Titkos Történet - 29. Fejezet

Danny behunyta a szemét, és hagyta, hogy a zene ritmusa és a busz monoton zötykölődése elringassa. Lassan színes képek kúsztak elő agyának egy rejtett zugából, képek, melyek egész történéssé álltak össze.

Egy füves tájon volt egy magas domb tetején, ahonnan beláthatta az egész vidéket. A domb tetejéről keskeny ösvények indultak a szélrózsa minden irányába; egy darabig követhette szemével az útjukat, aztán némelyiket köd borította be, míg másikakat újabb dombok, kisebb dzsungelek tettek láthatatlanná. Amikor feltekintett az égre, ismerős jelenet játszódott le előtte, mely valahogy mégis minden alkalommal más.

A lebukó nap színes fénypászmáit figyelve kellemes nyugalom telepedett rá, és legszívesebben megállította volna az időt, hogy megőrizhesse ezeket a csendes perceket. Miközben elmélyedt az ég vizsgálatában, két alakot pillantott meg felé közeledni; két különböző ösvényről tartottak felé, és néhány perc múlva már előtte is álltak. Az egyikük Olivia volt, kihívó, színes ruhában, szélesen mosolyogva, hajába bele-belekapott az egyre erősödő szél; ő ért oda előbb és habozás nélkül megcsókolta őt. Danny visszacsókolt, de közben már a másik alakon járt az esze; zavarta, hogy az a bizonyos másik látja őt Olival.

Amikor szétváltak, Dan azonnal a másik személy felé fordult. Mona volt az; visszafogottan mosolygott, szeméből remény sugárzott, vállig érő haját tarkójánál két kis copfba fogta. Szégyenlősen lesütötte a szemét, majd ő is előrelépett, és megcsókolta őt. Amikor elengedték egymást, Danny értetlenül nézett hol az egyik, hol a másik bíztatóan mosolygó nőre. Tudta, mindkettő őt akarja, és neki döntenie kell. Olivia előrenyújtotta jobbját és kacéran mosolyogva hívogatta.

– Gyere velem, édes! – Az utolsó napsugarak még megcsillantak szivárványhártyáján, mely ettől lilás színbe fordult át, lágy esésű, szőke haját pedig egyre erőteljesebben kavarta a szél. – Engem válassz!

Ekkor Mona is megszólalt a maga sajátságos, kellemesen durva hangján. – Maradj velem, kérlek! – és csak ismételgették vég nélkül a kérlelő szavakat elhaló hangon, míg Danny teljesen összezavarodott, arcához kapta a kezét, és tenyerével befogta a fülét.

Úgy érezte, a feje mindjárt szétrobban, halántéka lüktetett, és az értelmetlen gondolatok ide-oda cikáztak agyában.

Amikor legközelebb felnézett, a két nő már távolodott, mindkettő a saját ösvényén sétált lefelé, néha vissza-visszatekintve Dan irányába. Danny felegyenesedett az előbbi szorongó testtartásából, és kétségbeesetten nézett a két nő után. Tudta, hogy választania kell, elindulni valamelyikük után és aztán vállalni a döntése következményeit, de úgy érezte, nincs meg benne az ehhez szükséges erő és bátorság. Mindkét nő annyira különböző, ezt a csókjuk is bizonyítja: Olié határozott és biztos, ismerős és kiszámítható, míg Monáé édes, érzelemmel teli, de még kiforratlan.

Fogalma sem volt, mitévő legyen; követte a két nő ösvényének útját, de egyiknek sem látta a végét. Ott sem maradhatott, ahol most van, hiszen nem élheti le az életét egy domb tetején, mindig csak onnan kémlelve a továbbvezető utat, és reménykedni, hogy majd csak kitisztul a kép. Szemügyre vett más ösvényeket is, hátha máshol találja meg a kivezető utat, de egyre rémisztőbbek lettek a kilátásai. Volt, amelyiknek a végén csillogást látott, egy másiknál egy öregembert egy kunyhó előtt, ha hunyorított, de olyan is akadt, melynek végén sötétségen kívül semmi más nem várta. Danny egyik kezével a tarkóját vakarta, másik öklét pedig ajkához emelve próbált döntést hozni.

Még egyszer szemügyre vette a két nő útját, de ők már eltűntek, és idő közben különös érzés lett úrrá rajta. Mintha valaki kopogtatná a vállát, de amikor odafordult, senkit sem látott, az érzés mégis erősödött.

A buszban ülő Danny szemei riadtan pattantak ki, és amikor rájött, hol is van valójában, észrevette Tomot maga mellett. Ő kopogtatta a vállát, hogy felébressze, és várakozva nézett rá.

– Mi van, Tom? – kérdezte barátját Dan cseppet sem jó kedvvel. Fáradt volt, és az álma is csak még jobban összezavarta.

– Csak szeretnék veled beszélgetni… valamiről.

– Tom, nem várhat az a valami? – fészkelte magát vissza alvó pózba a srác.

– Nem tudom, szerintem jobb minél előbb megbeszélni…

– De mit? – jött most már indulatba Dan.

– Azt a bizonyos cikket, és ami körülötted folyik mostanában.

– Ez nem a ti dolgotok! – fordult vissza az ablakhoz a fürtös férfi, és közben azon gondolkodott, miért kell mindenkinek ezzel foglalkoznia, miért kell mindennek erről szólnia?

– De igen, ha emiatt nem úgy teljesítesz, ahogy kell! Dan – váltott lágyabb hangnemre Tom –, a barátod vagyok. Érdekel, hogy mi van veled és úgy érzem, most szükséged lehet egy kis segítségre.

– Miben? Miben tudsz segíteni? Leéled helyettem az életem? Azzal tudnál csak segíteni.

– Dan, tudom, hogy ez most nehéz, de muszáj végre lépned valamit. Döntsd el, kivel akarsz lenni, kivel érzed jobban magad?

– Nincs mit eldöntenem! Monával csak barátok vagyunk, értse már meg mindenki! – Tom csalódottan nézett barátjára. Nem tudta, hogyan bírhatná jobb belátásra, hogyan vehetné rá, hogy legalább magát ne áltassa.

– Ahogy érzed, Dan, de én a helyedben azért végiggondolnám a dolgot. Ha Monával tényleg barátok vagytok, akkor viszont lehetnétek sokkal körültekintőbbek és kíméletesebbek. Oli totál ki van borulva, de gondolom, ezt neked nem kell mondanom…

– Nem, de megköszönném, ha a többiekkel sem ezen csámcsognátok. – nézett szúrós szemmel barátjára.

– Ugyan, én is csak azért tudok a dologról, mert Oli felhívta reggel Giot és ő elmondta nekem. A többiek szerintem semmit sem sejtenek. – Tom felállt Danny mellől és otthagyta, hogy befogadóbb társaságot keressen.

Elle alig várta, hogy Mona és Chloe hazaérjen a munkából. Minél előbb beszélni szeretett volna a lánnyal, de a munkahelyén nem akarta zavarni. Amikor a barátnők hazaértek, kissé elcsigázottan rogytak le a nappali kanapéjára. Elle azonnal letámadta őket. Kezében a reggeli újsággal sétált Monához, majd az ölébe csúsztatta a papírköteget. Mona zavartan nézett fel az előtte álló lányra.

– Köszi, de már láttam… – mosolygott Mona kényszeredetten – És nem, nem igaz.

– Rendben, akkor ezt a részét megbeszéltük. Viszont van ám itt még valami.

– Mi?

– Oli… Találkoztam ma vele, amikor a srácoktól búcsúztunk. Hihetetlen jelenetet rendezett. Sírt, meg minden, és aztán előadta, hogy te mekkora ribanc vagy, hogy ráhajtasz a pasikra, és most el akarod venni tőle Dannyt.

– Hát, ez várható volt. – dőlt hátra Mona és a plafonra szegezte tekintetét, majd csendben maradt.

– Igen, bár ő ezt kicsit másképp fogalmazta meg. Sajnálom is Dant…

– Miért? – szólt közbe Chloe.

– Mert egyértelmű, hogy Oli csak a hírnév miatt van vele. Ő maga ejtette el.

– Mi? – kapta fel a fejét mindkét nő.

– Bár ez sem annyira meglepő, ha belegondolunk… – tette hozzá Chloe.

– Azt mondta, Mona ellopja a státuszát. A helyét az újságban, ilyesmi.

– Jesszus, mekkora számító dög! – képedt el Mona.

– Az. Nem kéne szólni Dannynek, hogy felnyíljon végre a szeme?

– Nem tudom. Nem hiszem, hogy nekem ebbe bele kellene folynom. – Mona arca gondterhelt volt és látszott rajta, hogy tényleg bántja, amit Dann-vel kapcsolatban megtudott. Szólni kellene neki, hogy Oli többé ne verje át, de nem tartom Dant annyira hülyének, hogy ne venné észre, mi a helyzet. Szerintem tudja, csak… Dan hihetetlenül éhezik a szeretetre, és még annál is jobban fél a magánytól. Meg biztos szereti is, ha együtt van vele, nem gondoljátok?

– Biztos… – hangzott el egyszerre a válasz mindkét nő szájából, bár meggyőződés nem volt benne.

– Tudjátok mit? Hagyjuk az egészet! Én ezzel nem tudok mit kezdeni.

– Rendben. – egyeztek bele barátnői.

Mona telefonja hirtelen megcsörrent, és ő ijedtében ugrott egyet a kanapén, amin Chloe-ék persze elmosolyodtak. A kijelzőn Dan neve szerepelt, és a nő gyomra összeszorult. Fogadta a hívást és ezzel egy időben felállt, és a szobája felé indult.

– Szia, Dan… – Chloe és Elle összenézett, és most igazán sajnálták, hogy nem hallgathatják végig a beszélgetést.

– Szia… Ne haragudj, hogy csak most hívlak, de eddig nem voltam egyedül egy percig sem…

– Semmi baj. Már ott is vagytok?

– Ja, nem, csak megálltunk egy benzinkútnál. Nincs sok időm, és tudom, hogy ezt nem így kéne, de úgy éreztem, illene mondanom végre valamit a reggelről…

– Dan, nekem nem tartozol magyarázattal.

– Tudom, de én akkor is úgy érzem, hogy tartozom ennyivel. Biztos láttad már azt a cikket…

– Igen. Nem szeretnék médiaszereplő lenni. – mosolyodott el Mona.

– Tudom. – Dan hallgatott néhány másodpercig, aztán halkabban, vonakodva szólalt meg. – Oli teljesen kiakadt. – nagyot sóhajtott – Nem tudom, mit kellene tennem. Nagyon fontos vagy nekem, de őt sem akarom megbántani, főleg olyan dologgal, aminek nincs alapja.

– Megértelek.

– De ez nem ilyen egyszerű, Mona. Ha rólad volt szó, eddig is hihetetlenül féltékeny volt, de most… Én nem… Nem tudom… Nem akarok több vitát. És neked sem akarok több kellemetlenséget.

– Szóval? Akkor most már barátok sem lehetünk? – kérdezte Mona suttogva, erőltetve a hangját, mert úgy érezte, gombóc van a torkában. A másodpercek, melyek idejére a férfi elhallgatott, most hosszú perceknek tűntek, és Mona nem tudott várni a válaszra. – Dan?

– Nem, Mona, nem erre céloztam. De egy kicsit lazítani kellene a kapcsolatunkon. Azon a részén, hogy mindent kimondunk és megteszünk, amit szeretnénk.

– Értem. Ez érthető, ezzel valószínűleg több embert is bántunk.

– Igen, biztosan.

– És akkor, gondolom, a telefonbeszélgetéseket is hanyagoljuk…

– Gondolom… Nem tudom. Nehéz ez, Mona. Túlzásba vittük a barátkozást.

– Igen. Hát, most majd visszafogjuk magunkat. És éppen csak a közös egyességünket rúgjuk fel… – gondolta hozzá Mona, és az ajka remegni kezdett.

– Mona, most mennem kell, indul a busz. Szia!

– Rendben. Szia… – de ezt Dan valószínűleg már nem hallotta, mert a vonal süket volt.

Mona lassan leengedte a karját, hagyta, hogy a telefon elernyedt kezéből az ágyra hulljon, majd leült az ágy szélére. Térdeit az állához húzta, átkarolta őket, és csak nézett maga elé. Egy képet bámult a falon, egészen addig, míg a minta eltűnt a szeme elől, és csak a színfoltokat látta. Körülötte minden elhomályosodott a szemébe gyűlt könnyfátyol miatt, egész testében kellemetlenül bizsergett, arca elzsibbadt. Aztán, ahogy a nehéz könnycseppek végiggördültek az érzelmektől megfeszült arcon, látása tisztult, de már nem számított; behunyta a szemét, és halkan, görcsösen sírt. Csak magában, hogy mással ne kelljen megosztania a fájdalmát. Mert most azt érzett, fájdalmat, hiszen a sorozatos félreértések után végre kapott egy darabot Dan figyelméből, közel került hozzá, és épphogy elkezdte élvezni ezt a figyelmet, máris elveszik tőle. Úgy érezte, valamilyen átok sújtja, ezért képtelen akár egyetlen közelebbi kapcsolatot is megtartani az ellenkező nemmel. Azt kívánta, bár ne ismerte volna meg a srácokat, bárcsak újra a régi ingerszegény életét élhetné, bezárva a saját maga által kreált burokba, védve a bántó érzésektől.

Napokkal később beszámolt a beszélgetésről barátnőinek, de kikötötte, hogy nincs szüksége külön neki szervezett programokra, sajnálkozó pillantásokra, vagy bármi másra, ami az ő ’ nyomorára’ utal. Nem akarta, hogy úgy kezeljék, mintha szakított volna valakivel, hiszen ő csak Dan barátságát veszítette el, nem többet.

Az elkövetkező napokban Danny egyszer sem hívta fel a lányt, ami kissé szokatlan is volt számára, tekintve, hogy az elmúlt másfél hónapban ez már rutinná vált. A telefonbeszélgetésről senkinek sem beszélt; a srácoknak csak az tűnt fel, hogy barátjuk nem a régi, mintha nem találná a helyét. Doug és Tom éppen egy ilyen pillanatában figyelte Dant; a srác a cardiffi hotel bárpultjánál üldögélt, sört iszogatott, két korty között pedig csak meredt a pohárra, majd a rányomott feliratot kopogtatta mutatóujjával. A két szőkés hajú barát kicsit távolabb ült egy asztalnál, a sarokban. Értetlenül nézték a férfi agonizálását, és egymásnak azért bevallották, hogy kicsit sérti az önérzetüket, hogy Dan nem avatja be őket a problémájába. Bár valahogy le merték volna fogadni, hogy valamelyik nőnek, vagy esetleg mindkettőnek benne van a keze a dologban.

– Nem is csodálom, hogy kivan. Nem lennék a helyében. – csóválta a fejét Tom, aztán kortyolt egyet az italából.

– Miért, te többet tudsz, mint én?

– Talán. Bár ezt így konkrétan szerintem Dan sem tudja.

– Mit? Mondd már!

– Beszélgettem Gioval rögtön az indulás után. Mondta, hogy nagyon összeveszett Olival, mert csalódott benne.

– Nem mondod? A bomba duónak vége? – vigyorgott meglepetten Dougie.

– Azt nem tudom, de mosolyszünet van, az tuti. Meg Giot ismerve, ha ki is békülnek, ezek után már nem lesz ugyanaz a dolog.

– Min vesztek össze?

– Miután eljöttünk, Oli totál kiakadt; sírt, meg minden. Tudod, a Monás eset miatt, ami miatt az újságírók azóta is baszogatják Dant…

– Ja.

– Nekiesett előbb Elle-nek, aztán Monát mondta el mindennek, de a lényeg az, hogy valahogy elszólta magát, hogy ő nem is azért van Dannel, mert annyira szereti, hanem egyfajta kapaszkodónak használja. Így akart bekerülni a köztudatba, építeni a karrierjét…

– Bakker! Ez tök durva! Én nem vettem észre.

– Én sem, ne izgulj. Szerintem senki sem feltételezte róla, még Danny sem. Nagyot fog koppanni, ha egyszer rájön.

– Mona sosem tenne ilyet…

– Mi?

– Ja, semmi, csak eszembe jutott, hogy ha Monával lenne, ilyesmi szóba sem jöhetne.

– Honnan veszed? Ne értsd félre, nagyon bírom, de sosem lehet tudni…

– Higgy nekem, jobban ismerem, mint bárki más. Danny összetehetné a két kezét, ha Mona a csaja lenne. Ehelyett ő ilyen törtető nő mellett van.

– Szereti…

– Tudom. – fintorgott Doug, és felhajtotta a maradék sörét. – Na, én felmegyek, felhívom Elle-t. Hiányzik.

– Jól van, menj csak. – paskolta meg a srác hátát Tom – Üdvözlöm, meg a többieket is!

– Oké, átadom.

Másnap reggel már újra a turnébuszban voltak és a következő város felé tartottak. Harry és Tom szokásukhoz híven kedvenc X-box játékukkal ütötték el az időt, Dougie zenét hallgatott, Danny pedig csak ücsörgött magában, és a telefonját babrálta. Dougie egy darabig messziről figyelte Dannyt, aztán felállt és olyan halkan, ahogy csak tudott, odasétált hozzá, megállt a háta mögött és a válla fölött átnézve próbált rájönni, mit is csinál barátja. Dan annyira belemerült abba, amit csinált, hogy észre sem vette a háta mögött álló srácot. Megnyitotta a telefonkönyvet és keresgélni kezdett benne. Hamar megtalálta a keresett nevet; a kijelzőn Mona neve volt olvasható. Nézte egy darabig a kijelzőt, hüvelykujját a hívásindító gombra helyezte, aztán mégis lerakta a készüléket maga mellé. Előrehajolt, könyökét megtámasztotta a térdén, és arcát a tenyerébe temette.

Dougie hosszú percekig állt csöndben a férfi háta mögött, de úgy érezte, most mindegy, hogy barátja megharagszik-e az akadékoskodása miatt, beszélnie kell vele.

– Hányszor játszottad már el ezt eddig? – kérdezte határozottan.

Dan ijedten kapta fel a fejét, és értetlen arckifejezéssel nézett fel Dougra. – Miről beszélsz?

– Arról, amit az előbb csináltál. – A fiatalabb férfi megkerülte Dan székét, és leült vele szemben. Előrehajolt, és bizalmasan folytatta mondandóját, hogy a többiek előtt ne hozza kényelmetlen helyzetbe barátját. – Hányszor akartad már úgy hívni Monát, hogy aztán mégis meggondoltad magad? Mostanában már a neve sem hagyja el a szádat.

– Minek? Eleget beszéltek róla ti is… – válaszolt gúnyosan a göndör férfi – Újabban más témátok sincsen!

– Dan, hidd el, tudom, mennyire idegesítő folyton ezt hallgatni, de ez a te érdeked is.

– Mi? Az, hogy folyton a hülye kérdéseitekkel, meg a kioktatással gyötörtök?

– Nem. Jaj, Dan, csak egyszer figyelnél oda arra, amit mondunk! Nem veszed észre, mit csinálsz? Teljesen kifordultál magadból… Szar így látni téged. – nézett komolyan barátja kék szemébe, aki némán bámult vissza rá. Dan kissé meglágyult barátja őszinte aggódását látva, és nem vitatkozott tovább. – Tomékat lerázhatod a mellébeszéléssel, de én tudom, mi jár a fejedben. Akárhogy tagadod is, Mona több számodra egyszerű barátnál. – Dan közbe akart szólni, de Dougie leintette. – Hallgass végig, és ha utána akarsz, jöhetsz a kifogásokkal. Én egyik lány mellett sem akarok beszélni; felnőtt ember vagy, tudod, mi kell neked, és az biztos nem ez az állapot. Dan – hajolt még közelebb a férfihoz Doug – feláldoznád a barátságod Monával? Ha mást nem is akarsz tőle, képes lennél félredobni a barátságát?

– Egy biztos kapcsolatért igen. – válaszolta Dan néhány másodpercnyi gondolkodás után, aztán elfordította tekintetét a srácról, hogy ne lássa a csalódást az arcán.

– Rendben. Nem mondom, hogy egyetértek, de megértelek. De mielőtt elhatároznád magad, gondold át az Olival való kapcsolatodat!

– Miért? Hova akarsz kilyukadni?

– Csak gondold át, hogy Oli tényleg annyira szeret-e, mint ahogy azt mutatja, vagy esetleg…

– Vagy mi?

– Nem t’om, ember, ezt neked kell tudnod.

– Nem, Doug, te pontosan tudod, miről beszélsz, úgyhogy most már fejezd be, amit elkezdtél!

– Dan, nem akarlak így befolyásolni. Tényleg van valami, de…

– Doug!

– Rendben… – sóhajtott a srác, és azon gondolkodott, hogyan tálalhatná a legkíméletesebben a mondandóját. Végül mindent elmondott, amit Tomtól hallott, és hogy nyomatékosítsa, nem csak rosszindulatú pletykáról van szó, kiemelte, hogy maga Giovanna mesélte Tomnak.

Danny üveges tekintettel meredt barátjára. Percekig nem szólt, aztán nyelt egyet, és halkan szóra nyitotta száját…