A játék folytatódott, továbbra is Harry állt nyerésre, a Danny-Mona páros pedig sereghajtóként nyelte a gúnyos megjegyzéseket. Danny folytatta a jól bevált technikát: nem szólt Monához, de azt azért észrevette, hogy a lány viselkedése némileg megváltozott. Már nem volt olyan vidám, mint a játék elején, most is mosolygott és viccelődött a srácokkal, de a szeméből már nem sugárzott öröm. Éppen ellenkezőleg.
Dougie is ugyanezt látta Monán, de ő Danny hangulatváltozását is észrevette. Tudta, hogy valami rosszul sült el a mosdóban, de azt is érezte, hogy az a bizonyos bomba még nem robbant fel; kibiztosították és már folyik a visszaszámlálás…
Odament Monához, hogy érdeklődjön a kedve felől, és a lány súgva elmondta neki, hogy a bocsánatkérés nem úgy alakult, ahogy szerette volna, de a részleteket nem árulta el, csak azt, hogy Danny reakciója nem esett neki jól. Dougie egy bíztató mosolyt küldött a lány felé, majd egyedül hagyta a gondolataival, mert éppen ő következett a játékban.
Ebben a körben Monán volt a sor, hogy megpróbálja behozni a jelentős lemaradásukat, de ez valahogy most sem sikerült neki, és ezúttal nem Harrytől jöttek a fitymáló szavak, ami azt is jelentette, hogy nem lehetett viccként felfogni őket; ezek teljesen komoly sértések voltak.
– Mona, figyelj már oda! Miattad fogunk veszíteni! Egyedül már rég laposra vertem volna a fiúkat! – kiabálta Danny a fejét ingatva, de Mona ezt elengedte a füle mellett.
A játék már a végéhez közeledett és Dannyéknek esélyük sem volt jobb pozícióba kerülni. Danny egyre idegesebb lett az állás miatt, a lány jelenléte pedig csak tovább hergelte. Ahol tudta, bántotta őt, kicsit sem törődve a lány érzéseivel, aki viszont igyekezett lenyelni a sértéseket és nem visszavágni a nagyon is sértő szavakért.
Dougie aggódva figyelte kettejük párharcát, helyesebben Danny egyoldalú támadását, amire Mona csak gyilkos pillantásokkal válaszolt. Várta, hogy a visszaszámlálás elérjen a nullához. Ám amint azt érezte, hogy ez hamarosan bekövetkezik, egyre kevésbé szerette volna, hogy a képzeletbeli bomba valóban felrobbanjon.
A páros harca mostanra Tom és Harry figyelmét is felkeltette, és egyre értetlenebbül álltak a helyzet előtt. Nem tudták elképzelni, mi válthatta ki ezt az ellenséges hangulatot közöttük, mert Dannyt nem olyannak ismerték, aki egy játék miatt bárkit is bántana, vagy megalázna.
Dannyt már komolyan zavarta, hogy a lány nem veszi fel a sértéseket, és amikor Mona az utolsó gurítása után – amely egyébként nem is volt rossz – visszaült a srác mellé, ő üvölteni kezdett.
– Mona, hova tetted a szemed? Ennyire nem lehetsz béna! Elegem van már a szarakodásból!
A lány azt hitte, rosszul hall. Nem tudta elhinni, hogy Dan ennyire faragatlan tud lenni, és most már nem tudta visszafogni magát.
– Ember, mi bajod van? Te talán annyira jól játszol? Mit képzelsz magadról?
– Igen, szerintem én jobb vagyok nálad, és ha te nem rontasz el állandóan mindent, talán esélyem is lett volna…
– Tényleg? Hát tessék, baszd meg a kibaszott tehetséged! – vágta pofon a srácot, a tudatát egyre inkább irányító idegességtől vezérelve. – Nem én kértem, hogy veled játszhassam, nem én intéztem el, hogy a kezed beledagadjon abba a kurva golyóba, és azt sem én akartam, hogy egyáltalán találkozzunk! Arról meg végképp nem én tehetek, hogy egy kibaszott vesztes vagy!
– Állítsd már le magad! Igazi hisztis picsa vagy! – fordult el Danny, majd felállt és a vöröslő arcát fogva bement a mosdóba.
Mona levette a cipőjét, és elindult, hogy visszaszerezze a sajátját. Szemei égtek a maró könnytől, melyet nem engedett előtörni, és az is komoly erőfeszítésébe került, hogy legalább egy kicsit kontrollálja az idegességtől testén végiggyűrűző remegéshullámot.
Mire Dougie utolérte, Mona már a fekete-fehér pöttyös tornacipőjét kötötte be és haragtól villogó szemmel nézett fel a fiúra.
– Mona, jól vagy? Mit csinálsz?
– Nem, nem vagyok jól, és éppen indulni készülök! Egy percig sem maradok itt tovább!
– Mona, ne menj, kérlek! Ne foglalkozz Dannyvel!
– Dougie, ne csináld már ezt! Én nem tudok vele egy légtérben maradni! Egész nap olyan bunkó volt! És amióta bocsánatot kértem tőle, csak rosszabb. Ennyire eddig talán csak egyszer aláztak meg. – A lány szemében felgyülemlett könny forró patakként szántotta fel a hamvas arcot, és Mona az ujjait tördelve jártatta szemeit ide-oda a fiú és a padló között. Douige közelebb lépett hozzá, két tenyere közé fogta a piros arcot, és hüvelykujjával törölgetni kezdte a lány szeméből záporként potyogó könnycseppeket.
– Sajnálom, édes! Már régen le kellett volna állítanom Dannyt… El sem kellett volna jönnünk… – homlokát a lányéhoz nyomta, majd egy puszit nyomott rá.
– Ez nem a te hibád, Dougie. – szipogta a lány – Én sem gondoltam, hogy idáig fajul a dolog…
– Ó, kicsi lány! – Dougie el sem tudta képzelni, mit érezhet most Mona, tudván, hogy a lány saját bevallása szerint is érez valamit Danny iránt. Vagyis, most már valószínűleg csak érzett… Illetve az is lehet, hogy most is érez valamit – talán gyűlöletet… De ezt csak Mona tudhatja.
A lány átkarolta Dougie-t, hogy vigaszt találjon, arcát a fiú nyakába fúrta, és összeszorított szemekkel várta, hogy a srác forró kezének simogatásától lehiggadjon.
Danny az egész jelenetet végignézte a résnyire nyitott mosdóajtóból. Valahányszor intimebb helyzetben látta a két fiatalt, pillantása a fényesre vikszelt padlóra szegeződött, és a fogát csikorgatva próbált megszabadulni a fejében kavargó milliónyi gondolatfoszlánytól.
Amikor Dougie-ék összebújtak, ő haragtól vöröslő arccal kilépett a mellékhelyiségből, és olyan gyorsan és hangtalanul haladt el mellettük, ahogy csak tudott. A kölcsöncipőt ledobta a pultra, és a sajátjával a kezében, zokniban lépett ki az utcára.
Mona nem látta a srác távozását, csak a fiú teste által kavart légáramlatot érzékelte, és persze a jellegzetes parfümillat árulta el Dant.
Tom és Harry a karjukat széttárva állt egymás előtt, miközben hol egymásra néztek a homlokukat ráncolva, hol Dougie-ék és Danny között cikázott a tekintetük. Amikor megunták, hogy őket senki sem avatja be a hármójuk között zajló eseményekbe, odasétáltak Dougie-ékhoz.
– Khm… – köszörülte meg a torkát Harry – Bocsi, hogy csak így, de nem avatnátok be minket is a dologba?
Mona zavartan pislogva engedte el Dougie-t, és az arcát törölgetve fordult a srácokhoz.
– Milyen dologba?
– Mona! – vágta rá kórusban Tom és Harry.
– Srácok, szerintem, ezt most inkább hagyjuk… – intette le barátait Dougie.
– De nem hagyjuk, Doug! Azt hiszitek, nem látjuk, hogy hármatok között állandó a feszültség? Főleg Mona és Dan között…
– Ja, azt hittem, ma itt még vér is fog folyni…
– Nézzétek, azt hiszem, igazatok van… Annyit jogotok van tudni, hogy Danny és köztem nem túl rózsás a helyzet, de ennyi. A többi csak ránk tartozik, remélem, nem sértődtök meg. – sütötte le a szemét Mona. – Pláne, hogy igazából én sem tudom, miért alakult így a dolog… – préselte ki az eddig benntartott levegőt.
– Hát jó, de azt ugye tudjátok, hogy ez így nem mehet sokáig?
– Ez nem csak rajtam múlik… – válaszolta a lány Tom burkolt célzására, hogy minél előbb lépjenek túl a dolgon. Mona vett egy mély lélegzetet, majd a fiúkra nézett. – Srácok, sajnálom, hogy eltoltam az estéteket.
– Ugyan, Mona, nem vagyunk vakok, láttuk, hogy Danny provokált.
– Bár azt azért elárulhatnád, mi történt a mosdóban. Az után vadult meg igazán… – vágta rá Harry.
– Semmi. Tényleg, semmi olyan, amin ennyire felhúzhatta volna magát.
– Na, jó, látom, tényleg nem akarsz elárulni többet, úgyhogy nem kérdezünk többet.
– Gyere, elmegyünk venni egy hatalmas fagyit csoki öntettel és extraadag tejszínhabbal, mit szólsz hozzá? – mosolygott Tom.
– Aranyosak vagytok, de igazán nem fontos.
– Dehogynem, engem az mindig felvidít. Na, gyere! – karolta át Dougie, és mind a négyen elindultak a fagyi vadászatra, ám amíg a többiek már kint várták Tomot, hogy visszacserélje a cipőjét, ő Danny számát tárcsázta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése