom keverte. Nem kóstolod meg? A pizza után tökéletes lesz. – közben bólintott és úgy nézett fel Monára, hogy nyomatékosítsa az előbb elhangzottakat.

– Rendben, ha te ennyire biztos vagy benne… De csak, hogy tudd, csak azért iszom belőle, mert látom, hogy te nem haltál bele Tom kotyvalékába.

Ezen mindketten nevettek, majd ott folytatták a beszélgetést, ahol az előbb abbahagyták. Vagyis Mona és Chloe megismerkedésének szörnyű napjánál.

Mire Mona a liftes jelenet végére ért, Danny szó szerint visított a nevetéstől, közben a térdét csapkodva, majd nem győzte törölgetni a szeméből potyogó könnycseppeket.

Mona is nevetett, de közben játszotta a sértődöttet, amiért Danny ilyen kárörvendően nevet az ő szenvedésein, és ezt a fejéhez is vágta.

– Na! Ez nem kárörvendés, de be kell látnod, hogy nagyon béna voltál.

– Na, szép, most már béna is vagyok… Komolyan kezdesz megsérteni.

– Nem akartalak megbántani, – komolyodott el a fiú – de most komolyan azt vártad, hogy fapofával hallgatom végig ezt az igenis röhejes sztorit?

– Nem, dehogyis, csak ugrattalak! – nevette el magát Mona.

– Akkor jó, – lélegzett fel Danny – már azt hittem, rosszul gondoltam az előbb, és egy magadnak való liba vagy. – nevetett a srác.

– Hé, még egy ilyen beszólás, és tényleg begurulok! – nézett tettetett dühvel a srácra, és játékosan a karjába boxolt.

A következő egy órában Danny egyik italt hozta a másik után, és mire a buli laposodni kezdett, az ő hangulatuk a tető fokára hágott. Ők ketten már mindenen vigyorogtak, és ezt Dougie is kihasználta, aki most végre az egyáltalán nem vicces poénjait is elmondta nekik, hisz’ nekik már úgyis mindegy volt.

Egy kis idő múlva a három kissé elázott humorherold azon kapta magát, hogy már csak ők nevetnek, amúgy teljess csend uralkodott a nappaliban. Körbenéztek, és siralmas látvány fogadta őket: a társaság tagjai kifáradva hevertek a szoba egy-egy pontján.

A buli döglött volt, ezt bátran ki lehetett jelenteni.

Mona viszont csak épp’ most kezdte magát jól érezni, és csöppet sem tetszett neki, hogy mindenki más most készül elaludni.

Felállt hát, és elindult a szobája felé.

– Hova mész? Ugye nem akarsz most így itt hagyni? – esett kétségbe Danny.

– Mindjárt jövök, addig próbálj egy kis életet verni a buliba, meg ezekbe a puhányokba is itt. – mutatott a földön fekvőkre, és fintorgott.

Tíz perc múlva felfrissülve, már csak farmerban és topban tért vissza egyik kezében CD-ket, másikban pedig egy üveg whiskyt szorongatva. Szétnézve azonban ugyanabban a könnyfakasztó látványban volt része, mint távozás előtt. Letette a kezében tartott tárgyakat, és csípőre tett kézzel vonta kérdőre Dannyt.

– Hát így számíthatok én rád?! – ingatta meg a fejét, majd elmosolyodott.

Míg Dougie Danny darabokra tört önbecsülését próbálta helyrepofozni, Mona mindenkinek öntött egy kis whiskyt, és addig nem hagyta őket békén, míg fel nem hajtották. Ezután berakta az egyik válogatás CD-jét, és talpra parancsolta a népet. A társaság vonakodott engedelmeskedni, de Mona igazán makacs ember.

– Most mit csinálsz? Ezzel semmit sem fogsz elérni. – mondta Danny – Én ismerem őket, ha úgy döntenek, hogy nincs tovább, akkor már ágyúval sem tudod őket kirobbantani a punnyadásból.

A lány csak rántott egyet vállán, mosolygott, majd ő maga is felhajtott egy whisky-kólát. Azután odasétált Chloe-hoz, és a karjánál fogva rángatta a nappali közepére.

– Imádom ezt a számot! – és táncolni kezdett Chloe előtt, aki viszont nem akart mozdulni. – Na, ne csináld már, tudom, hogy te is szereted! Táncoljunk!

Egy kis noszogatás után barátnője beadta a derekát, és teljesen felpörgött.

– Ez az! – sikította Mona, miközben veszedelmes táncba kezdett, és míg Chloe kedvenc Tommyját rángatta magával, ő Dannyék felé vette az irányt.

Megállt előttük, és a fiúk bambán figyelték, ahogy a fejét rázva tekeri a testét, akár egy kígyó. Dougie nagyot nyelt, és barátjára nézett, aki még mindig nagyokat pislogva bámulta a tomboló lányt.

Ez azonban nem tartott sokáig, mert Mona hirtelen megragadta őket a felsőjüknél fogva, és maga után rántotta a tehetetlen fiúkat. Legközelebb a srácok már arra eszméltek, hogy Mona közöttük táncol, és körbenézve azt látták, hogy a buli új életre kelt.

– Ejha! Megcsináltad, de én nem táncolok! – tapsolta meg Danny a lány teljesítményét, miközben a kanapé felé hátrált.

– Ezt nem teheted!

– Miért?

– Mert én nem engedem. – és a fiú után vetette magát.

Átkarolta a nyakát, és a fiú nemet intő fejére ő válaszul csak bólogatott, majd belekezdett a férfiak számára halálos táncába. Kéjesen mozgott, persze bizonyos határokon belül, közben pedig egy győztes mosolyával nézett fel Dannyre, aki ekkor már tudta, nincs menekvés, és valójában már nem is akar menekülni.

Amikor a társaság végleg kifulladt, Mona a fürdőszoba felé indult; fogat mosott, hogy le tudjon feküdni. A többiek addig azt próbálták kitalálni, ki kivel aludjon, ’bár volt, akit már nem kellett elhelyezni, ugyanis Harry és Tom már birtokba vette a kanapét, és az igazak álmát aludták – összebújva.

Chloe és két barátnője, Lola és Cassie a vastag perzsaszőnyegen vert tanyát, Dougie pedig Dannyvel várta, hogy Mona visszatérjen.

– Na, mindenki úgy döntött, hogy a nappaliban héderezik? – kérdezte Mona, miközben próbálta megtartani egyensúlyát, ami az elfogyasztott alkohol mennyiségét figyelembe véve egyáltalán nem bizonyult könnyű feladatnak.

Azért a többiek sem festettek jobban, sőt!

– Én nem, enyém lesz Chloe ágya! Egyes-egyedül az enyém! – dörzsölgette a tenyerét Dougie, és már startolt is, nehogy Danny elorozza a kétszemélyes franciaágyat.

A nappaliban maradtak még hallottak egy hatalmas csattanást, aztán elcsendesedett Dougie új szobája.

Már csak Danny és Mona állt a többiek fölött tanácstalanul, illetve Mona egyáltalán nem aggódott, ő a saját ágyában készült álomra hajtani a fejét.

– Ti mit álltok még itt? Nem akartok aludni? – kérdezte egy nagyon elcsigázott Chloe.

– De, csak nem t’om, kihez fészkeljem be magam. Hozzátok – három lánnyal még úgysem aludtam együtt, – nevetett a fiú – vagy Tomot lökjem le a kanapéról?

– Én azt hittem, Monával alszol, az ő ágya az enyémnél is nagyobb… Vagy bújj be Dougie mellé, de mi itt már elegen vagyunk, Dan.

– Igazából feleakkora az ágyam… – bökte oldalba Dannyt Mona.

– Akkor megnézem Dougie-t. – Danny nem tudta, hogy Mona ezt azért közölte-e vele, hogy éreztesse, nem kívánatos személy az ágyában, vagy éppen ellenkezőleg. Mivel azonban inkább az előzőt feltételezte a lány zavart arckifejezése láttán, elindult Dougie után.

A szobába érve azt kellett látnia, hogy Dougie békaként kiterülve már horkol is az ágyban, egy négyzetméternyi helyet sem hagyva maga mellett.

Elindult hát vissza a nappaliba, útközben viszont Mona hajolt ki az egyik ajtó mögül.

– Na? Nem engedett maga mellé? – kuncogott a lány.

– Csak úgy tudnék ott aludni, ha ráfeküdnék, azt meg inkább nem próbálom ki, mert még komolyan veszi. – nevette el magát Danny, de ekkor elveszítette az egyensúlyát, és esni kezdett, Monát is magával rántva, aki az ajtófélfába kapaszkodva próbálta elkapni őt.

Egyenesen Mona szobájának padlóján landoltak.

– Hát, ha már úgyis bent vagy, aludhatsz itt. – mondta elég nehézkesen Mona, mert a nyelve nem forgott a részegségtől, és persze fuldokolt a nevetéstől.

– Köszi! – nevetett Danny is, és megpróbált lemászni a lányról, nehogy kinyomja belőle a szuszt.

Feltápászkodva zavartan látta, hogy tényleg kicsi az az ágy, és nem tudta, mit várjon ettől az éjszakától.

– Nincs véletlenül egy fölösleges fogkefétek?

– De, mindjárt adok egyet. – Azzal kitámolyogtak a fürdőbe, és Danny megkapta a fogkeféjét.

Mire Danny visszaért, Mona már az ágyon feküdt.

– Na, gyere, belül vagy kívül?

– Te nagyon ficánkolós vagy?

– Nem. Te?

– Én sem.

Végül is Danny belülre mászott, miután a pulóverét az asztal melletti székre akasztotta.

– Te nem öltözöl át? –kérdezte, miközben figyelte, ahogy Mona bemászik mellé a takaró alá.

– Nem.

– Miért nem, addig elfordulok. Legalább te aludj kényelmes öltözékben.

– A-a. Nincs az az isten. Részegek vagyunk, és nem kockáztatom meg, hogy összetévessz valakivel. – válaszolta, de igazából mindketten tudták, hogy már kezd múlni az alkohol hatása.

– Rendben. – nevetett Danny – Amúgy tetszik az ágyneműd, meg az egész szobád színe.

Mona szobájának fala narancssárga volt, citromsárga függönyökkel, az ágynemű és a lepedő pedig a piros különböző árnyalataiban pompázott.

– Köszi, én is szeretem, olyan vidám és meleg.

– Ühüm…

– Ja, figyi, nekem fel kell kelnem hétkor. Reggel munka van, de igyekszem gyorsan kinyomni a telefont, rendben?

– És ezt most mondod, hajnali fél négykor? De persze, nem gond, örülök, hogy nem kell a földön aludnom a többiekkel.

Ezen mindketten mosolyogtak, majd jó éjszakát kívántak egymásnak, és behunyták a szemüket.

Mona már az álmok titkos világa felé tartott, amikor kellemes érzés kerítette hatalmába. Meleg ujjak simogatását érezte arcán, lassan kinyitotta szemét, és Dannyvel találta szemben magát. A fiú arcát csak halványan tudta kivenni a sötétben, de a szemek csillogását így is tisztán látta.

– Danny…

– Hm? – de már hajolt is Mona fölé, aki hirtelen nem tudta mit csináljon.

Kicsit tompának érezte magát és tudta, hogy ilyenkor könnyebben megnyílik, de nem tudta, hogy most szeretné-e ezt.

Már éppen szólni készült, amikor megérezte Danny lágy ajkait az övéin. Megpróbált tiltakozni, mert érezte, ebből csak rosszul jöhet ki; hogy a fiú bántani fogja, de végül nem csinált semmit.

Danny viszont érezte a lány habozását és egy pillanatra elhúzódott tőle.

– Csak egyetlen csókot, kérlek! – sóhajtotta – Így képtelen vagyok melletted aludni.

– Rendben, csak egyetlen csók. – adta be a derekát a lány, majd ott folytatták, ahol abbahagyták.

Monának nagyon jól esett a törődés, talán túl jól is…

Szétváltak, majd a fiú tovább simogatta Monát, aki ettől teljesen elgyengült, amikor viszont Danny újra fölé hajolt, és a testével ránehezedett, megijedt, és tiltakozni kezdett.

– Danny, csak egy csókról volt szó… Én nem akarok ennél messzebb menni.

– Tudom, nem is akarok visszaélni a helyzettel, de be kell vallanom, hogy valamiben azért hazudtam.

– Miben? – kérdezte Mona türelmetlenül.

– Nem csak egy csókot akarok… Kettőt. – zihálta a fiú, de közben elmosolyodott, és nem is várva választ, ráhajolt a lányra, és újra megcsókolta, ezúttal hevesebben, de még mindig érzékien, cseppet sem durván, Mona pedig átengedte magát a jólesően bizsergető érzésnek.

– Ugye azért nem haragszol rám nagyon? – kérdezte Danny, miután visszafeküdt a lány mellé, és cirógatta a karját.

– Annyira azért nem, – mosolygott fáradtan Mona – különben hozzám sem érhettél volna.

– Igen, tudom. Akkor nem jönnél egy kicsit közelebb? – tette hozzá kis habozás után.

Mona közelebb csúszott a fiúhoz, aki így teljesen át tudta karolni, majd a fiú mellkasába fúrva arcát, élvezte a biztonságot adó meleget annak karjaiban, és hamarosan befedte a puha álom könnyű fellege.

Titkos történet - 1.

Mona már másfél hónapja lakott Chloe-nál, és az igazat megvallva nemcsak zökkenőmentesen telt el ez az idő, de legjobb barátnőkké váltak. Élték a londoni nők problémamentes, szingli életét, és a munkahelyen sem okozott gondot a főnök-beosztott viszony.

Mona egész napos munka után este fél kilneckor ért haza. Kulcsát ledobta a konyhaasztalra, a kezében lévő, nyers élelmiszerrel telepakolt szatyrokat pedig a földön próbálta elhelyezni, lehetőleg úgy, hogy ne guruljon szanaszét a tartalma.

– Chloe! Megjöttem! Jobban vagy már? – kérdezte barátnőjétől, akit korábban hazaküldtek a munkából, mert nagyon rosszul érezte magát. Válasz azonban nem érkezett a kérdésre, ezért Mona folytatta a pakolást; úgy gondolta, Chloe éppen alszik.

Levette kabátját, és elkezdte elpakolni az élelmiszereket, miközben saját gyomrának korgását hallgatta. Amikor végzett, farkaséhesen vetette rá magát a tűzhelyen álló fazékra, a fedőt fölemelve azonban szomorúan konstatálta, hogy ő itt ma már semmit sem fog enni. Mindeközben egyre hangosabb nevetés és zene hallatszott ki a nappalijukból, de Mona képtelen volt elmenni odáig, hogy megnézze, mi folyik ott. Ehelyett a fáradtságtól és az éhségtől erőtlenül lerogyott a konyhaasztal mellé, és csak bámulta a padlót.

Néhány perc múlva kinyílt a konyhát a nappalitól elválasztó ajtó, és egy magas, göndör hajú srác lépett a helyiségbe, kék kockás ingben és farmerben. A fiú nem vette észre Monát, mert a konyhaasztal éppen egy beugróban volt elhelyezve, így szó nélkül a tűzhely felé vette az irányt, a fedő felemelése után azonban csak grimaszolt egyet. Kinyitott még néhány szekrényt, de mikor egyikben sem talált ehető táplálékot, hangosan korgó gyomrát fogva hitetlenkedett, hogy egy buliban fog éhen halni.

Mona a jelenetet látva csak mosolygott magában, ’bár amikor először vette közelebbről szemügyre a fiatal férfit, azt hitte, rosszul lát. Nézte a ragyogó, kék szemeket, a huncut mosolyt, és a minden látható testrészét beborító aranyszínű szeplőket, és rá kellett jönnie, hogy ismeri ezt a srácot.

– Hm, nem is tudtam, hogy Chloe-nak híres ismerősei is vannak… - gondolta magában, még mindig mosolyogva. – ’Bár, azt sem gondoltam volna, hogy miközben elvileg haldoklik, képes bulit rendezni… – húzta föl most már szemöldökét is.

Eközben a srác tanácstalanul állt a konyha közepén, kézfejét a szájához emelve gondolkozott, de semmire sem jutott.

– Kellett nekem utolsónak jönnöm, a srácok mindent elpusztítottak. – gondolta, közben pedig ’basszus, de nagy lúzer vagyok’ fejet vágott.

Ami igaz, az igaz, a fiú csak tíz perccel Mona előtt érkezett a buliba, így esélye sem volt.

Egy hirtelen gondolattól vezérelve megfordult, hogy az elmélkedést az asztalnál folytassa, de már pördültében a szívéhez kapott, mert akkor a semmiből egyszer csak ott volt Mona, aki a reakciót látva kárörvendően kuncogott.

A fiú kikerekedett szemmel, nagy adag levegőt préselve ki felfújt szájából állt Mona előtt, még mindig a szívén pihentetve kezét.

– Úristen, de megijesztettél! – nevette el magát ő is.

– Sajnálom. – válaszolta Mona tettetett átéléssel.

– Mióta ülsz itt? Nem is láttalak bent. – beszélt tovább a srác, miközben leült Monával átellenben.

– Mert nem is voltam bent.

– És nem akarsz bemenni?

– Nem. Éhen haltam, képtelen vagyok mozogni, de lehet, hogy a fáradtságba haltam bele. – Ekkor hatalmasat korgott a lány gyomra. – Nem, mégis inkább éhen haltam.

– Igen, szerintem is. – nevetett a lánnyal.

A fiú kis szünet után előrenyújtotta jobb kezét, és szélesen mosolyogva mutatkozott be.

– Danny Jones.

– Mona Larson. – rázta meg a fiú kinyújtott kezét – Örülök, hogy megismertelek.

– Hát még én, de legközelebb kíméletesebben lépj színre! – kapott ismét a szívéhez Danny.

– Majd igyekszem.

– Rendben, ha már ilyen jól összebarátkoztunk, és ráadásul mindketten éhesek vagyunk, nem hozunk valami kaját? Különben én is a te sorsodra jutok…

– Én innen nem moccanok sehova. Felhasználtam az összes energiámat. Ha nem kapok valami ennivalót, életem végéig itt fogok ülni.

– Ne már, gyere, veszünk együtt valamit, és teletömjük magunkat. – dörzsölgette a hasát kéjesen.

– Tényleg nincs erőm megmozdulni, ne haragudj. – meresztgetett boci szemeket Dannyre.

– Hát, jól van. Akkor várj meg, tíz perc, és hozok valamit. – mosolygott Danny hősiesen.

Mona az asztalra hajtott fejjel várta a megváltó halált, amikor kicsit több mint tíz perccel Danny távozása után kopogtak a bejárati ajtón. A lány a maradék erejét összeszedve feltápászkodott, elcsoszogott az ajtóig és kinyitotta azt.

Danny jött vissza, és szélesen mosolyogva, büszkén mutatta fel a frissen levadászott, közepes pizzákat.

– Én hősöm! – ragyogott fel Mona szeme, és beengedte a fiút.

– Megszoktam már, hogy körberajonganak a lányok, de ilyen szívből jövően még senki sem bókolt nekem. – nevetett Danny.

– Na, látod, ezért jó szívességet tenni nekem. Amúgy mennyi volt a kaja? – érdeklődött Mona, és már vette is elő a pénztárcáját.

– Ugye most csak viccelsz? – komolyodott el a srác – Akkor a tettem elveszítené lovagias mivoltát. – meresztgette szemeit értetlenül.

– Hát, nem akarok a büszkeségedbe tiporni, szóval akkor köszönöm a vacsorát!

Mindketten mosolyogtak, és nekiláttak az evésnek.

– Ja, amúgy, ha nagyon finnyás vagy arra, hogy hogyan esznek az emberek, inkább menj be, mert én olyan vagyok, mint egy malac.

– Á, nekem nem tudsz meglepetést okozni. – és épphogy kimondta az utolsó szót, a ketchup Danny ingjére csöppent. Összenéztek, és mindketten hangos nevetésben törtek ki.

Vacsora közben beszélgettek; kiderült, hogy nagyon hasonló az ízlésük, a humorérzékükről nem is beszélve. Rengeteget nevettek, és lassan megtudták egymásról a fontosabb tényeket: család, suli, munka, hobbi. Az is kiderült, hogy Chloe Tomon keresztül ismeri a bandát, azaz Dannyt és a barátait, akik a McFly nevű zenekarban játszanak együtt. Tom családjának háza Chloe-éké mellett volt, így gyakorlatilag együtt nőttek fel, sőt, kiskorukban nemegyszer Chloe vigyázott a nála két és fél évvel fiatalabb fiúra.

Éppen Mona és Chloe megismerkedésénél tartottak, amikor kivágódott a nappali ajtaja, és egy vékony, hosszú hajú fiú rontott be a konyhába.

Ő volt Dougie.

Körbenézett, és anélkül, hogy köszöntötte volna a lányt, letámadta Dannyt.

– Hol voltál? Már mindenhol kerestünk…

– Itt. Miért, már megint felhúztad Harryt, és most nekem kellene megmenteni? – vigyorodott el Danny.

– Látom, szereted a hőst játszani… – mosolygott Mona.

– Jó, ha az ember fontosnak érezheti magát. – húzta ki magát a srác.

– Néha túl fontosnak érzed magad… – grimaszolt Dougie – Öcsém, te kijöttél a konyhába, és itt is le tudtál akasztani egy új csajt? Nem vagy ám semmi! – közben végig Monát bámulta, aki csak felhúzta a szemöldökét, de nem reagált érdemben a célozgatásra.

– Erre most mit mondjak? Mindenhol csajokba botlom. – rázta le magáról a felelősséget kuncogva.

– Túl nagy az arcod, haver, de azért így is szeretlek. – rázta meg a fejét vigyorgás közben Dougie, majd Mona felé fordult. – Dougie Poynter.

Mona lenyelte az utolsó falatot, bemutatkozott, és kezet rázott a fiúval.

– És mit csináltok itt kint? Miért nem jöttök inkább be?

– Pizzát eszünk. – válaszolta Danny.

– És nekem nem hagytál?! – méltatlankodott Dougie.

– Te talán gondoltál ránk, amikor befaltad a fazék tartalmát? – és a tűzhelyen álló, üres edényre mutatott.

Dougie grimaszolt, és jobbnak látta hagyni a témát, tudván, hogy barátjának igaza van.

– Na, akkor nem jöttök be?

Danny és Mona összenéztek, majd Danny válaszolt kettejük helyett is.

– Dehogynem.

– Én túl fáradt vagyok most a bulizáshoz. – húzta el a száját a lány.

– Ne csináld már, gyere be velünk, majd leülünk a kanapéra, és ott beszélgetünk! Még táncolnod sem kell, sőt, a piáért sem kell felállnod! – kérlelte Danny tágra nyílt, kék szemekkel.

– Ja, ne legyél már ennyire antiszociális! Hallottad, Danny egész este ugrálni fog körülötted. Én kihasználnám a helyedben! – kacsintott Dougie Monára, és elnevette magát.

Mona még makacskodott egy kicsit, de a két kölyökkutya-tekintet láttán kénytelen volt beadni a derekát.

A nappaliba érve Mona arra eszmélt, hogy Chloe csüng a nyakában, teljesen részegen. Megpróbálta megtudni tőle, hogy elmúlt-e a rosszulléte, de a jelenlegi állapotában reménytelen volt akár egyetlen értelmes mondatot is kicsikarni barátnőjéből.

Egy gyors bemutatkozás után Harryre ruházta Chloe pátyolgatásának privilégiumát, és amikor végre megszabadult a nála tíz centivel magasabb lány súlyától, nagyot fújtatva telepedett le a kanapéra, Dannyvel az oldalán.

Régi-új történet: cím nélkül

Helló!
Megint itt vagyok.
Az új sztori készül, de még sehol se tartok vele. Addig is igyekszem kijavítani egy réig történetemet, amit legalább két éve írtam, szóval van vele munka, és az a gyanúm, így se lesz tökéletes. Na, nem baj, igaz?
Ennek akkor se volt címe, most se lesz, ha Ti ki nem találtok neki valami frappánsat. Ha úgy érzitek, nyugodtan tehettek javaslatokat. ;) Addig is a munkacíme a régi marad, vagyis Titkos történet, aminek megvan a jelentése, de semmi komoly.
Ja, és ez hamisítatlan fanfiction, a rajongás tárgya az angol McFly zenekar.
Csapjunk a lovak közé!

A kezdetek

A gép londoni idő szerint fél tizenegykor landolt a lutoni reptéren. Mona három bőröndöt és két kézipoggyászt vonszolva próbált kijutni az épületből, és mikor végre sikerült, megállt, és mélyet szippantott a levegőből.

– Végre itt vagyok! – gondolta magában – Álmaim városában, és remélem, álmaim életét fogom élni. – Befejezte a gondolatot, és órákig tartó mosoly ült ki arcára.

Igen, órákig, egészen addig, míg meg nem pillantotta álmai otthonának a legkisebb túlzással sem nevezhető szálláshelyét. A falakról potyogott a vakolat, az egész épületben áporodott szag terjengett, és a szálló tulajdonosa – aki mellesleg Mindenesként ült a pultnál –, éppen egy jókora adag sörpárlatot engedett útjára torkából, dobhártyaszaggató hangot hallatva. Ha nem lobogtatta volna a férfi szájából távozó huzat, Mona haja most bizonyosan égnek állt volna a kétségbeeséstől. Arról nem is beszélve, hogy útban fölfelé leendő szobájához, egész idő alatt George – a tulaj, mint az a bemutatkozáskor kiderült, amikor is Mona kénytelen volt megszorítani a férfi kosztól ragadó kezét – nadrágjából félig kilógó, csupasz ülepét volt kénytelen bámulni. Amikor felértek, a ziháló George, akinek zsíros homlokáról patakokban folyt a veríték, rámutatott egy kék ajtóra, ami valaha zöld volt – ezt a lepattogzott festék engedte látni. Miután George visszadöcögött földszinti kuckójába, Mona vett egy mély lélegzetet, összeszedte minden bátorságát és benyitott a szobába.

Bár ne tette volna!

Ugyan George szánakozva közölte vele, hogy a takarítónő csak fél óra múlva érkezik, ezért még a szobában van az előző lakó összes szemete, Mona kis híján hanyatt vágódott a szoba közepén, a sarokban, illetve a fürdőszobában tornyosuló szeméthalmok láttán.

Hát, igen. Tegnap itt még hat fiatal lány töltötte a vakációját…

Jó pont volt viszont, hogy George – bevallása szerint – saját kezűleg húzta át az ágyneműt, hogy Mona lepihenhessen, ha túlságosan elfáradt volna a repülőúttól.

Igen. Tehát Mona elindult valóra váltani legtitkosabb álmait, ami itt kezdődik, ebben a ’minden extrával felszerelt’ kis bungalóban, potom hatvanöt fontért egy hétre.

Másnap Mona egy gyilkos elszántságával csapta le az ébresztőórát, melyre válogatott szitkokat szórt. Nem kis erőfeszítésébe került kikecmeregnie az ágyból, mivel az éjszakát teljesen éberen töltötte. Az történt ugyanis, hogy a takarítónő végül estig sem ért oda, amit George felettébb sajnált, és így Monának magának kellett rendet teremteni új otthonában.

Éjjel tizenegykor végre lefürdött a rozsdafoltos zuhanyzóban, és már alig várta, hogy lefeküdhessen aludni. Épphogy letette a fejét az amúgy pihe-puha párnára, jött is az édes álom, ami pontosan két percig tartott. A két perc elteltével hangos dörömbölés ébresztette a lányt, ám nem az ajtót verték, a hang a falakon keresztül érte el Monát. Valami ritmusosan verte a jobb oldali szomszédjai falát, ám a hang tényleges forrása csak percekkel később tudatosodott Monában, amikor is előbb visszafojtott, majd egyre hangosabb sikoltásokra lett figyelmes. Mona elmosolyodott, és kezdeti dühe elszállt, azt gondolta, maximum egy óra alatt lerendezik a dolgot, és végre mindenki elégedetten térhet nyugovóra.

Igaza is lett.

Jobb oldali szomszédjai pontosan egy óra múlva már horkoltak, így Mona is átfordult a másik oldalára, hogy aludhasson végre egy jót. Ekkor azonban az emeleti szomszédjai zendítettek rá, vagyis inkább ott folytatták, ahol az előző párocska abbahagyta. Mona ekkor már a dühtől vérben forgó szemmel ragadta meg párnáját, majd a fejére húzta, hátha az tompítja a zajokat, ebben azonban tévedett…

A parti akkor hágott a tető fokára, mikor háromnegyed egykor hallotta a bal oldali szomszéd ajtajának csapódását, azt egy huppanás követte nevetgéléssel, végül pedig a jól ismert zajok fészkelték be magukat a kis panzió papírvékony falaiba.

Mona csak sóhajtott egy hatalmasat, majd a gondolataiba merülve bámulta a plafont.

– Remek. Mindenki jól érzi magát. DE MIÉRT PONT MOST JÖN RÁ MINDENKIRE? ÉS MIÉRT ILYEN VÉKONYAK A FALAK? – üvöltötte magában, és hajnali fél háromkor végre sikerült elaludnia.

Így történt, hogy Mona karikás szemmel, csapzottan sétált be új munkahelyére, a Vodafone telefontársaság ötvenemeletes, új stílusú üvegépületébe.

A recepciós pulthoz érve bemutatkozott az ott helyet foglaló, szemüveges, karót nyelt, húszas évei végén járó nőnek, és elmondta, mi járatban van. A recepciós kissé flegmán útbaigazította, és Mona nem kis bosszankodással vette tudomásul, hogy az adminisztrátorok irodái a harmincnegyedik emeleten vannak, ezért egyenesen a lift felé vette az irányt. Ott azonban elszörnyedve kellett tudomásul vennie, hogy a lift határozatlan ideig nem üzemel.

Elindult hát a lépcső felé.

Mire felért a harmincnegyedik emeletre, csurgott a hátán a víz, a lábai nem tudták megtartani a súlyát, ő pedig egyenesen a lift előtt készült összeesni. Ez azonban nem történt meg, mert abban a pillanatban kinyílt a liftajtó, és egy száznyolcvan centis, csupán combtőig szoknyába bugyolált, barna szépség lépett ki rajta, aki még időben elkapta a meggyötört lányt.

Mona kis híján sírva fakadt, ezért az ismeretlen barna bevezette egy kisebb irodába, melynek üvegajtajára a következő feliratot ragasztották fel matricával:

CHLOE McINTIRE

ADMINISZTÁRCIÓS OSZTÁLYVEZETŐ

Leültette a még mindig minden porcikájában remegő Monát, adott neki egy pohár vizet, majd megnyugtató, meleg hangon kérdezgette.

– Mi történt veled? Jobban vagy már? – kérdezte, miután végignézte, ahogy Mona egy húzásra felhajtotta a fél literes pohár tartalmát.

– Igen, köszönöm. De… ez sem az én napom…

– Azt látom, hogy eddig nem mehettek túl fényesen a dolgok. – húzta fel tökéletes ívű szemöldökét a Monával szinte egykorú lány.

– Hát… Nem is tudom, hol kezdjem. Talán ott, hogy szinte semmit sem aludtam az éjjel.

Mona elmesélt mindent egészen addig a pillanatig, hogy kinyílt előtte a lift ajtaja. A történet végére az ismeretlen lány a hasát fogta a nevetéstől.

– Ne haragudj, nem rajtad nevetek, hanem ezen az egész szituáción. – szabadkozott a szemét törölgetve.

– Ugyan, nyugodtan bevallhatod, hogy rajtam nevetsz, tényleg olyan vagyok, mint egy rakás szerencsétlenség. Mire felérek, már működik is a lift…

– Na, jó, ez tényleg röhejes, de biztos nem csak ilyen dolgok történnek veled.

– Hát, ezek után én már nem sok jóban reménykedem,…. Még a nevedet sem tudom.

– Chloe McIntire – mosolygott bíztatóan a lány –, és ha nem tévedek, te Mona Larson vagy, az új adminisztrátorunk.

– Azt ne mondd, hogy te vagy a főnököm! – vörösödött el Mona.

– Attól tartok, mégis ezt kell mondanom. De ne aggódj, nem vagyok olyan vaskalapos, mint a többi öregszagú banya itt a cégnél. – kacagott Chloe.

– Ígérem, többé nem úgy jövök be, mint akit hatszor megrágtak és kiköptek. Jó, ezt nem tudom megígérni, de majd igyekszem. Csak tudnék legalább aludni éjszakánként!

A nap hátralevő részében Chloe körbevezette Monát, és az állapotára való tekintettel még nem gyötörte halálra. A műszak végéig elköltöttek együtt egy ebédet, beszélgettek mindenféléről, és igazán megkedvelték egymást. Hazafelé menet még beugrottak egy Starbucksba, és folytatták a beszélgetést.

– Figyi, Mona, ha továbbra sem tudsz pihenni, nyugodtan átköltözhetsz hozzám. Én pont lakótársat keresek.

Mona ezen csak nevetett. – Chloe, a főnököm vagy, nem lakhatom veled. Mi lesz, ha egyszer nem takarítok ki? Levonod a fizetésemből?

– De bolond vagy! Hát úgy bánok én veled, mint egy beosztottal? Szimpatikus vagy. Na! Nem akarok valami hülye libát magam mellé.

Mona gondolkodott egy kicsit, majd mosolyogva bólintott. – Rendben, tehetünk egy próbát. – Erre koccintottak és nagyot kortyoltak a krémes italokból.