Titkos Történet - 4.

Mona visszaült az asztalhoz, hogy befejezze a reggelijét, ám akkor megakadt a szeme Dougie-n. A fiú az üres tányérja fölött ült és a homlokát ráncolva meredt előre.

– Mi a baj, Dougie? – kérdezte a lány aggódva.

– Semmi, csak gondolkoztam.

– Tuti?

– Igen, csak nem értem, miért kell titkolózni előttem… Előbb-utóbb úgyis megtudok mindent.

– Dougie… – kezdte volna Mona, de jobbnak látta nem folytatni a mondatot.

– Nos? Ne csináld már, Mona! Mi olyan nagy titok abban, hogy történt köztetek valami? Mind a ketten felnőtt emberek vagytok, és… Á, hagyjuk! – adta föl a srác, mert látta, hogy Monát tényleg zavarja ez a téma. – Na és, mit csinálsz a maradék szabadidődben? – kérdezte kicsit vidámabban.

– Még nem tudom, azt hiszem, vásárolnom kellene.

– Tudom, hogy pofátlanság ilyet kérdezni, de nem mehetnék veled?

– Vásárolni? – képedt el Mona.

– Igen. Tudod, Harry és Tom ma a barátnőjüknél van, Danny felszívódott, én meg itt maradtam egyedül. És szeretnélek jobban megismerni, az este nem igazán tudtunk beszélgetni, legalábbis nem értelmes dolgokról… – nevette el magát a fiú.

– Jöhetsz, ha akarsz, de te miért nem használod ki az alkalmat és találkozol… ö…, a barátnőddel, akinek most nem jut eszembe a neve? – mosolyodott el Mona.

– Mert nemrég szakítottunk.

– Ó, sajnálom!

– Á, nem gond, már nem működött a dolog, de békében váltunk el.

– Jól van, akkor azért, gondolom, még hazaugrasz, ugye?

– Igen, egy zuhany meg tiszta ruha jó lenne. – nevetett, miután megszagolta a rajta lévő pólót és fintorgott egyet.

– Kettőre elkészülsz? Akkor találkozhatnánk a…

– Inkább érted jövök és mehetünk együtt.

– Rendben, akkor, kettőkor.

Dougie éppen indult volna, hogy legyen ideje elkészülni és vissza is érni, de amikor elment Mona mellett, idétlen vigyor ült ki az arcára, visszafordult és jól megropogtatta a lányt.

– Dougie, én is szeretlek, de addig ne gyere a közelembe, míg le nem mostam magamról Danny illatát, mert látom, hogy attól teljesen megvadulsz. – vigyorgott Mona.

– Ja, és nem csak én vadulok meg tőle! – meredt a lányra kajánul vigyorogva, majd kacsintott is egyet, hogy nyomatékosítsa, éppen Monáról beszél.

– Menj, Dougie, míg fel nem dühítesz! – Mosolyogva dorgálta a srácot, miközben halvány rózsák jelentek meg orcáin.

Dougie pontosan érkezett, és néhány perccel az után, hogy bekopogott Monához, a lány megjelent az ajtóban, indulásra készen.

A fiú udvariasan előre engedte, majd átkarolta és elindultak az Oxford Street irányába. Dougie egész úton ölelte Monát, és bár a lány egyáltalán nem volt ehhez szokva, most hagyta, hiszen érezte, hogy ez csak baráti figyelmesség, afféle közelség, ami másoknak teljesen természetes, de neki sosem volt része benne.

Jól esett neki a srác közelsége és melegsége, mert Danny valóban felébresztette benne a gyengédség iránti vágyat, de Dougie vékony testalkata nem nyújtotta neki ugyanazt a biztonságérzetet, amit Danny erős karjaiban élt át. És persze – ahogy azt Dougie is érzékeltette reggel – az illata is hiányzott Monának.

Egymásba karolva járták végig az üzleteket és közben beszélgettek a bandáról, Dougie sikereiről, a párkapcsolatai nehézségeiről, hogy eddig egyetlen lányban sem bízhatott meg, vagy ha mégis, hosszútávon nem tudták tolerálni az életvitelét.

– Tudod, hiába vagy rock sztár, attól még nem lesz könnyebb az életed. Rengeteg elvárásnak kell megfelelned, példát kell mutatnod, és emellett nem lehet semmilyen nemű magánéleted. Nem láthatod a családod, egy-egy hosszú turnékörútról hazatérve nincs, akihez odabújhass… Persze, el kell ismernem, hogy rengeteg előnye is van, mint például a sok ökörködés, az ingyen cuccok, azt csinálhatod, amit szeretsz, és amihez értesz, sok kapcsolatra tehetsz szert, és persze a legjobb barátaiddal vagy együtt.

Mona hallgatta a srácot, ahogy az életéről beszél, és közben ette a több ízű fagyi kelyhét, ami az asztalon hevert előtte. A vele szemben ülő fiú egyszer csak óriási kerek szemekkel fordult hozzá, és a kiskanalával a lány fagyi kelyhe felé mutatott.

– Megkóstolhatom a pisztáciát?

Mona csak bámulta komolyan, de nem válaszolt.

– Légyszi-légyszi! – kérlelte a húsz éves srác.

– Persze, hogy ehetsz, te bolond! – nevette el magát a lány.

Figyelte, ahogy a srác kanalaz a fagylaltjából és elgondolkodva mosolygott rá. Dougie felnézett és értetlenül kérdezte:

– Mi az, fagyis lettem? – A száját törölgette, majd a pólóját is ellenőrizte.

– Nem, csak elgondolkoztam.

– És szabad tudnom, hogy min?

– Dougie Poynteren gondolkoztam el. – mosolygott a lány, amikor meglátta, hogy a fiú felkapja a fejét és tátogva, magára mutogatva kérdezi, hogy valóban róla van-e szó.

– Igen – bólintott –, rólad van szó. Azon gondolkoztam, mennyire másképp ítélnek meg téged az emberek…

– Hogy-hogy?

– Tudod, a legtöbben egy bolondos kölyöknek gondolnak, ami részben igaz is – nevetett Mona, majd átnyúlt az asztalon, hogy letörölje a fiú állára csöppent csoki fagyit –, de van egy másik oldalad. Ha kell, nagyon is komoly tudsz lenni, és ez az, amit a többiek nem tudnak rólad, sőt, még csak nem is feltételezik. – húzta fel a szemöldökét a lány.

– Tudom, de már megszoktam. – Dougie legyintett, és elnevette magát. – Igazából már szándékosan mutatom magam idiótának. Nem vágyom az elmélyült társalgásukra, meg ilyesmi. De veled nagyon jó komolyan beszélgetni és örülök, hogy átlátsz a pózaimon, és értékeled az igazi énem. – Egy halvány mosoly jelent meg a szája sarkában és szégyenlősen nézett le égkék szemével a saját fagylaltjára.

– Hé – fogta meg a karját Mona –, akkor is bírnálak, ha csak simán idióta lennél. – Kacsintott, és mindketten hangos nevetésben törtek ki.

A maradék fagylaltjuk elfogyasztása után tovább folytatták a vásárlást. Betértek egy extravagáns ruhákat forgalmazó üzletbe és nagy válogatásba kezdtek. A baj csak az volt, hogy Dougie tényleg a legextrább darabokat választotta ki, sőt, rendre fel is próbálta őket. Először egy szőrmés, pink színű kalap, leopárdmintás selyeming – természetesen mellközépig kigombolva – és kék bőrnadrág összeállításban lépett elő a próbafülkéből. Iszonyatos pózba vágva magát, majd a fenekét kéjesen riszálva visszavonult a sztáröltözőbe, és néhány perc múlva már a következő szettet csodálhatták meg az üzletben tartózkodók.

Ez egy barna bőr motoros sapka volt a hozzá illő motoros szemüveggel, csillogós garbó pulóverrel, feszes farmerral és sarkantyús vesztern csizmával.

Az elkövetkező fél órában még legalább öt csodálatos ruhaköltemény került bemutatásra, Mona nagy örömére. A lány a hasát fogta a nevetéstől, közben a könnyeit törölgetve kézfejével, és Dougie is örült, hogy van, aki értékeli a műsort. Azt ugyanis el kell ismerni, hogy az eladók nem voltak elragadtatva a felfordulástól, pláne, hogy a végén a két fiatal üres kézzel távozott az üzletből.

A két felforgató nevetve szaladt ki az üzletből és a már meglévő papírzacskóikkal küzdve próbálták átverekedni magukat az Oxford Streeten hömpölygő tömegen.

Dougie felajánlotta segítségét Monának, így a lány a végén az összes zacskóját a srácra ruházta, de amikor meglátta, hogy a fiú nem bír a papírzacskók tömkelegével, kacagva vette el azokat tőle. Amikor kikeveredtek a tömegből, Mona belekarolt a számára felajánlott karba, és még mindig az előző élményükön nevetve haladtak el az üzletek mellett.

Néhány üzlettel odébb egy ismerős figyelte a felé tartó barátokat, és egyre növekvő idegességgel követte nyomon az eseményeket.

Már csak pár lépésre voltak közös ismerősüktől, amikor Mona egy puszit nyomott kísérője arcára, miután az megemlítette, hogy milyen régen érezte ilyen jól magát, leszámítva persze a srácokkal töltött időt.

Egy kávézóhoz érve az ismerős köszöntötte őket zavart arckifejezéssel, bár a felháborodását próbálta leplezni.

– Sziasztok!

– Hello, haver! Hogy kerülsz ide, Danny?

– Oli bement a mosdóba, rá várok. – Abban a pillanatban meg is jelent a szőke lány Danny oldalán.

– Szia, Dougie! És szia, Dougie barátnője! – Mosolygott, ám jókedve csak addig tartott ki, míg meg nem látta, hogyan néz Danny a lányra. – Ti már ismeritek egymást?

– Igen, ő Mona. Chloe, egy közös barátunk buliján ismerkedtünk meg vele. – Danny zavarban volt, a feszengése mindenkinek feltűnt.

– Ó, szóval tegnap… De akkor ti most jártok Dougie-val? – kérdezte Oli Monától.

Mona nem tudta, mit mondjon. Danny idegesen figyelte, Oli, Danny reakcióját látva, még zavartabban várta a választ, és akkor Dougie megoldotta a problémát.

– Hát, ezt még nem akartuk mondani, de igen. Vagyis, randizgatunk. – Határozottan nézett Dannyre, majd Monára mosolygott.

– Igen… – válaszolta Mona is kényszeredetten, majd arra eszmélt, hogy Dougie szájon csókolja.

Dannyt hideg zuhanyként érte ez az információ, a gyors puszi láttán pedig úgy érezte, forog vele a világ – ez persze egyikük figyelmét se kerülte el.

– És mit csináltok amúgy? – kérdezte a lány Monát méregetve.

– Vásárolunk. – vágta rá Mona, próbálva kerülni Danny tekintetét.

– Dougie-val? Ő utál vásárolni – vigyorgott Oli –,bezzeg Danny! Vele kellett volna inkább menned…

– Lehet, de erről már lecsúsztam, nem igaz? – húzta fel a szemöldökét Mona, és keményen nézett Olivia szemébe.

– Igen, erről már lecsúsztál! – válaszolta komolyan Oli, tudva, hogy itt már nem csak a vásárlásról van szó, majd jelezte Dannynek, hogy menni akar.