Titkos Történet - ... Ha a vége...

-->

A fékezés lendületétől Dan homloka nekiütődött a kormánynak, de a pillanatnyi ijedtségen kívül semmi baja nem esett. Éppen időben állt meg, így egyetlen karcolás sem esett rajta.

Ebből okulva inkább visszaállt a sorba, megvárta, míg egy olyan helyre cammogott el autójával, ahol azzal leparkolhatott, és úgy döntött, gyalog folytatja útját. Úgy szemmel láthatóan gyorsabb volt a haladás.

Olyan gyorsan ment az esőben, ahogy csak tudott, időnként még futott is, míg a kemény esőcseppek eláztatták egész ruházatát, haját, mely ettől igazi gyűrűkké ugrott össze, és így húsz perc alatt el is érte a kívánt helyet.

Egy ház előtt állt, melynek ajtajához három lépcsőfok vezetett fel. Néhány percig tétován állt a lépcső előtt, aztán lassan fellépdelt a fokokon. Megállt a kékre festett, tipikus angol ajtó előtt, és némi várakozás után felemelte ökölbe szorított kezét.

Mona a nappali kanapéján ülve nézte a tévét. Már lezuhanyozott, átöltözött pizsamába, és kedvenc narancsos-fahéjas teáját szürcsölgetve izgult egy romantikus film hősnőjéért. Teljesen belemerült a cselekménybe, még az sem zavarta, hogy a mellette ülő Chloe telefonon enyeleg Jamie-vel. Valami mégis megzavarta a nyugodt esti időtöltést: szaggatott kopogást hallott a konyha felől. Ajkaival csettintő hangot hallatott, mely nemtetszését volt hivatott kifejezni, leállította a filmet, majd kiment a bejárati ajtóhoz. Amikor kinyitotta azt, szemei elkerekedtek. Furcsán érezte magát; nem gondolta, hogy mostanában látni fogja ezt az arcot.

Danny állt előtte kissé idegesen. Mindenéből csöpögött a víz, ajkai lilás színben játszottak, és szemmel láthatóan rázta a hideg.

Mona adrenalin szintje egy pillanat alatt felszökött, és éberebb lett, mint valaha. Nem tudta, mit várjon ettől a találkozástól, ezért egy darabig még bénultan állt a hűvös szélben, majd észbe kapott, és megszólalt. – Dan, mindjárt halálra fagysz! Gyere be! – A férfi hálásan bólintott, és szó nélkül lépett be a melegséget árasztó, meghitt kis lakásba. Tudta, mit akar, most mégis nehezére esett beszélni. Percekig csak nézte a nőt, aki zavartan állt előtte.

Mona örömmel vegyes izgalommal várta, hogy a férfi megszólaljon végre, addig pedig szemügyre vette minden egyes porcikáját. Rég látta, régen hallotta a hangját, így most nem is volt kérdés, miért repkednek azok a fránya pillangók a gyomrában; végigkövetett egy vízcseppet Dan arcán, amint az lecsorgott göndör hajából, aztán belenézett a rég látott égszínkék szemekbe, és a hideg is kirázta.

Ettől persze elpirult, bár Dannek fogalma sem volt, ez minek köszönhető. Mona végül már annyira kínosan érezte magát, hogy inkább a saját kezébe vette az irányítást, ahelyett, hogy Dannyre várt volna. – Szóval, miben segíthetek? Kihez jöttél?

– Hát… – kapott észbe a férfi. Nagyot sóhajtott, összeszedte a gondolatait, majd Monára szegezte tekintetét. – Hozzád.

– Ó, értem. Akkor gyere, adok valami száraz ruhát Jamie-éből, aztán dumálhatunk.

– Nem, nekem most jó így. Fontos dologról van szó, legalábbis nekem az…

– Akkor hallgatlak… – felelte Mona elhaló hangon, mert egy kicsit megijedt a fontos szó hallatán.

– Nem is tudom, hol kezdjem… Én… – Dan a padlót bámulta, és csak néha-néha mert felnézni a nőre. – Ugye tudod, hogy szakítottam Olival?

– Igen, magától Ol-tól… – célzott a lány arra, hogy jobban örült volna, ha Danny beszél róla. Dan meglepetten nézett Monára, és a nő bűntudatot fedezett fel az arcán.

– Sajnálom, Mona. – pillantott le cipőjére ismét – Tudom, hogy előbb kellett volna keresnem téged, csak…

– Danny, nekem semmivel sem tartozol. Biztosan meg volt az oka, hogy nem hívtál…

– Meg, de már bánom, hogy olyan bolond voltam. – A férfi mélyen beszívta a levegőt, majd lassan kifújta azt. – Nézd, Mona, én rossz döntést hoztam akkor. Tudnod kell, hogy Olivia nagyon megbántott, és akkor úgy éreztem, teljesen új életet kell kezdenem. Legalábbis ami az érzelmeimet illeti… Szándékosan nem kerestelek, hiába éreztem azt, amit. Vagy talán pont azért. El akartam szakadni tőled is, de… – Eközben Mona dermedten állt az ideges férfi előtt, és némán hallgatta a mondandóját. Arcán különböző érzelmek suhantak át, ami természetesen Danny figyelmét sem kerülte el. – De nem megy… – Danny újra a cipőjére szegezte a tekintetét, de ezúttal egy pillanat múlva már ismét Mona tekintetét kereste. – Szükségem van rád. Nagyon hiányzol. – A hangja halk volt, de határozott, és most végigsimított a nő karján, aztán megfogta a kezét. Mona elmosolyodott, örült a hallottaknak, hiszen már neki is hiányoztak a beszélgetések, a férfi kedvessége, közelsége. Örült, hogy visszakapja az egyik legjobb barátját.

– Te is nagyon hiányoztál, Dan! – Mona meg akarta ölelni Dant, de ő megállította. Látta a nő arcán, hogy nem fogta fel, mit mond, hogy teljesen félreérti az egészet, és ő ezt most nem akarta. Nem akart mellébeszélni, és hagyni, hogy az igazi érzéseik most is háttérbe szoruljanak. Finoman megfogta a vállait és egy kicsit távolabb tolta magától, hogy igazán a szemébe tudjon nézni és komolyan, feszengés nélkül beszélhessen, de kezeit továbbra is a nőn pihentette. Mona persze megzavarodott ettől a mozdulatsortól, és egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Azt gondolta, hogy most jön a francia csavar, a nyomatékos de szócska, azután pedig a csalódás, majd titokban a sírás. Magában végigpörgette az egész jelenetet, és ettől még idegesebb lett.

Dan látta a nő zavarodottságát és az arcán lassan kiütköző félelmet, és próbált a lehető legmegnyugtatóbb hangon beszélni. – Szeretném, ha tisztán látnál. – Kis szünetet tartott, és utána is lassan beszélt, hogy a nő biztosan megértse, amit mond. – Szükségem van rád… mindig. – Úgy nézte a nőt, mintha azt kérdezné, érti-e? Mona lassan bólintott, bár valójában nem tudta, hova akar kilyukadni a férfi, vagy talán nem akarta tudni. – Akarlak. – Dan mélyen Mona szemébe nézett, nagy levegőt vett, és kimondta, amiért igazából idejött. – Szeretlek. Szerelemmel, nem csak barátként.

Mona tágra nyílt szemekkel, dermedten állt Dan előtt. Egyetlen szó sem hagyta el ajkait, csak értetlenül nézte a férfit. Percekig álltak így egymással szemben, és Dann-n úrrá lett a félelem. Attól tartott, hogy ezzel mindent elrontott. Hogy Mona semmit sem érez iránta, és ezután a barátságát sem akarja, de Dan úgy gondolta, hogy ha a lány elküldi, már ő sem tudná elviselni, hogy pusztán barátok legyenek. Kényelmetlenül érezte magát, szorongani kezdett. Kezeit lecsúsztatta a nő válláról, egy pillanatra elkapta a tekintetét róla, majd visszafordult, és idegesen szólította meg újra.

– Mona… Mondj valamit, kérlek!

– Én, én nem tudom, mit mondjak.

– Csak azt, amit érzel. Amit gondolsz. Mondd, hogy maradjak, vagy küldj el. Csak… mondj valamit végre!

– Nem megy, Dan – felelte a lány egy kis habozás után, remegő ajkakkal. – Ne haragudj… – Figyelte a férfi nedves arcát, amint izmai megfeszülnek, ahogy az esőtől összetapadt szempillák alatt könny gyűlik azokba a heves érzelmeket sugárzó, kék szemekbe, és ahogy aztán lassan bólint.

– Értem… – Dan összeszorította ajkait, hogy a nő ne lássa, mennyire remegnek, aztán zavartan nézett körbe. Elindult az ajtó felé. Mozgása darabos volt, tétova, fejében milliónyi gondolat kavargott, és úgy érezte, muszáj innen szabadulnia. – Nekem most mennem kell – tette még hozzá motyogva, majd kilépett a zuhogó esőbe. Bőrkabátja gallérját megpróbálta feljebb húzni – persze hiába –, majd behúzta a nyakát, kezeit zsebre vágta, és elindult. Nem tudta, hova megy, csak azt, hogy egyetlen ismerős embert sem akar látni.

A szemébe gyűlt könny forró patakként szántotta végig az amúgy jéghideg arcot; nem zavarta, hogy láthatják a gyengeségét, hiszen a sós víz az arcát verdeső esővízzel keveredett. Senkinek sem tűnt fel, hogy sír, csak a vörös szemei árulták el esetlenségét.

A lakásban Mona szó nélkül állt még mindig a konyha közepén. Nem mozdult, csak bámult maga elé, mint aki sokkot kapott, de a csendes felszín alatt vihar tombolt.

Chloe, aki miután letette a telefont, az ajtó mögül mindent hallott, most előbújt rejtekéből, és barátnője segítségére sietett. Sejtette, hogy Monát hogyan érinthette ez az egész, de valójában nem értette a lányt, hiszen úgy tudta, Mona többet érez Dan iránt barátságnál.

Mona, amint megpillantotta barátnőjét, zavartan vette tudomásul, hogy nem fog magányosan szenvedni; zokogni kezdett, és az őt átölelő nőbe kapaszkodott.

– Jól van, Mona, nincs semmi baj. Sírj csak. – Chloe visszakísérte a nőt a nappaliba, leültette a kanapéra, és tovább vigasztalta.

– Chloe, én nem tudom, miért vagyok ilyen béna – hüppögte Mona. – Dan, ő… Te is hallottad, mit mondott, nem? – nézett fel könnyes arccal a barna nőre.

– De igen, hallottam. – Megsimogatta Mona arcát, letörölte róla a könnyet, eligazította a szétzilálódott copfjait, majd bíztatóan rámosolygott. – Szeret téged, ez jó. – Nyomatékosításul bólintott is egyet.

– Igen, de én elrontottam. Leblokkoltam, vagy mi.

– Azt láttam, szívem. De miért? Nem ezt szeretted volna mindig is?

– De igen. De… nem tudom, mi történt. Megijedtem, azt hiszem. Olyan hihetetlen, hogy megkaphatnám őt. Chloe, én már beletörődtem, hogy mi mindig csak barátok leszünk. Sőt, igazából már barátságban sem reménykedtem. Feladtam, amikor megszűnt keresni.

– Tudom, édes, de most itt van. Most csak veled akar lenni. Szeret téged.

– Elrontottam, Chloe! Elment, és nem úgy tűnt, hogy vissza akar jönni. – Mona szeméből újra csordogálni kezdett a könny. – Félek. Nagyon szeretem, de ő most pont az ellenkezőjét gondolja. Láttam a szemében!

– Akkor hívd fel, és mondd meg neki, hogy szereted!

– Nem, nem akarom hallani, hogy elküld a francba.

– De nem fog!

– De igen!

– Jó, akkor felhívom én.

– Nem kell, Chloe. Tényleg köszönöm, hogy mellettem vagy, de nem kell felhívnod. Majd lesz valami… – Mona mélyet sóhajtott, és felegyenesedett. – Megyek, lefekszem. Az majd jót tesz, és holnap megint minden rendben lesz. – Azzal felállt, és bement a szobájába, ahol álomba zokogta magát.

Eközben Danny egy parkba ért. Besétált a sötét fákkal teli, ijesztő helyre, és amikor a park szívébe ért, leült egy padra. Onnan, ahol letelepedett, látta a kivilágított London Eye-t. Amíg a kék és rózsaszín neonfényt nézte, újra lejátszotta magában az egész jelenetet. Még sosem érezte magát annyira csalódottnak, mint most. Akkor sem, amikor Olivia árulása napvilágra került. Azt remélte, hogy Mona is hasonlóképpen érez, mint ő, és hogy végre valaki mellett igazán boldog lehet. Elképzelni sem tudta, mitévő legyen. Szerette ezt a nőt tiszta szívéből, és tudta, hogy hosszú ideig fog tartani, amíg beforrnak a sebek, míg megnyugszik a lelke, és újra igazán élni akar majd. De mi lesz az után? Fog-e valaha találni olyan nőt, akiben bízhat, akit szerethet, és aki viszont szereti? Olyat, akinek igazán megnyílhat, és akiről tudja, hogy nem a popsztár Danny Jonest akarja, hanem az igazi énjét, az egyszerű vidéki srácot, aki tiszta szívű, és csak szeretetre, és megértő, törődő társa vágyik.

Amikor legközelebb körülnézett, már nem volt élet a környéken. A város néhány órára megpihent, és ő észre sem vette, hogy így elszaladt az idő. A percek összefolytak, és ő csak abból vette észre, hogy régóta üldögélhet ott, hogy szó szerint vacogott, a kezei kékek voltak, és még mindig ömlött az eső. Már egyetlen tagját sem érezte, és amikor az órájára pillantott, döbbenten vette tudomásul, hogy közel két órája ül kint a viharban. Felállt hát, és bár nem érezte a lábait, újra útnak eredt. Parányira összehúzva magát botorkált a kihalt utcákon, és közben A NŐre gondolt. Tudta, hogy fedél alá kellene húzódnia, de a lába csak vitte, maga sem tudta, hova.

Úgy húszpercnyi bolyongás után ismerős helyre ért. Ugyanaz a kék ajtó volt, melyet nem sokkal korábban csalódottan csukott be maga mögött. Szinte érezte a nő illatát, fülében csengett az az izgalmas hang, aztán megrázta magát. Tudta, hogy egyszer és mindenkorra le kell zárnia ezt a dolgot, különben sosem lesz nyugta. Összeszedte minden bátorságát, és újra bekopogott az ajtón, mint ahogy azt néhány órával korábban is tette.

Chloe épphogy elaludt, halk kopogásra ébredt. Nagyon mérges volt, de ki ne lenne az, ha valaki galád módon elkergeti az édes álmot? Komótosan, ásítozva ballagott ki a konyhába, hogy rázúdítsa szitkait arra a pofátlan alakra, aki megzavarta a pihenését, de amikor kinyitotta az ajtót, és meglátta a csuromvíz, kékes színű Dant, elszállt a mérge, és a helyébe anyai gondoskodás költözött.

– Dan, azonnal gyere be! Jesszus, nagyon durván nézel ki! Teljesen átfagytál! – Azonnal száraz törölközőért rohant a fürdőbe, és törölgetni kezdte vele a szüntelenül remegő férfit. – Várj, főzök egy nagy bögre forró teát, aztán meg irány a kád! Rád fér egy forró fürdő.

– N-nem, Chloe, köszi. Csak Monához jöttem pár percre, aztán megyek is.

– Szó sem lehet róla. Itt alszol. – Chloe végigsimított barátja jéghideg arcán, majd lágyabb hangon folytatta. – Dan, akármi van is köztetek, akárhogy alakul ez a beszélgetésetek, ilyen időben nem mehetsz ki megint. Megágyazok neked a kanapén, meg keresek valami száraz ruhát Jamie-éi között.

– Rendben, Chloe, köszönöm. Akkor csak pár perc és jövök. – Azzal elindult Mona szobája felé, és próbálta magát felkészíteni, hogy ezzel életének ezt a szakaszát is lezárja.

Remegő gyomorral nyitott be a csendes helyiségbe, és rögtön Monára pillantott. A nő összegömbölyödve szuszogott a takarója alatt. Dan egy darabig csak az ajtóból figyelte őt; látta, hogy az arca megviselt, hogy pirosak a szemei, és tudta, hogy Mona is szenved. Némi habozás után végre elindult az ágy felé. Útközben levette a kabátját, és egy szék támlájára akasztotta.

Leguggolt az ágyhoz, és megsimogatta Mona sápadt arcát. A hideg kéz érintésétől a nő mocorogni kezdett, de nem ébredt fel. Danny tovább cirógatta, mire Mona lassan, álmosan nyitotta ki szemét.

Amikor meglátta maga előtt a férfi szeretettől sugárzó arcát, azt hitte, álmodik. Először csak nagyokat pislogva bámult rá, majd lassan elmosolyodott, és kissé megemelte a takaróját.

– Gyere, bújj ide! – Dan nem értette, miért ilyen furcsa most a lány, de úgy érezte, jól esne neki még utoljára magához szorítani őt, ezért összeszedte magát, és bebújt a még mindig mosolygó Mona mellé.

A nő hozzásimult a vizes ruhákkal borított, jéghideg testhez, és csak ekkor tudatosodott benne, hogy nem, ez nem álom. Ez a valóság, és Dan újra itt van vele. Máskor dühösen kiabált volna rá, és azonnal kidobta volna az ágyából, a vizes ruháival együtt, de most csak még szorosabban ölelte, hogy el ne veszítse újra.

Dan nem értette a nő hirtelen jött ragaszkodását, de nem is gondolkodott rajta, csak ki akarta évezni minden pillanatát. Percekig feküdtek így egymás karjaiban, nyitott szemmel, az ébresztőóra ütemes ketyegését hallgatva, és Mona azt gondolta, most már minden rendben lesz, most már jóvátette a hatalmas baklövését. Dan viszont másként gondolkodott.

Az ő fejében az járt, hogy nem tudja, miért öleli most ilyen hevesen Mona, de biztosan nem azért, mert meggondolta magát. Tartani akarta magát az eredeti szándékához: elbúcsúzni, és kisétálni a nő életéből.

Ahogy lenézett a most már kisimult arcra, ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy még egyszer megízlelje Mona csókját, hogy szájával végigtapinthassa az apró ajkakat, és egy percre elfeledhessen mindent, ami most bántja. Két ujjával az álla alá nyúlt, és maga felé fordította a nő arcát, aki eleinte meglepetten bámult a nagy kék szemekbe, majd amikor meglátta bennük a sóvárgást, odaadóan viszonozta Dan érzelemmel teli csókját.

Úgy érezte magát, mint első este. A férfi elvarázsolta, és újra megnyitotta előtte egy új, ígéretes világ kapuját, de ezúttal Oli nélkül, így joggal bizakodhatott egy valódi életben, mely teli van reménnyel. Nem akart többé a maga kreált álomvilágban élni, amiről azt gondolta, csak ott találhat boldogságot. Erősen kapaszkodott Dannybe; ő volt számára a valóság: a legjobb barát, a szerelem. A következő pillanatban azonban Dan lazított ölelésén, felült, és vonásait megkeményítve szólalt meg.

– Mennem kell. Sajnálom, hogy zaklattalak. Ígérem, többé nem teszem – és már szállt is volna ki az ágyból, de Mona elkapta a karját, miközben ő maga is felült. Kétségbeesetten nézett a férfira, nem értette, mi rosszat tett, ami miatt Dan szinte menekül előle.

– Mi? Hova mész? Ne menj, kérlek! – Rettegett attól, hogy most újra elveszíti a férfit. Szemébe könny gyűlt, és egy pillanatra sem engedte el a még mindig reszkető kart.

– De hiszen te este a tudomásomra adtad, hogy semmit sem érzel irántam. – Dan szomorúan nézett a nőre, és nem tudta, hogyan lesz képes elszakadni tőle.

– Dan, semmit sem mondtam. Semmit. – Egy kis ideig hallgatott, aztán hozzátette. – Azt szeretném, hogy maradj.

Danny elgondolkodva nézte a törékeny nőt, aki még sosem engedte meg magának, hogy ennyire gyengének lássa, most mégis szinte könyörgött a tekintetével. Nem volt benne biztos, hogy Mona hova akar kilyukadni, de ha akart volna se tudott ellenkezni; annyira fáradtnak és gyengének érezte magát, hogy szinte mágnesként vonzotta magához a puha párna – és persze a nő testének melege. Szó nélkül feküdt vissza az ágyba, és hagyta, hogy Mona újra hozzábújjon.

– Dan, te reszketsz! – nézett aggódva a férfira Mona, és végigsimított az arcán. Érezte, hogy még mindig át van fagyva. – Vedd le a vizes ruhákat, nehogy megfázz!

– Nem megy. Moccanni sincs már erőm. – vallotta be enyhe szégyenérzettel Dan.

– Semmi baj – mosolygott rá megnyugtatóan Mona –, segítek. – Felültette Dant, aki némán nézte az arcát, míg ő apránként megszabadította a ruháitól. Miközben Mona az övét csatolta ki, Dannek az járt a fejében, hogy sosem gondolta volna, hogy ez a nő valaha is babrálna a nadrágjával. Ha lett volna hozzá ereje, el is mosolyodott volna, így viszont csak sóvárogva figyelte Mona ténykedését. Az alsóját azért magának kellett levennie, mert a nő szemérmesen mosolyogva ráhagyta ezt a feladatot, aztán Mona kivitte a vizes ruhákat, hogy kiterítse őket. Chloeval már nem futott össze, mert a nő hallotta a beszélgetést a nyitott ajtón át, és úgy gondolta, itt már nincs rá szükség.

Mona egy bögre forró teával tért vissza, és addig nem hagyta békén Dant, míg meg nem itta. Akkor bebújt mellé az ágyba, és egész testével a még mindig didergő férfira hajolt, hogy felmelegítse valamelyest a jéghideg tagokat. Danny átkarolta, és lehunyta a szemét, de még ébren volt. Mona a mellkasán pihentette a fejét, és hallgatta az egyre lassuló szívverést. Tudta, hogy valójában most sem mondott semmit a férfinak, de nem akarta újra elrontani. Homlokát hozzápréselte a férfi nyakához, és szorított az ölelésén.

– Többé ne hagyd, hogy habozzam, hogy meginogjak. Segíts nekem, állj mellém! Csak akkor válaszolok valamire nemmel, ha azt ki is mondom. De akkor sem biztos, hogy azt úgy is gondolom. – Egy percre elhallgatott, és tekintetével a sötétben kutatott valamiféle kapaszkodó után. Félt kimondani az érzéseit, de tudta, hogy most csak magára számíthat. – Szükségem van rád, Dan. Szeretlek – suttogta, de ezt a szót nem mondhatta annyira halkan, hogy Danny meg ne hallotta volna. Dan elégedetten mosolyodott el, és hirtelen mindennél erősebbnek érezte magát.

– Helyes! – felelte, és maga felé fordította Mona arcát. A nő szó nélkül hajolt rá, puha hajával csiklandozva a vállát, és odaadóan, szerelmesen csókolta őt meg. Miután szétváltak, Dan újra magához vonta az elégedetten doromboló nőt – végre újra hallhatta ezt a hangot, amit annyira szeretett –, és miközben lágyan cirógatták egymást, álomba merültek. Olyan álomba, melyből, ha felébrednek, minden ott folytatódik, ahol elalvás előtt abbahagyták, a másnapot most semmi sem ronthatja el…

Vége