Elle könnyedén lépkedett a szőkés srác mellett; bár fejében teljes zűrzavar uralkodott, kívülről nyugodtnak tűnt. Dougie viszont határozottan idegesnek tűnt, azt sem tudta, hol kezdje mondandóját. Hosszú ideig néma csöndben sétáltak a haragoszöldbe öltözött parkban, figyelték a tavon átsikló kacsákat, az idős, kalapos hölgyeket, akik szikkadt kenyérdarabokat dobáltak be az éhes állatoknak, és a mellettük kacagó, pufók unokákat.
A lány kezdte egyre kényelmetlenebbül érezni magát, amiért Dougie egy szót sem szól, de azt pontosan tudta, hogy a srác nem a szavak embere, ezért úgy döntött, vár még egy kicsit.
Dougie már legalább tízszer végigpörgette gondolatban a beszélgetést, most mégsem tudott belekezdeni. Úgy érezte, fölösleges minden erőfeszítése, hiszen a lány úgyis el fogja küldeni, és ő megint egyedül lesz. Ezt pedig nagyon nem akarta, ezért húzta annyira a dolgot. Végül mégis nekivágott, lesz, ami lesz alapon, legfeljebb majd hallgathatja Danny ugye-megmondtam-monológját.
– Elle…, khm. Elle – fordult végre a lány felé, bár a szemkontaktust kerülte; a lány helyett inkább a fűvel borított földet pásztázta a lába alatt –, én tudom, hogy nagyon kínos volt, amit a vendéglőben hallottál… – Megállt egy percre, belenézett a lány ragyogó szemébe, összeszedte magát, megragadta a lány két kezét, és újrakezdte mondandóját, ezúttal azonban sokkal határozottabban. – Nézd, Elle, tudom, hogy ezt nem így kellet volna megtudnod, de Danny egy cseppet sem tévedett, amikor azt mondta, szerinte a barátságnál többet érzek irántad. Azt is tudom, hogy nem ismersz elég régóta, hogy Mona a barátnőd, meg minden, de kérlek, azt se felejtsd el, hogy Mona és én nem voltunk együtt igazán. – A srác vett egy mély lélegzetet, majd folytatta. – Csak azt kérem, hogy ne foglalkozz másokkal, csakis a saját érzéseidre hallgass. És azt is megértem, ha neked több idő kell, vagy ha egyáltalán nem érdekellek, csak, kérlek, azt most mondd meg, hogy ne csináljak magamból totál hülyét fölöslegesen. – A mondat vége zavart mosolyba fulladt, de Doug hamar elkomolyodott. – Akárhogy is van, Elle – miközben kimondta a lány nevét, végigsimított a bársonyos arcon, majd félrehúzott egy kósza tincset a lány szeméből –, azt tudnod kell, hogy én komolyan gondolom, hogy veled szeretnék lenni. Mindig, mindenhol.
Elle elmélyedt a férfi égszínkék szemében, hagyta, hogy az megbabonázza, és eltűnjön a külvilág. Úgy érezte, az egész világ az övé és Dougie-é, és ennek a pillanatnak sosem szabad elmúlnia. El sem tudta hinni, hogy ezek a szavak hozzá szóltak, hogy van olyan ember, aki rá is úgy gondol, mint a romantikus lányregények hősnőire.
Percekig állt szótlanul a srác előtt, aki közben halálra izgulta magát, aztán lassan mosolyra húzódott a szája, és mivel nem tudta, mit mondjon, inkább közelebb hajolt Dougie-hoz, és megcsókolta.
Mona kihúzta füléből a fülhallgatót, és hallgatózott – kopogás zavarta meg a csendet. A lány unott hangon adott engedélyt a belépésre, aztán visszafordult az ablak felé. Hallotta, amint a kilincs lenyomódik, majd az ajtó nyitódását és csukódását is. Úgy tűnt, a szobába lépő személy megállt az ajtónál, és csendben várt. Mona eközben visszasüppedt a maga bezárt világába; tovább fürkészte az utca forgatagát, tudomást sem véve az újonnan érkezettről. Álomvilágából egy rekedtes torokköszörülés rántotta vissza, majd a saját nevét hallotta csengeni a szoba falai között.
– Mona? – Neve szinte szétolvadt az ismeretlen ajkán, hangja oly lágy volt, akár a vajkaramella, olyan selymes, mint a habtejszín, érdessége pedig a mogyorós csokoládéra emlékeztette. – Mona… – a lány beleborzongott ebbe az édes, simogató hangba, kellemes hideg futott végig a gerincén, és bár tudta, ki a hang forrása, ebben a pillanatban úgy érezte, bármit megadna, ha csak tíz percre beleveszhetne a férfi karjaiba.
– Tessék? – válaszolt végre a lány suttogva, de tekintetét továbbra sem fordította a férfi felé.
Mona hangja sokáig visszhangzott a szépen berendezett szobában; a férfi zavartan bámulta a lány hátát, miközben az ajkába harapva azon gondolkodott, hogy jó ötlet volt-e egyáltalán idejönnie? Amíg próbálta magát meggyőzni, hogy ez az a hely, ahol most lennie kell, szemével végigpásztázta a lány alakját: a majdnem vállat súroló szőkés hajat, a karcsú derekat.
Monából zavart kíváncsisággal kevert nyugalom áradt – ambivalens érzések, de határozottan nem az a feldúltság, amire a férfi számított.
– Én csak… – A férfi zavarában ismét megköszörülte a torkát, tekintetét elkapta a lányról, idegesen babrált az ujjaival, majd, amikor visszanézett Monára, megdöbbenve tapasztalta, hogy ő még mindig levegőnek nézi. – Nézd, Mona, sajnálom, hogy olyan kínos helyzetbe hoztalak. Nem akartalak megbántani, csak… Én tényleg nem értelek!
Mona elgondolkozva állt az ablaknál, de továbbra sem válaszolt. Hagyni akarta, hogy a férfi most végre mindent elmondjon, amit eddig nem akart. A férfi nagyon rosszul érezte magát, amiért Mona semmire sem reagál. Lesütötte a szemét, és a padlót bámulta.
– Mona, látom, hogy nem akarsz velem beszélni, úgyhogy nem is akarom sokáig rabolni az idődet. Csak annyit szerettem volna mondani, illetve kérni, hogy ne haragudj, amiért úgy viselkedtem veled. Meg az összes többi szarságért se, amit eddig csináltam, vagy mondtam. – A férfi, látva, hogy a nő valóban nem akar vele foglalkozni, megfordult és a kilincsért nyúlt, de mielőtt kiment volna, még egyszer a lány felé fordult. – Tényleg nem bánt, ha együtt látod őket? – válasz híján visszafordult az ajtóhoz, és lenyomta a kilincset.
– Téged bántott, hogy együtt láttál minket? Őszintén válaszolj, kérlek! – fordult meg hirtelen Mona, és a lehető leglágyabb hangon tette fel kérdését. A férfi visszafordult, és Mona elmélyedt Danny mélykék szemében. Válasz helyett a férfi is csak bámulta a lányt. Hosszan álltak így, szó nélkül, és ezúttal mindketten melegséget láttak a másik szemében. Választ végül egyikük sem kapott a feltett kérdésre, de Mona halvány mosollyal szólt a sráchoz. – Menjünk át a többiekhez, nézzük meg, mit csinálnak!
Dan szó nélkül bólintott, és előreengedte a lányt az ajtóban. Néhány lépéssel elérték a másik szobát, az ajtóban viszont Danny Mona elé állt.
– Még nem reagáltál a kis monológomra... – suttogta, és mélyen a szemébe nézett – Megbocsájtasz?
Mona ugyanolyan komolyan nézett a srácra, ahogy azt ő tette, aztán alig hallhatóan, de határozottan válaszolt. – Meg…
Mire Elle és Dougie visszaért, már Dannyék is csatlakoztak a társasághoz, és bár szembetűnően oldódott kettejük között a feszültség, senki sem firtatta a dolgot.
Doug kézen fogva kísérte be a szobába újdonsült barátnőjét, közben pedig – attól tartva, hogy barátja újabb epés megjegyzést tesz – Danny arcát fürkészte. Legnagyobb meglepetésére azonban a srác már nem tűnt olyan méregzsáknak, mint a vendéglőben. Érdekes arckifejezést öltött ugyan, de rosszindulat már nem sugárzott róla.
A délután további része szokatlanul felhőtlenül telt el; nem voltak szóváltások, rosszalló pillantások, hirtelen felpattanó és elviharzó emberek. Az egész összejövetel kezdett olyan kellemes hangulatot ölteni, mint amikor a fiatalok először találkoztak Chloe buliján, és ez mindenkinek tetszett. Mona időnként összemosolygott Elle-lel és Dougie-val, és úgy tűnt, lassan mindenki kezd megbarátkozni a gondolattal, hogy Dougie Mona keze helyett most már Elle-ét szorongatja. Amikor Mona közölte, hogy lemegy a szálloda bárjába üdítőért, Doug csatlakozott hozzá, és együtt ültek le a pulthoz, míg a többiek odafönt folytatták a játékot.
– Szóval, most már hivatalosan is együtt vagytok? – érdeklődött Mona mosolyogva.
– Igen, azt hiszem. – mosolyodott el a fiú is. – Remélem, működni fog.
– Biztosan. Én mindkettőtöket jól ismerem, összeilletek.
– Csodálom, hogy Danny nem szólt be…
– Hát, ajánlom is neki! – Mona komolynak szánta kijelentését, de azért elmosolyodott.
– Tényleg, hogy-hogy nem fojtottátok meg egymást odafönt? Most minden olyan békésnek tűnik.
– Igen, remélem, így is marad. Meglepő, de valamilyen csoda folytán ő kért bocsánatot tőlem.
– És te megbocsájtottál…
– Igen. Te is tudod, hogy nem szeretek haragban lenni vele. Na, de lassan menjünk vissza, mert a végén megint kombinálni kezdenek. – vigyorgott Mona – Azért szép életünk volt együtt, nem igaz?
– Az bizony! – mosolygott Dougie is – Mona, te megleszel?
– Hát, valahogy biztosan túlélem, hogy a pasim a legjobb barátnőmmel kavar! – viccelődött a lány – De komolyan, nem kell izgulnod miattam, édes. Minden rendben lesz. Egyébként is így terveztük, emlékszel? Ti csak legyetek boldogok!
– Azon leszünk. – karolta át Monát Doug, és visszamentek a szobába.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése