Titkos Történet - 8.

Reggel hétkor Mona telefonja ébresztette őket. Monát várta a munka, amit Dougie vigasztaló jelenléte ellenére is nagyon várt. Jót tett neki a környezetváltozás, amikor is teljesen pasi-mentes környezetben tevékenykedhetett. Legalábbis olyan férfiak nem voltak körülötte, akik különösebben felkavarták volna.

Dougie egy kicsit nyűgösen ébredt, jobban szeretett volna aludni még egy kicsit. Mona felajánlotta neki, hogy maradjon, amíg jónak érzi, de a fiú ragaszkodott hozzá, hogy Monával együtt ő is elmenjen.

Douige a saját lakása felé indult, de előbb még elkísérte a lányt a munkahelyére.

– Hé, megoldjuk majd! – kacsintott kék szemével a fiú, miközben Mona kezét fogta.

– Nincs ezen mit megoldani, Dougie. Majd elmúlik magától. – mosolygott a srácra Mona.

– Jaj, te lány, de nehéz eset vagy! – Dougie nagyot sóhajtott, majd magához ölelte a lányt.

Néhány perc múlva Mona már a liftben állt, és amint eljutott az íróasztaláig, ott is inkább a hatalmas tornyokban álló papírkötegekig, nem volt többé Dougie, Danny vagy Oli.

A srácok délutánra megbeszéltek egy találkozót, amit, úgy tűnt, Dougie-n kívül mindenki elfelejtett. A fiú ott ült az egyik Starbucks kültéri asztalánál, iszogatta a Caramella Lattéját, és egyre idegesebben nézegette az óráját. Amikor megelégelte a várakozást, elővette a mobiltelefonját, és kikereste a telefonkönyvéből Harry számát, amit azonnal tárcsázott is.

Hosszas csörgetés után Harry végre felvette, és zihálva szólt bele a telefonba.

– Szevasz, haver!

– Hello. Hol a francban vagytok? Mindjárt hazamegyek!

– Ne, várj! Pár perc és ott vagyunk, csak egy kurva nehéz csomagot cipelünk. – A válasz után Tom jóízű nevetését lehetett hallani, keveredve Harry kacajával és valamilyen ismeretlen eredetű hörgéssel. – Te, figyelj, Dougie, addig rendelj egy vödör jó erős feketekávét, nekem egy cappuccinot. Tom, te mit kérsz? Ja, akkor két cappuccinot!

– De…

– Na, leteszlek, mert ez fél kézzel nem megy… – A háttérből nagy puffanás hallatszott, majd Dougie két barátjának éktelen kacaja – Pff… Remélem, túlélte! – nevetett tovább Harry – Mindjárt ott vagyunk, haver, addig rendeld meg a kávét, nagyon fontos! – azzal köszönés nélkül rácsapta Dougie-ra a telefont.

Mire a pultos lány kihozta a fél literes kannában gőzölgő forró feketét a két cappuccinoval, Harryék is befutottak.

Dougie már messziről látta, hogy a csomag egy ember, de ott ülve nem tudta kivenni, ki lehet az. Amint azonban két barátja levágta a székre, Dougie azonnal felismerte a krumpliszsákként eldőlni készülő figurában Danny eltorzult vonásait.

– Fogjátok már meg, mindjárt leesik a székről! – kiáltotta Doug ijedten.

Tom visszaültette Dant a székére, majd ő maga is leült, de fél kézzel azért még tartotta a srácot. Dougie végignézett kócos barátján és elszörnyedve kérdezte meg a többieket, hogy mi történt Dannyvel.

– Seggrészeg, nem látod? – kérdezte komolyan Harry, de amikor még egy pillantást vetett az orrát tapogató fiúra, újra elvigyorodott.

– Ne röhögj, te barom, rohadtul fáj! Baszki, hagytatok volna inkább azon a kurva padon, rátok nem lehet számítani! – Danny vérben forgó szemmel nézett Harryre, majd Tomra és a kanna után nyúlt, de képtelen volt eltalálni a fülét.

– Várj, öntök neked… – Dougie közben kérdőn nézett Tomra, aki csak legyintett.

– Á, semmi. Felhívtuk, hogy hol van, de alig akarta felvenni a telefonját. Amikor meg végre sikerült, alig vettem ki valamit az állatias hörgéséből. – nevette el magát Tom – Nagy nehezen kinyögte, hogy Piccadilly, aztán ennyi.

– Ja, odamentünk, aztán tíz-tizenöt percnyi kutatás után egy padon szétfolyva találtuk. Látnod kellett volna, milyen üveges szemekkel bámult maga elé.

Dougie egyre rosszabbul érezte magát, mert azt gondolta, ez mind az előző napi vita miatt lehetett. – És az orroddal mi lett, haver? – fordult most Dannyhez.

– Mi lett volna? Ezek a barmok idecipeltek, pedig nem is akartam jönni – kortyolt nagyot a kávéjából –, útközben meg szépen fejre ejtettek.

A fiúkból megint kitört a nevetés. – Látnod kellett volna! – magyarázta Harry artikulálatlanul a nevetéstől – Kicsúszott a kezemből, Tom nem tudta megtartani, Danny meg úgy, ahogy volt, fejre esett. Szó szerint! Még a kezét sem rakta ki!

– Ez aztán marha vicces! – húzta el a száját Danny.

– Az volt, ha láttad volna magad kívülről, te is ezt mondanád! Mint a keljfeljancsi!

– Ja, csak te nem keltél fel! – vágta rá Harry a térdét csapkodva.

– Én csak azt nem értem, hogy hogyan kerültél a Piccadillyre, pláne ilyen részegen? – vágott értetlen képet Tom – Nem úgy volt, hogy hazamész? Mer’ amúgy – fordult most Dougie-hoz –, amint ti elmentetek, pár perc múlva Danny is lelépett.

Danny Dougie-ra nézett, de nem sokáig állta barátja kíváncsi, egyszersmind sajnálkozó pillantását, és inkább a földre szegezte tekintetét. Ez mostanában szokásává vált Dougie jelenlétében.

– Danny, nem akarod elmondani, miért ittál reggelig, és aztán mit kerestél a téren egész délelőtt? – kérdezte Tom, miután öt perc elteltével sem kapott magyarázatot.

– Miért kell nektek mindenről tudnotok? Rosszabbak vagytok, mint az anyám! Rohadtul szar kedvem volt és jól esett tompítani egy kicsit az agyam. Aztán meg ahhoz volt kedvem, hogy csak nézzek ki a fejemből. Most jó? – kérdezte egyre ingerültebben a fiú, miközben az alkohol hatása kezdett múlni.

– Nem, nem jó. Mióta jobb teljesen egyedül leinni magad, ahelyett, hogy megbeszélnéd velünk a problémát? – válaszolta aggódva Harry.

Eközben Dougie csendben figyelte az eseményeket. Mostanra biztosan tudta, hogy barátja Mona miatt borult ki, de azt is tudta, hogy hiába a most érzett sajnálat Danny iránt, ezt akkor is ő rontotta el.

Dan azóta sem nézett Dougie szemébe, tudta, hogy mit látna benne, és most sem sajnálatra, sem szemrehányásra nem volt szüksége. Ő is pontosan tudta, hogy ezt az egész zűrzavart magának köszönheti, csak azt nem tudta, hogyan keveredjen ki belőle.

Az iménti kérdést válaszra sem méltatta, mert nem akarta megbántani a legjobb barátait, ezért csak itta a kávéját bőszen, egyiket a másik után, míg a szíve olyan hevesen kezdett zakatolni, mintha egy forma egyes versenyautó motorjaként pörögne teljes fordulatszámon. Ekkor Dougie elhúzta előle a szinte üres kannát, és aggódva figyelte, ahogy Dan felhörpinti a csészéjében levő utolsó kortyot.

– Elég lesz, haver, így kinyírod magad!

Danny értetlenül bámulta a fiatal fiút, majd Tomékhoz fordult és megkérte őket, hogy hadd beszéljen Dougie-val négyszemközt.

A fiúk távozása után Danny még várt néhány percet, hogy össze tudja szedni a gondolatait, a vele szemben ülő Dougie viszont nem tudta kivárni, amíg a srác belekezd a mondandójába.

– Danny?

Dan megköszörülte a torkát, majd határozottan nézett barátja szemébe, bár a kemény vonások mögött megbúvó bizonytalanság egyértelműen kivehető volt Doug számára.

– Miért viselkedsz így? Úgy aggódsz értem, mintha semmi sem történt volna! Még Tomék sem idegesítik magukat miattam ennyire, pedig őket meg sem bántottam.

– Ó, Danny…

– Nem, Doug, ennél nagyobb paraszt nem is lehettem volna… Az egyik legjobb haverom csaját akartam lenyúlni, és…

– Danny! – szólt közbe Dougie és szuggesztíven nézett a srác véreres szemébe – De nem történt semmi, igaz?

– De akartam. Nagyon…

– Nem számít. A végén mégsem történt semmi, az meg teljesen lényegtelen, hogy miért hiúsult meg a dolog. Ezt tegnap már megbeszéltük, nincs miért haragudnom rád. De Danny, amit tegnap mondtam, komolyan gondoltam: ne játssz mások érzéseivel!

Danny a barátját fürkészte, aki zsenge kora ellenére most olyan bölcsen beszélt. Az is hihetetlennek tűnt számára, hogy Dougie őszintén beszél, és tényleg megbocsájt neki, pedig ő maga is látta, hogy a fiú arcán és viselkedésében nyoma sem volt alakoskodásnak. A legnagyobb meglepetés azonban akkor érte, mikor Dougie hosszas hallgatás után felállt és megölelte őt. Nagyon jól esett most neki barátja kedvessége, és örömmel viszonozta a meleg ölelést.

– Ahh, Danny, fürödj le! – nevette el magát Dougie, miután elengedte a srácot.

– Meglesz, csak érjek haza! –vigyorgott Danny is

Tom és Harry az utca másik oldalán lévő újságos előtt állva nézték végig a jelenetet, és fogalmuk sem volt, mit gondoljanak az egészről. Már napok óta érezték a két barátjuk között gerjedő feszültséget, de őket egyikük sem akarta beavatni az eseményekbe, és a srácok jobbnak látták nem bolygatni az egészet. Amikor úgy látták, hogy barátaik kibeszélték magukat, Tom elővette a mobilját, és felhívta Dannyt.

– Na, kiromantikáztátok magatokat? Már tuti, kihűlt a cappuccinom…

Danny feléjük fordult, és nevetve intett, hogy jöjjenek vissza, majd befejezte a beszélgetést.

– Akkor, most, hogy Danny barátunk is kijózanodott, mit szólnátok egy esti bowling mérkőzéshez? – kérdezte barátait Harry.

– Nem t’om… Ki kellene aludnom magam.

– Szerintem meg még mindig inkább zuhanyoznod kellene… – célozgatott Dougie.

– Ember, ne személyeskedj! – nevetett Dan.

– Hát, haver, tényleg csöves szagod van. – erősítette meg Tom is, teljesen komoly képet vágva.

– Jó, jó, vettem az adást. – grimaszolt Danny – De akkor sem akarok menni!

– Ne már, úgy nem is buli! – nyafogott Harry – Te vagy a legbénább. Így kit fogok lealázni?

– Na! – méltatlankodott nagy, kerek szemekkel Danny.

– Akkor is gyere! Ne rontsd már el az örömünk!

– Jól van, de akkor előbb tényleg le kell zuhanyoznom. És, ha most bénázom, azt kéretik a másnaposság és a kialvatlanság számlájára írni! –hadonászott a kinyújtott mutatóujjával a srác.

– Ja, persze, haver… – legyintett vigyorogva Harry.

– Ez tök jó, de én tényleg nem fogok tudni menni. – közölte Doug.

– De miért nem? Ezt nem hiszem el!

– Monát akartam elvinni valahova.

– Hova? – érdeklődött Tom.

– Azt nem tudom, csak úgy el.

– Akkor miért nem hozod őt is? Jól fogunk szórakozni! – kacsintott Harry, de Dougie látta Danny arcán, hogy ő nem lelkesedik az ötletért.

– Nem tudom… – nézett Dannyre Dougie.

– Hozd nyugodtan. – bólintott rá Danny is lemondóan, és arcára ismét kiült a bizonytalanság. Az üres kávéscsészéjével kezdett babrálni, miközben a srácok feje fölött meredt a semmibe. – Akkor én megyek fürdeni. – állt fel hirtelen az asztaltól, majd kissé támolyogva ugyan, de elindult.