Titkos Történet - 31. Fejezet

Dan hosszú sétát tett a kora reggeli ködben úszó város utcáin. Zöld hoodie-jának kapucniját a fejére húzta, kezét zsebre vágta, hogy védje a csípős hideg ellen, melyben még a lehelete is látszott. Míg cipője az utat koptatta, a fejében lévő fogaskerekek is dolgoztak, néha kissé csikorogva, de azért ellátták feladatukat.

Igazából a srác maga is tudta, nincs min gondolkodnia, hiszen már a szobájában állva eldöntött mindent, most mégis jól esett neki a friss levegő. Kitisztult tőle a feje. Annyira, hogy másfél óra múlva visszament a szállodába, és egyenesen a recepció felé vette az irányt. Ott beszélgetni kezdett egy fiatal, jólfésült, piros pozsgás arcú recepcióssal, aki úgy nézett ki, mintha skatulyából húzták volna ki; pénzt adott neki, amiért cserébe kapott is valamit, amit rögtön zsebre is vágott.

Felvonult a szobájába és pakolni kezdett. Olivia már nem volt az ágyban, de Danny nem esett kétségbe; a fürdőszobából vízcsobogás hangja szűrődött ki.

Nem tartott sokáig összeszedni a holmiját, de hiába volt gyors, a nővel való találkozást nem tudta elkerülni. Danny éppen megmarkolta a sporttáska fülét, amikor Olivia kilépett a fürdőből, és a mosoly, mely a férfi láttán kiült az arcára, az összecsomagolt sporttáskára pillantva rögtön el is tűnt. Fél percig zavartan állt a férfi előtt, majd megszólalt.

– Mit csinálsz, Dan? Hova mész?

– Megbeszéltem mindent a recepción. – pillantott a zavartan rábámuló nőre – Addig maradsz, ameddig akarsz. Állom a költségeid.

– De…

– Én másik szobába költözöm át, este pedig megyünk a következő koncert helyszínére, szóval… – Megszorította a táska füleit, arcizmai megfeszültek, és elindult az ajtó felé.

– Szóval mi? Most itt hagysz? Mégis mit képzelsz, ki vagy, hogy így bánhatsz velem?

– Senki, Olivia – állt meg Danny, és a nő felé fordult –, neked többé senki!

– Tessék? Most szakítasz?

– Igen. És ezúttal végleg… – még nézte néhány másodpercig a hitetlenül bámuló nőt, aztán a kilincsért nyúlt, ám ekkor Oli fojtott hangon beszélni kezdett.

– Mona miatt van… Miatta van. – Közben közeledett a férfi felé, aki már ki is nyitotta az ajtót, majd üvöltve, sikítva folytatta. – Miatta van, igaz?! Miatta! – Danny visszahúzta az ajtót, a nő pedig a mellkasát kezdte verni ököllel, miközben ugyanezt a mondatot ismételgette, hisztérikusan sírva és kiabálva.

Dan elengedte a táskát és megpróbálta lefogni a nőt, de nem volt egyszerű, Olivia annyira kapálózott. Amikor végre sikerült, olyan erősen szorította a csuklóját, hogy a nő feljajdult fájdalmában. Nézte Olit, akinek könnyáztatta arca teljesen elvörösödött, ajkai pedig remegtek-rángatóztak, miközben még mindig a másik nőt és Dant szidta. Elengedte, Oli pedig akkora pofont kevert le neki, hogy egy pillanatra még az egyensúlyát is elveszítette, de el azért nem esett.

– Mona, az az utolsó ribanc, olyan szépen behálózott, hogy te szerencsétlen hülye, sosem fogsz szabadulni tőle! – Dan most már igazán feldühödött, újra megszorította a még mindig őt ütlegelő karokat, és akkorát taszított Olin, hogy az egyenesen az ágyra esett.

– Fejezd már be! Hagyd ki ebből Monát! Neki ehhez semmi köze! Itt csakis rólad van szó, arról, amilyen te vagy! Hát nem veszed észre? Mindent tönkretettél, két lábon járó katasztrófa vagy! Amerre mész, pusztulást okozol!

Mona, ő, őt is feláldoztam miattad… Amióta veled vagyok, az ő barátsága volt az egyetlen igazán jó dolog az életemben, de érted ezt is feláldoztam. Mint minden mást… Valószínűleg már sosem lesz olyan a kapcsolatunk, mint volt. – Dan hangja közben egyre halkabb lett, mintha már inkább csak magának beszélne. – Kár, hogy erre csak most jöttem rá. Előbb kellett volna. Meg arra is, hogy te ki vagy, akkor talán nem pazaroltam volna rád ennyi időt! – emelte fel újra a hangját, és fenyegetően nézett a nőre, aki – mióta Dan beszélni kezdett – mintha megnémult volna. Csak a könny csorgott szünet nélkül a szeméből. – Nincs szükségem többé rád! – folytatta Dan megvetően – Te vagy egy olcsó ribanc, aki eladta magát egy kis hírnévért! – undorral mérte végig a nőt.

– Ne mondj ilyeneket, Dan! – Könyörgött most már Oli zokogva, miközben hisztérikusan vonaglott az ágyon. – Nem lehet így vége, még megmenthetjük a kapcsolatunkat… – Dan szánalommal kevert haraggal nézte a nő agonizálását, majd felkapta a táskáját és elindult megkeresni az új szobáját.

– Dan, ne, kérlek! Kérlek! Dan… – Danny még hallotta a nő elfúló nyöszörgését, majd már azt sem.

Új szobájába érve ledobta a földre a sporttáskáját, és magára zárta az ajtót, ezzel bezárva eddigi élete mögött is az ajtót, és gondolatban jó messzire dobta a kulcsot.

Az volt az első gondolata, hogy most muszáj beszélnie valakivel, hogy ne tartsa magában a feszültséget. Mona számát tárcsázta, de mielőtt még kicsöngött volna, le is rakta a telefont.

Végigdőlt a friss virágok illatát árasztó takarón, és a plafont bámulta, a következő percben pedig már azt vette észre, hogy kövér könnycsepp gördül végig az arcán, és onnantól nem volt megállás. Zokogni kezdett, úgy, mint egy kisgyerek, de egy percig sem szégyellte magát; azt remélte, ez talán enyhíti azt a mérhetetlen fájdalmat, amit most érez.

Danny egy hét távlatából is rossz érzésekkel gondolt vissza a bath-i szállodában történtekre; nagyon megviselte a szakítás, de a batátai mellette álltak, mindenben segítették, az esti koncerteken pedig kiadhatta magából a feszültséget.

Olivia többször is felhívta telefonon, de Danny sosem válaszolt ezekre a hívásokra, nem akarta sem a könyörgést, sem a szidalmakat hallgatni.

Az elmúlt másfél hét alatt Olivia számára nyilvánvalóvá vált, hogy ennek a kapcsolatnak végérvényesen vége, hiszen Dan még beszélni sem volt hajlandó vele. Eleinte kétségbeesett volt, aztán idővel érzelmei dühvé alakultak át. De legnagyobb részben nem Danre haragudott, sokkal inkább Monára, mert meggyőződése volt – a férfi hotelbéli szavai ellenére –, hogy erről csakis a nő tehet.

Először Giovannával ült le beszélgetni, mert az hamar kiderült, hogy mégsem Elle ültette el a bogarat Danék fülében az ambícióit illetően – ahogy azt ő korábban gondolta –, hanem éppen a legjobb barátnője. Giovanna egy percig sem tagadta tettét, és Olivia legnagyobb meglepetésére a következményt sem sajnálta, nem érzett bűntudatot. Sőt, elmondta neki, mennyire irtózott már attól, ahogy Dannel bánt, hogy elege volt belőle, hogy mindenki életét megnehezítette, aki számára unszimpatikus volt, vagy akitől féltette a helyét, és azt is, hogy attól pedig egyenesen undorodott, hogy neki ehhez még asszisztálnia is kellett.

A beszélgetés vége egy hatalmas veszekedés lett, és keresetlenebbnél keresetlenebb szavakkal váltak el egymástól; ezzel Oli újabb embert húzhatott ki barátai nevének listájáról.

Ám ez nem volt neki elég, most már igazán ki akarta tombolni magát, ezért egyenesen a Vodafone székházához ment, hogy megkeresse Monát. Nem volt nehéz bejutnia; miután megmondta a portán, kit keres, kedvesen útba is igazították. Egy rövid kopogás után rárontott a nőre, és amikor meglátta, hogy Mona milyen kiegyensúlyozottnak látszik, még idegesebb lett. Azt gondolta, azért ilyen kisimult a nő arca, mert már tudja, hogy ő és Dan szakítottak, és most már biztonságban érzi magát.

Az sem zavarta, hogy Monával két másik lány is dolgozott a szobában; azonnal rázúdította a vádjait, rosszkívánságait, mindent, ami hirtelen az eszébe jutott. Mona próbált nyugodt maradni, bár valójában forrt benne az indulat, és nem mellékesen a szakítás híre is sokként érte. Nem esett a nőnek, próbálta megnyugtatni, ami természetesen reménytelen vállalkozás volt, aztán elmondta, hogy hetek óta nem beszélt a férfival, és hogy a szakításukról is most hall először.

Olit persze ezzel sem tudta meggyőzni, és a végén csak úgy tudott megszabadulni tőle, hogy Chloe meghallotta az üvöltözést és hívta a biztonságiakat, akik nem bántak vele kesztyűs kézzel, hiszen Monát ott mindenki szerette.

Oliról nem hallott többet; a nő lassan belenyugodott a sorsába. Persze egy ideig tele volt a képeivel a sajtó, hiszen a hotelben többen is hallották a veszekedésüket, így a szakítás híre hamar kiszivárgott, de ebből nem profitálhatott sokáig. A turné végére már csak néhány rajongó emlegette, de a fontosabb emberek hamar elfelejtették Danny Jones exét.

Mona a hallottak után sem reménykedett abban, hogy Dannyvel folytathatná a kapcsolatát, legfőképpen azért, mert a srác azóta sem kereste. Legszívesebben nem is gondolt volna többé rá, egyáltalán, az egész elmúlt négy hónapot kitörölte volna az emlékezetéből, ha lehetősége lett volna rá. Mivel erre nem volt módja, inkább beletemetkezett a munkájába. Már Tomékkal is alig beszélt, és társaságba se igazán járt, csak Chloe-ékkal ment el nagyon ritkán. A barátai kissé aggódtak is érte, nem akarták, hogy túlhajtsa magát, és hogy túlságosan magába zárkózzon, de semmihez sem tudtak kezdeni vele.

A turné véget ért, és a zenekar visszatért Londonba, bár pihenni itt sem volt idejük; várta őket az interjúk, tévés fellépések sora, a különböző rendezvények.

Dougie rögtön Elle-t kereste fel. Már napokkal az indulás előtt elkezdett visszaszámlálni, és alig várta, hogy végre újra láthassa az ő csodálatos barátnőjét. Amikor belépett Chloe-ék lakásába, arca felragyogott, szája széles mosolyra húzódott, a következő másodpercben pedig azt sem tudta, hogyan viszonozza a rászakadó csóktengert. Elle határtalanul boldog volt, és ezt ki is mutatta.

Amikor lassan lenyugodtak a kedélyek és Dougék kibeszélgették magukat, a srác végre a többieket is észrevette. Beszélt pár szót Jamie-vel és Chloeval is, aztán sietett Monához, aki közben visszavonult a szobájába egy rakás hazahozott munkával. Már nagyon hiányzott neki a lány, és mivel telefonon nagyon ritkán nyílt alkalma beszélgetni vele, a másoktól kapott információt pedig nem tartotta elégségesnek, már aggódott is kissé.

Hosszas kopogtatás után benyitott a szobába, ahol Monát egy köteg papírral az ölében találta, füléből pedig a már szinte hozzánőtt fülhallgató lógott ki.

Mona a szeme sarkából észlelt mozgásra felkapta a fejét, és Doug láttán széles mosolyra húzta a száját. Megölelték egymást és beszélgetni kezdtek. Átbeszélték az elmúlt másfél hónap eseményeit, bár Mona nem túl sok érdekes történettel szolgált, mivel a munkán kívül semmi mással nem foglalkozott. Minden szóba került, kivéve Dant és a szakítását; azt mintha Mona tudatosan kerülte volna, pedig Dougie azt hitte, ez lesz a beszélgetés fő témája.

Egy idő után a srác maga hozakodott elő a dologgal, Mona viszont meglepett arcot vágott.

– Miért kellene erről beszélnünk? Az Dan élete, semmi közöm hozzá.

– Most haragszol rá? Ez teljesen úgy hangzott.

– Nem. Miért haragudnék rá? Viszont én erről Oli álláspontján kívül semmit sem tudok, ugyanis ha ő el nem jön hozzám, valószínűleg a mai napig nem tudnék a dologról, maximum a sajtóból. – Dougie értetlen arckifejezését látva folytatta. – Tudod, mi azóta nem beszéltünk, amióta ti elmentetek másfél hónapja. Illetve több, mert még ráhúztatok egy hetet…

– Mona, tudnod kell…

– Nem, Dougie. Semmit sem kell tudnom. – A hangsúly ellenére Mona nyugodt hangon, elnézően magyarázott. – Szerintem teljesen félreértesz. Én tényleg nem haragszom Dannyre. Megbeszéltük, hogy kicsit visszafogjuk a barátságunkat – bár azt nem gondoltam, hogy ennyire –, az meg valahol érthető, hogy a szakítás után már velem sem akar foglalkozni. Szerintem teljesen új életet akar kezdeni, vagy felőrölte a sok vita Olival, mert az tuti, hogy miattam is veszekedtek; Oli nekem is előadta, hogy szerinte miattam szakítottak…

– Rendben, értelek. Akkor nem traktállak a részletekkel.

– Köszönöm. – bólintott hálásan a nő, majd egy félszeg mosollyal témát váltott.

Dan az elkövetkező egy hétben sem jelentkezett, és Mona biztosra vette, jól gondolta, amikor azt mondta Dougnak, semmilyen kapcsolatot sem akar vele. Akármennyire fájt is neki, tudta, hogy fölösleges emiatt a munkával sanyargatnia magát, kivonni magát a közös programokból, főleg, miután látta, mennyire aggódnak érte a srácok. Eljárt hát velük esténként, buliztak, moziba mentek, összejöttek beszélgetni, de Dannybe még véletlenül sem botlott bele; most ő tűnt el a társaságból.

Danny mindig talált valamilyen kifogást, ha barátai elhívták magukkal, és ezeket a vádakat hárította ugyan, Harryék pontosan tudták, hogy nem akar Monával találkozni. Megfogadta Harry tanácsát, és valóban teljesen ki akarta törölni az életéből Olit és Monát is, viszont akárhogy próbálkozott is, egyetlen komolytalan randinál többet egyik új nővel sem töltött el. Nagyon sokáig, hetekig vidámságot, kiegyensúlyozottságot próbált sugározni a külvilág felé, de egy idő után valami megváltozott benne. Ürességet érzett és gyengeséget. Már nem volt ereje, sem kedve, hogy azon munkálkodjon, hogyan mutathatná mindig a legjobb arcát. Abba is belefáradt már, hogy szinte kényszerrel keressen magának új barátnőt, unta, hogy szinte minden nap más nővel tölti az estéit, eredménytelenül. Látta rajtuk, hogy A McFly-os Danny Jonesra hajtanak, akinek sok a pénze, híres zenész, sok fontos embert ismer; pont, mint Olivia. Elege volt.

Végül felhagyott az ideális nő keresésével, csendes, magába forduló lett. Barátai hiába próbáltak segíteni neki, még arra sem volt hajlandó, hogy elmondja, mi a problémája. Igazából egy idő után már nem is faggatták; ráhagyták a dolgot, mert látták, hogy az örökös kérdezősködéssel csak még jobban felhergelik, a munkáját pedig ettől függetlenül maradéktalanul ellátta; egy szavuk sem lehetett.

A zenekar egy tévés interjúra volt hivatalos. Mindenki időben odaért, elindult a kérdezősködés, és a srácok készségesen válaszoltak a legkínosabb kérdésekre is; csak Dan volt most is szótlan, merengő, de ezt már megszokták tőle. Igen, mindenki megszokta, csak a műsorvezető nem. Ő rezzenéstelen arccal kérdezett rá Dannynél a probléma okára.

– Dan, veled mi újság? Úgy le vagy törve, mint a bili füle! Még mindig Olivia miatt rágod magad? – A srác riadtan tekintett fel a nála fél fejjel magasabb férfira, és néhány másodpercig csak kereste a szavakat valódi válasz helyett.

– N-nem. Nincs semmi bajom, Olin már túl vagyok.

– Akkor mi a gond? Hiába tagadod, látszik rajtad, hogy baj van. Nem ilyen szoktál lenni. Olyan, mintha hiányozna valami…

– Lehet – gondolkodott el Danny –, de ez hadd maradjon az én gondom, ha nem baj. Elbírok vele, nem kell másokra zúdítanom a problémáimat.

– Rendben, tiszteletben tartjuk a kérésed…

Danny az interjú végéig nem szólalt meg többet, csak nézett maga elé és gondolkodott. Azon, amit a magas, fekete műsorvezető mondott: hiányzik valami, azért nem találja a helyét. A műsor végére be kellett látnia, tudja, mire van szüksége, és akármennyire rossz döntésnek tűnt is, alig várta, hogy elszabadulhasson végre onnan, és elindulhasson megszerezni, amire a legjobban vágyott.

Amint véget ért a műsor, Dan szinte átvágott barátain, félrelökött mindenkit, aki útban volt, és már szaladt is ki az utcára, hogy kocsiba pattanhasson. Becsapta az ajtót, és anélkül, hogy bekötötte volna magát, ráadta a gyújtást, rálépett a gázra, és elindult, hogy minél előbb elérje a célját. Egy darabig gyorsan haladt, aztán, a forgalmasabb utakra érve, dugóba került.

Mindenki akkor akart eljutni valahova, az eső pedig úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. A hosszú kocsisorok csak lépésben haladtak – Dan nem is értette, miért van ennyi ember este fél kilenckor az utakon –, és türelmetlenül dobolt a kormányon. Idegei pattanásig feszültek. Úgy érezte, nem tud tovább várni, minél előbb ott akart lenni. A következő pillanatban rés támadt az autók között, és Dan ezt jelnek tekintve rálépett a gázra. Kimanőverezte Range Roverét a sorból, elindult a sorok között, ám a következő pillanatban szemei tágra nyíltak, torkából ijedt kiáltás szakadt fel, aztán már csak saját autójának fékcsikorgását hallotta, mely majd’ szétszakította dobhártyáit, és már ott is volt közvetlenül előtte egy Double Decker piros hátulja…