Titkos Történet - ... Ha a vége...

-->

A fékezés lendületétől Dan homloka nekiütődött a kormánynak, de a pillanatnyi ijedtségen kívül semmi baja nem esett. Éppen időben állt meg, így egyetlen karcolás sem esett rajta.

Ebből okulva inkább visszaállt a sorba, megvárta, míg egy olyan helyre cammogott el autójával, ahol azzal leparkolhatott, és úgy döntött, gyalog folytatja útját. Úgy szemmel láthatóan gyorsabb volt a haladás.

Olyan gyorsan ment az esőben, ahogy csak tudott, időnként még futott is, míg a kemény esőcseppek eláztatták egész ruházatát, haját, mely ettől igazi gyűrűkké ugrott össze, és így húsz perc alatt el is érte a kívánt helyet.

Egy ház előtt állt, melynek ajtajához három lépcsőfok vezetett fel. Néhány percig tétován állt a lépcső előtt, aztán lassan fellépdelt a fokokon. Megállt a kékre festett, tipikus angol ajtó előtt, és némi várakozás után felemelte ökölbe szorított kezét.

Mona a nappali kanapéján ülve nézte a tévét. Már lezuhanyozott, átöltözött pizsamába, és kedvenc narancsos-fahéjas teáját szürcsölgetve izgult egy romantikus film hősnőjéért. Teljesen belemerült a cselekménybe, még az sem zavarta, hogy a mellette ülő Chloe telefonon enyeleg Jamie-vel. Valami mégis megzavarta a nyugodt esti időtöltést: szaggatott kopogást hallott a konyha felől. Ajkaival csettintő hangot hallatott, mely nemtetszését volt hivatott kifejezni, leállította a filmet, majd kiment a bejárati ajtóhoz. Amikor kinyitotta azt, szemei elkerekedtek. Furcsán érezte magát; nem gondolta, hogy mostanában látni fogja ezt az arcot.

Danny állt előtte kissé idegesen. Mindenéből csöpögött a víz, ajkai lilás színben játszottak, és szemmel láthatóan rázta a hideg.

Mona adrenalin szintje egy pillanat alatt felszökött, és éberebb lett, mint valaha. Nem tudta, mit várjon ettől a találkozástól, ezért egy darabig még bénultan állt a hűvös szélben, majd észbe kapott, és megszólalt. – Dan, mindjárt halálra fagysz! Gyere be! – A férfi hálásan bólintott, és szó nélkül lépett be a melegséget árasztó, meghitt kis lakásba. Tudta, mit akar, most mégis nehezére esett beszélni. Percekig csak nézte a nőt, aki zavartan állt előtte.

Mona örömmel vegyes izgalommal várta, hogy a férfi megszólaljon végre, addig pedig szemügyre vette minden egyes porcikáját. Rég látta, régen hallotta a hangját, így most nem is volt kérdés, miért repkednek azok a fránya pillangók a gyomrában; végigkövetett egy vízcseppet Dan arcán, amint az lecsorgott göndör hajából, aztán belenézett a rég látott égszínkék szemekbe, és a hideg is kirázta.

Ettől persze elpirult, bár Dannek fogalma sem volt, ez minek köszönhető. Mona végül már annyira kínosan érezte magát, hogy inkább a saját kezébe vette az irányítást, ahelyett, hogy Dannyre várt volna. – Szóval, miben segíthetek? Kihez jöttél?

– Hát… – kapott észbe a férfi. Nagyot sóhajtott, összeszedte a gondolatait, majd Monára szegezte tekintetét. – Hozzád.

– Ó, értem. Akkor gyere, adok valami száraz ruhát Jamie-éből, aztán dumálhatunk.

– Nem, nekem most jó így. Fontos dologról van szó, legalábbis nekem az…

– Akkor hallgatlak… – felelte Mona elhaló hangon, mert egy kicsit megijedt a fontos szó hallatán.

– Nem is tudom, hol kezdjem… Én… – Dan a padlót bámulta, és csak néha-néha mert felnézni a nőre. – Ugye tudod, hogy szakítottam Olival?

– Igen, magától Ol-tól… – célzott a lány arra, hogy jobban örült volna, ha Danny beszél róla. Dan meglepetten nézett Monára, és a nő bűntudatot fedezett fel az arcán.

– Sajnálom, Mona. – pillantott le cipőjére ismét – Tudom, hogy előbb kellett volna keresnem téged, csak…

– Danny, nekem semmivel sem tartozol. Biztosan meg volt az oka, hogy nem hívtál…

– Meg, de már bánom, hogy olyan bolond voltam. – A férfi mélyen beszívta a levegőt, majd lassan kifújta azt. – Nézd, Mona, én rossz döntést hoztam akkor. Tudnod kell, hogy Olivia nagyon megbántott, és akkor úgy éreztem, teljesen új életet kell kezdenem. Legalábbis ami az érzelmeimet illeti… Szándékosan nem kerestelek, hiába éreztem azt, amit. Vagy talán pont azért. El akartam szakadni tőled is, de… – Eközben Mona dermedten állt az ideges férfi előtt, és némán hallgatta a mondandóját. Arcán különböző érzelmek suhantak át, ami természetesen Danny figyelmét sem kerülte el. – De nem megy… – Danny újra a cipőjére szegezte a tekintetét, de ezúttal egy pillanat múlva már ismét Mona tekintetét kereste. – Szükségem van rád. Nagyon hiányzol. – A hangja halk volt, de határozott, és most végigsimított a nő karján, aztán megfogta a kezét. Mona elmosolyodott, örült a hallottaknak, hiszen már neki is hiányoztak a beszélgetések, a férfi kedvessége, közelsége. Örült, hogy visszakapja az egyik legjobb barátját.

– Te is nagyon hiányoztál, Dan! – Mona meg akarta ölelni Dant, de ő megállította. Látta a nő arcán, hogy nem fogta fel, mit mond, hogy teljesen félreérti az egészet, és ő ezt most nem akarta. Nem akart mellébeszélni, és hagyni, hogy az igazi érzéseik most is háttérbe szoruljanak. Finoman megfogta a vállait és egy kicsit távolabb tolta magától, hogy igazán a szemébe tudjon nézni és komolyan, feszengés nélkül beszélhessen, de kezeit továbbra is a nőn pihentette. Mona persze megzavarodott ettől a mozdulatsortól, és egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Azt gondolta, hogy most jön a francia csavar, a nyomatékos de szócska, azután pedig a csalódás, majd titokban a sírás. Magában végigpörgette az egész jelenetet, és ettől még idegesebb lett.

Dan látta a nő zavarodottságát és az arcán lassan kiütköző félelmet, és próbált a lehető legmegnyugtatóbb hangon beszélni. – Szeretném, ha tisztán látnál. – Kis szünetet tartott, és utána is lassan beszélt, hogy a nő biztosan megértse, amit mond. – Szükségem van rád… mindig. – Úgy nézte a nőt, mintha azt kérdezné, érti-e? Mona lassan bólintott, bár valójában nem tudta, hova akar kilyukadni a férfi, vagy talán nem akarta tudni. – Akarlak. – Dan mélyen Mona szemébe nézett, nagy levegőt vett, és kimondta, amiért igazából idejött. – Szeretlek. Szerelemmel, nem csak barátként.

Mona tágra nyílt szemekkel, dermedten állt Dan előtt. Egyetlen szó sem hagyta el ajkait, csak értetlenül nézte a férfit. Percekig álltak így egymással szemben, és Dann-n úrrá lett a félelem. Attól tartott, hogy ezzel mindent elrontott. Hogy Mona semmit sem érez iránta, és ezután a barátságát sem akarja, de Dan úgy gondolta, hogy ha a lány elküldi, már ő sem tudná elviselni, hogy pusztán barátok legyenek. Kényelmetlenül érezte magát, szorongani kezdett. Kezeit lecsúsztatta a nő válláról, egy pillanatra elkapta a tekintetét róla, majd visszafordult, és idegesen szólította meg újra.

– Mona… Mondj valamit, kérlek!

– Én, én nem tudom, mit mondjak.

– Csak azt, amit érzel. Amit gondolsz. Mondd, hogy maradjak, vagy küldj el. Csak… mondj valamit végre!

– Nem megy, Dan – felelte a lány egy kis habozás után, remegő ajkakkal. – Ne haragudj… – Figyelte a férfi nedves arcát, amint izmai megfeszülnek, ahogy az esőtől összetapadt szempillák alatt könny gyűlik azokba a heves érzelmeket sugárzó, kék szemekbe, és ahogy aztán lassan bólint.

– Értem… – Dan összeszorította ajkait, hogy a nő ne lássa, mennyire remegnek, aztán zavartan nézett körbe. Elindult az ajtó felé. Mozgása darabos volt, tétova, fejében milliónyi gondolat kavargott, és úgy érezte, muszáj innen szabadulnia. – Nekem most mennem kell – tette még hozzá motyogva, majd kilépett a zuhogó esőbe. Bőrkabátja gallérját megpróbálta feljebb húzni – persze hiába –, majd behúzta a nyakát, kezeit zsebre vágta, és elindult. Nem tudta, hova megy, csak azt, hogy egyetlen ismerős embert sem akar látni.

A szemébe gyűlt könny forró patakként szántotta végig az amúgy jéghideg arcot; nem zavarta, hogy láthatják a gyengeségét, hiszen a sós víz az arcát verdeső esővízzel keveredett. Senkinek sem tűnt fel, hogy sír, csak a vörös szemei árulták el esetlenségét.

A lakásban Mona szó nélkül állt még mindig a konyha közepén. Nem mozdult, csak bámult maga elé, mint aki sokkot kapott, de a csendes felszín alatt vihar tombolt.

Chloe, aki miután letette a telefont, az ajtó mögül mindent hallott, most előbújt rejtekéből, és barátnője segítségére sietett. Sejtette, hogy Monát hogyan érinthette ez az egész, de valójában nem értette a lányt, hiszen úgy tudta, Mona többet érez Dan iránt barátságnál.

Mona, amint megpillantotta barátnőjét, zavartan vette tudomásul, hogy nem fog magányosan szenvedni; zokogni kezdett, és az őt átölelő nőbe kapaszkodott.

– Jól van, Mona, nincs semmi baj. Sírj csak. – Chloe visszakísérte a nőt a nappaliba, leültette a kanapéra, és tovább vigasztalta.

– Chloe, én nem tudom, miért vagyok ilyen béna – hüppögte Mona. – Dan, ő… Te is hallottad, mit mondott, nem? – nézett fel könnyes arccal a barna nőre.

– De igen, hallottam. – Megsimogatta Mona arcát, letörölte róla a könnyet, eligazította a szétzilálódott copfjait, majd bíztatóan rámosolygott. – Szeret téged, ez jó. – Nyomatékosításul bólintott is egyet.

– Igen, de én elrontottam. Leblokkoltam, vagy mi.

– Azt láttam, szívem. De miért? Nem ezt szeretted volna mindig is?

– De igen. De… nem tudom, mi történt. Megijedtem, azt hiszem. Olyan hihetetlen, hogy megkaphatnám őt. Chloe, én már beletörődtem, hogy mi mindig csak barátok leszünk. Sőt, igazából már barátságban sem reménykedtem. Feladtam, amikor megszűnt keresni.

– Tudom, édes, de most itt van. Most csak veled akar lenni. Szeret téged.

– Elrontottam, Chloe! Elment, és nem úgy tűnt, hogy vissza akar jönni. – Mona szeméből újra csordogálni kezdett a könny. – Félek. Nagyon szeretem, de ő most pont az ellenkezőjét gondolja. Láttam a szemében!

– Akkor hívd fel, és mondd meg neki, hogy szereted!

– Nem, nem akarom hallani, hogy elküld a francba.

– De nem fog!

– De igen!

– Jó, akkor felhívom én.

– Nem kell, Chloe. Tényleg köszönöm, hogy mellettem vagy, de nem kell felhívnod. Majd lesz valami… – Mona mélyet sóhajtott, és felegyenesedett. – Megyek, lefekszem. Az majd jót tesz, és holnap megint minden rendben lesz. – Azzal felállt, és bement a szobájába, ahol álomba zokogta magát.

Eközben Danny egy parkba ért. Besétált a sötét fákkal teli, ijesztő helyre, és amikor a park szívébe ért, leült egy padra. Onnan, ahol letelepedett, látta a kivilágított London Eye-t. Amíg a kék és rózsaszín neonfényt nézte, újra lejátszotta magában az egész jelenetet. Még sosem érezte magát annyira csalódottnak, mint most. Akkor sem, amikor Olivia árulása napvilágra került. Azt remélte, hogy Mona is hasonlóképpen érez, mint ő, és hogy végre valaki mellett igazán boldog lehet. Elképzelni sem tudta, mitévő legyen. Szerette ezt a nőt tiszta szívéből, és tudta, hogy hosszú ideig fog tartani, amíg beforrnak a sebek, míg megnyugszik a lelke, és újra igazán élni akar majd. De mi lesz az után? Fog-e valaha találni olyan nőt, akiben bízhat, akit szerethet, és aki viszont szereti? Olyat, akinek igazán megnyílhat, és akiről tudja, hogy nem a popsztár Danny Jonest akarja, hanem az igazi énjét, az egyszerű vidéki srácot, aki tiszta szívű, és csak szeretetre, és megértő, törődő társa vágyik.

Amikor legközelebb körülnézett, már nem volt élet a környéken. A város néhány órára megpihent, és ő észre sem vette, hogy így elszaladt az idő. A percek összefolytak, és ő csak abból vette észre, hogy régóta üldögélhet ott, hogy szó szerint vacogott, a kezei kékek voltak, és még mindig ömlött az eső. Már egyetlen tagját sem érezte, és amikor az órájára pillantott, döbbenten vette tudomásul, hogy közel két órája ül kint a viharban. Felállt hát, és bár nem érezte a lábait, újra útnak eredt. Parányira összehúzva magát botorkált a kihalt utcákon, és közben A NŐre gondolt. Tudta, hogy fedél alá kellene húzódnia, de a lába csak vitte, maga sem tudta, hova.

Úgy húszpercnyi bolyongás után ismerős helyre ért. Ugyanaz a kék ajtó volt, melyet nem sokkal korábban csalódottan csukott be maga mögött. Szinte érezte a nő illatát, fülében csengett az az izgalmas hang, aztán megrázta magát. Tudta, hogy egyszer és mindenkorra le kell zárnia ezt a dolgot, különben sosem lesz nyugta. Összeszedte minden bátorságát, és újra bekopogott az ajtón, mint ahogy azt néhány órával korábban is tette.

Chloe épphogy elaludt, halk kopogásra ébredt. Nagyon mérges volt, de ki ne lenne az, ha valaki galád módon elkergeti az édes álmot? Komótosan, ásítozva ballagott ki a konyhába, hogy rázúdítsa szitkait arra a pofátlan alakra, aki megzavarta a pihenését, de amikor kinyitotta az ajtót, és meglátta a csuromvíz, kékes színű Dant, elszállt a mérge, és a helyébe anyai gondoskodás költözött.

– Dan, azonnal gyere be! Jesszus, nagyon durván nézel ki! Teljesen átfagytál! – Azonnal száraz törölközőért rohant a fürdőbe, és törölgetni kezdte vele a szüntelenül remegő férfit. – Várj, főzök egy nagy bögre forró teát, aztán meg irány a kád! Rád fér egy forró fürdő.

– N-nem, Chloe, köszi. Csak Monához jöttem pár percre, aztán megyek is.

– Szó sem lehet róla. Itt alszol. – Chloe végigsimított barátja jéghideg arcán, majd lágyabb hangon folytatta. – Dan, akármi van is köztetek, akárhogy alakul ez a beszélgetésetek, ilyen időben nem mehetsz ki megint. Megágyazok neked a kanapén, meg keresek valami száraz ruhát Jamie-éi között.

– Rendben, Chloe, köszönöm. Akkor csak pár perc és jövök. – Azzal elindult Mona szobája felé, és próbálta magát felkészíteni, hogy ezzel életének ezt a szakaszát is lezárja.

Remegő gyomorral nyitott be a csendes helyiségbe, és rögtön Monára pillantott. A nő összegömbölyödve szuszogott a takarója alatt. Dan egy darabig csak az ajtóból figyelte őt; látta, hogy az arca megviselt, hogy pirosak a szemei, és tudta, hogy Mona is szenved. Némi habozás után végre elindult az ágy felé. Útközben levette a kabátját, és egy szék támlájára akasztotta.

Leguggolt az ágyhoz, és megsimogatta Mona sápadt arcát. A hideg kéz érintésétől a nő mocorogni kezdett, de nem ébredt fel. Danny tovább cirógatta, mire Mona lassan, álmosan nyitotta ki szemét.

Amikor meglátta maga előtt a férfi szeretettől sugárzó arcát, azt hitte, álmodik. Először csak nagyokat pislogva bámult rá, majd lassan elmosolyodott, és kissé megemelte a takaróját.

– Gyere, bújj ide! – Dan nem értette, miért ilyen furcsa most a lány, de úgy érezte, jól esne neki még utoljára magához szorítani őt, ezért összeszedte magát, és bebújt a még mindig mosolygó Mona mellé.

A nő hozzásimult a vizes ruhákkal borított, jéghideg testhez, és csak ekkor tudatosodott benne, hogy nem, ez nem álom. Ez a valóság, és Dan újra itt van vele. Máskor dühösen kiabált volna rá, és azonnal kidobta volna az ágyából, a vizes ruháival együtt, de most csak még szorosabban ölelte, hogy el ne veszítse újra.

Dan nem értette a nő hirtelen jött ragaszkodását, de nem is gondolkodott rajta, csak ki akarta évezni minden pillanatát. Percekig feküdtek így egymás karjaiban, nyitott szemmel, az ébresztőóra ütemes ketyegését hallgatva, és Mona azt gondolta, most már minden rendben lesz, most már jóvátette a hatalmas baklövését. Dan viszont másként gondolkodott.

Az ő fejében az járt, hogy nem tudja, miért öleli most ilyen hevesen Mona, de biztosan nem azért, mert meggondolta magát. Tartani akarta magát az eredeti szándékához: elbúcsúzni, és kisétálni a nő életéből.

Ahogy lenézett a most már kisimult arcra, ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy még egyszer megízlelje Mona csókját, hogy szájával végigtapinthassa az apró ajkakat, és egy percre elfeledhessen mindent, ami most bántja. Két ujjával az álla alá nyúlt, és maga felé fordította a nő arcát, aki eleinte meglepetten bámult a nagy kék szemekbe, majd amikor meglátta bennük a sóvárgást, odaadóan viszonozta Dan érzelemmel teli csókját.

Úgy érezte magát, mint első este. A férfi elvarázsolta, és újra megnyitotta előtte egy új, ígéretes világ kapuját, de ezúttal Oli nélkül, így joggal bizakodhatott egy valódi életben, mely teli van reménnyel. Nem akart többé a maga kreált álomvilágban élni, amiről azt gondolta, csak ott találhat boldogságot. Erősen kapaszkodott Dannybe; ő volt számára a valóság: a legjobb barát, a szerelem. A következő pillanatban azonban Dan lazított ölelésén, felült, és vonásait megkeményítve szólalt meg.

– Mennem kell. Sajnálom, hogy zaklattalak. Ígérem, többé nem teszem – és már szállt is volna ki az ágyból, de Mona elkapta a karját, miközben ő maga is felült. Kétségbeesetten nézett a férfira, nem értette, mi rosszat tett, ami miatt Dan szinte menekül előle.

– Mi? Hova mész? Ne menj, kérlek! – Rettegett attól, hogy most újra elveszíti a férfit. Szemébe könny gyűlt, és egy pillanatra sem engedte el a még mindig reszkető kart.

– De hiszen te este a tudomásomra adtad, hogy semmit sem érzel irántam. – Dan szomorúan nézett a nőre, és nem tudta, hogyan lesz képes elszakadni tőle.

– Dan, semmit sem mondtam. Semmit. – Egy kis ideig hallgatott, aztán hozzátette. – Azt szeretném, hogy maradj.

Danny elgondolkodva nézte a törékeny nőt, aki még sosem engedte meg magának, hogy ennyire gyengének lássa, most mégis szinte könyörgött a tekintetével. Nem volt benne biztos, hogy Mona hova akar kilyukadni, de ha akart volna se tudott ellenkezni; annyira fáradtnak és gyengének érezte magát, hogy szinte mágnesként vonzotta magához a puha párna – és persze a nő testének melege. Szó nélkül feküdt vissza az ágyba, és hagyta, hogy Mona újra hozzábújjon.

– Dan, te reszketsz! – nézett aggódva a férfira Mona, és végigsimított az arcán. Érezte, hogy még mindig át van fagyva. – Vedd le a vizes ruhákat, nehogy megfázz!

– Nem megy. Moccanni sincs már erőm. – vallotta be enyhe szégyenérzettel Dan.

– Semmi baj – mosolygott rá megnyugtatóan Mona –, segítek. – Felültette Dant, aki némán nézte az arcát, míg ő apránként megszabadította a ruháitól. Miközben Mona az övét csatolta ki, Dannek az járt a fejében, hogy sosem gondolta volna, hogy ez a nő valaha is babrálna a nadrágjával. Ha lett volna hozzá ereje, el is mosolyodott volna, így viszont csak sóvárogva figyelte Mona ténykedését. Az alsóját azért magának kellett levennie, mert a nő szemérmesen mosolyogva ráhagyta ezt a feladatot, aztán Mona kivitte a vizes ruhákat, hogy kiterítse őket. Chloeval már nem futott össze, mert a nő hallotta a beszélgetést a nyitott ajtón át, és úgy gondolta, itt már nincs rá szükség.

Mona egy bögre forró teával tért vissza, és addig nem hagyta békén Dant, míg meg nem itta. Akkor bebújt mellé az ágyba, és egész testével a még mindig didergő férfira hajolt, hogy felmelegítse valamelyest a jéghideg tagokat. Danny átkarolta, és lehunyta a szemét, de még ébren volt. Mona a mellkasán pihentette a fejét, és hallgatta az egyre lassuló szívverést. Tudta, hogy valójában most sem mondott semmit a férfinak, de nem akarta újra elrontani. Homlokát hozzápréselte a férfi nyakához, és szorított az ölelésén.

– Többé ne hagyd, hogy habozzam, hogy meginogjak. Segíts nekem, állj mellém! Csak akkor válaszolok valamire nemmel, ha azt ki is mondom. De akkor sem biztos, hogy azt úgy is gondolom. – Egy percre elhallgatott, és tekintetével a sötétben kutatott valamiféle kapaszkodó után. Félt kimondani az érzéseit, de tudta, hogy most csak magára számíthat. – Szükségem van rád, Dan. Szeretlek – suttogta, de ezt a szót nem mondhatta annyira halkan, hogy Danny meg ne hallotta volna. Dan elégedetten mosolyodott el, és hirtelen mindennél erősebbnek érezte magát.

– Helyes! – felelte, és maga felé fordította Mona arcát. A nő szó nélkül hajolt rá, puha hajával csiklandozva a vállát, és odaadóan, szerelmesen csókolta őt meg. Miután szétváltak, Dan újra magához vonta az elégedetten doromboló nőt – végre újra hallhatta ezt a hangot, amit annyira szeretett –, és miközben lágyan cirógatták egymást, álomba merültek. Olyan álomba, melyből, ha felébrednek, minden ott folytatódik, ahol elalvás előtt abbahagyták, a másnapot most semmi sem ronthatja el…

Vége

Titkos Történet - 31. Fejezet

Dan hosszú sétát tett a kora reggeli ködben úszó város utcáin. Zöld hoodie-jának kapucniját a fejére húzta, kezét zsebre vágta, hogy védje a csípős hideg ellen, melyben még a lehelete is látszott. Míg cipője az utat koptatta, a fejében lévő fogaskerekek is dolgoztak, néha kissé csikorogva, de azért ellátták feladatukat.

Igazából a srác maga is tudta, nincs min gondolkodnia, hiszen már a szobájában állva eldöntött mindent, most mégis jól esett neki a friss levegő. Kitisztult tőle a feje. Annyira, hogy másfél óra múlva visszament a szállodába, és egyenesen a recepció felé vette az irányt. Ott beszélgetni kezdett egy fiatal, jólfésült, piros pozsgás arcú recepcióssal, aki úgy nézett ki, mintha skatulyából húzták volna ki; pénzt adott neki, amiért cserébe kapott is valamit, amit rögtön zsebre is vágott.

Felvonult a szobájába és pakolni kezdett. Olivia már nem volt az ágyban, de Danny nem esett kétségbe; a fürdőszobából vízcsobogás hangja szűrődött ki.

Nem tartott sokáig összeszedni a holmiját, de hiába volt gyors, a nővel való találkozást nem tudta elkerülni. Danny éppen megmarkolta a sporttáska fülét, amikor Olivia kilépett a fürdőből, és a mosoly, mely a férfi láttán kiült az arcára, az összecsomagolt sporttáskára pillantva rögtön el is tűnt. Fél percig zavartan állt a férfi előtt, majd megszólalt.

– Mit csinálsz, Dan? Hova mész?

– Megbeszéltem mindent a recepción. – pillantott a zavartan rábámuló nőre – Addig maradsz, ameddig akarsz. Állom a költségeid.

– De…

– Én másik szobába költözöm át, este pedig megyünk a következő koncert helyszínére, szóval… – Megszorította a táska füleit, arcizmai megfeszültek, és elindult az ajtó felé.

– Szóval mi? Most itt hagysz? Mégis mit képzelsz, ki vagy, hogy így bánhatsz velem?

– Senki, Olivia – állt meg Danny, és a nő felé fordult –, neked többé senki!

– Tessék? Most szakítasz?

– Igen. És ezúttal végleg… – még nézte néhány másodpercig a hitetlenül bámuló nőt, aztán a kilincsért nyúlt, ám ekkor Oli fojtott hangon beszélni kezdett.

– Mona miatt van… Miatta van. – Közben közeledett a férfi felé, aki már ki is nyitotta az ajtót, majd üvöltve, sikítva folytatta. – Miatta van, igaz?! Miatta! – Danny visszahúzta az ajtót, a nő pedig a mellkasát kezdte verni ököllel, miközben ugyanezt a mondatot ismételgette, hisztérikusan sírva és kiabálva.

Dan elengedte a táskát és megpróbálta lefogni a nőt, de nem volt egyszerű, Olivia annyira kapálózott. Amikor végre sikerült, olyan erősen szorította a csuklóját, hogy a nő feljajdult fájdalmában. Nézte Olit, akinek könnyáztatta arca teljesen elvörösödött, ajkai pedig remegtek-rángatóztak, miközben még mindig a másik nőt és Dant szidta. Elengedte, Oli pedig akkora pofont kevert le neki, hogy egy pillanatra még az egyensúlyát is elveszítette, de el azért nem esett.

– Mona, az az utolsó ribanc, olyan szépen behálózott, hogy te szerencsétlen hülye, sosem fogsz szabadulni tőle! – Dan most már igazán feldühödött, újra megszorította a még mindig őt ütlegelő karokat, és akkorát taszított Olin, hogy az egyenesen az ágyra esett.

– Fejezd már be! Hagyd ki ebből Monát! Neki ehhez semmi köze! Itt csakis rólad van szó, arról, amilyen te vagy! Hát nem veszed észre? Mindent tönkretettél, két lábon járó katasztrófa vagy! Amerre mész, pusztulást okozol!

Mona, ő, őt is feláldoztam miattad… Amióta veled vagyok, az ő barátsága volt az egyetlen igazán jó dolog az életemben, de érted ezt is feláldoztam. Mint minden mást… Valószínűleg már sosem lesz olyan a kapcsolatunk, mint volt. – Dan hangja közben egyre halkabb lett, mintha már inkább csak magának beszélne. – Kár, hogy erre csak most jöttem rá. Előbb kellett volna. Meg arra is, hogy te ki vagy, akkor talán nem pazaroltam volna rád ennyi időt! – emelte fel újra a hangját, és fenyegetően nézett a nőre, aki – mióta Dan beszélni kezdett – mintha megnémult volna. Csak a könny csorgott szünet nélkül a szeméből. – Nincs szükségem többé rád! – folytatta Dan megvetően – Te vagy egy olcsó ribanc, aki eladta magát egy kis hírnévért! – undorral mérte végig a nőt.

– Ne mondj ilyeneket, Dan! – Könyörgött most már Oli zokogva, miközben hisztérikusan vonaglott az ágyon. – Nem lehet így vége, még megmenthetjük a kapcsolatunkat… – Dan szánalommal kevert haraggal nézte a nő agonizálását, majd felkapta a táskáját és elindult megkeresni az új szobáját.

– Dan, ne, kérlek! Kérlek! Dan… – Danny még hallotta a nő elfúló nyöszörgését, majd már azt sem.

Új szobájába érve ledobta a földre a sporttáskáját, és magára zárta az ajtót, ezzel bezárva eddigi élete mögött is az ajtót, és gondolatban jó messzire dobta a kulcsot.

Az volt az első gondolata, hogy most muszáj beszélnie valakivel, hogy ne tartsa magában a feszültséget. Mona számát tárcsázta, de mielőtt még kicsöngött volna, le is rakta a telefont.

Végigdőlt a friss virágok illatát árasztó takarón, és a plafont bámulta, a következő percben pedig már azt vette észre, hogy kövér könnycsepp gördül végig az arcán, és onnantól nem volt megállás. Zokogni kezdett, úgy, mint egy kisgyerek, de egy percig sem szégyellte magát; azt remélte, ez talán enyhíti azt a mérhetetlen fájdalmat, amit most érez.

Danny egy hét távlatából is rossz érzésekkel gondolt vissza a bath-i szállodában történtekre; nagyon megviselte a szakítás, de a batátai mellette álltak, mindenben segítették, az esti koncerteken pedig kiadhatta magából a feszültséget.

Olivia többször is felhívta telefonon, de Danny sosem válaszolt ezekre a hívásokra, nem akarta sem a könyörgést, sem a szidalmakat hallgatni.

Az elmúlt másfél hét alatt Olivia számára nyilvánvalóvá vált, hogy ennek a kapcsolatnak végérvényesen vége, hiszen Dan még beszélni sem volt hajlandó vele. Eleinte kétségbeesett volt, aztán idővel érzelmei dühvé alakultak át. De legnagyobb részben nem Danre haragudott, sokkal inkább Monára, mert meggyőződése volt – a férfi hotelbéli szavai ellenére –, hogy erről csakis a nő tehet.

Először Giovannával ült le beszélgetni, mert az hamar kiderült, hogy mégsem Elle ültette el a bogarat Danék fülében az ambícióit illetően – ahogy azt ő korábban gondolta –, hanem éppen a legjobb barátnője. Giovanna egy percig sem tagadta tettét, és Olivia legnagyobb meglepetésére a következményt sem sajnálta, nem érzett bűntudatot. Sőt, elmondta neki, mennyire irtózott már attól, ahogy Dannel bánt, hogy elege volt belőle, hogy mindenki életét megnehezítette, aki számára unszimpatikus volt, vagy akitől féltette a helyét, és azt is, hogy attól pedig egyenesen undorodott, hogy neki ehhez még asszisztálnia is kellett.

A beszélgetés vége egy hatalmas veszekedés lett, és keresetlenebbnél keresetlenebb szavakkal váltak el egymástól; ezzel Oli újabb embert húzhatott ki barátai nevének listájáról.

Ám ez nem volt neki elég, most már igazán ki akarta tombolni magát, ezért egyenesen a Vodafone székházához ment, hogy megkeresse Monát. Nem volt nehéz bejutnia; miután megmondta a portán, kit keres, kedvesen útba is igazították. Egy rövid kopogás után rárontott a nőre, és amikor meglátta, hogy Mona milyen kiegyensúlyozottnak látszik, még idegesebb lett. Azt gondolta, azért ilyen kisimult a nő arca, mert már tudja, hogy ő és Dan szakítottak, és most már biztonságban érzi magát.

Az sem zavarta, hogy Monával két másik lány is dolgozott a szobában; azonnal rázúdította a vádjait, rosszkívánságait, mindent, ami hirtelen az eszébe jutott. Mona próbált nyugodt maradni, bár valójában forrt benne az indulat, és nem mellékesen a szakítás híre is sokként érte. Nem esett a nőnek, próbálta megnyugtatni, ami természetesen reménytelen vállalkozás volt, aztán elmondta, hogy hetek óta nem beszélt a férfival, és hogy a szakításukról is most hall először.

Olit persze ezzel sem tudta meggyőzni, és a végén csak úgy tudott megszabadulni tőle, hogy Chloe meghallotta az üvöltözést és hívta a biztonságiakat, akik nem bántak vele kesztyűs kézzel, hiszen Monát ott mindenki szerette.

Oliról nem hallott többet; a nő lassan belenyugodott a sorsába. Persze egy ideig tele volt a képeivel a sajtó, hiszen a hotelben többen is hallották a veszekedésüket, így a szakítás híre hamar kiszivárgott, de ebből nem profitálhatott sokáig. A turné végére már csak néhány rajongó emlegette, de a fontosabb emberek hamar elfelejtették Danny Jones exét.

Mona a hallottak után sem reménykedett abban, hogy Dannyvel folytathatná a kapcsolatát, legfőképpen azért, mert a srác azóta sem kereste. Legszívesebben nem is gondolt volna többé rá, egyáltalán, az egész elmúlt négy hónapot kitörölte volna az emlékezetéből, ha lehetősége lett volna rá. Mivel erre nem volt módja, inkább beletemetkezett a munkájába. Már Tomékkal is alig beszélt, és társaságba se igazán járt, csak Chloe-ékkal ment el nagyon ritkán. A barátai kissé aggódtak is érte, nem akarták, hogy túlhajtsa magát, és hogy túlságosan magába zárkózzon, de semmihez sem tudtak kezdeni vele.

A turné véget ért, és a zenekar visszatért Londonba, bár pihenni itt sem volt idejük; várta őket az interjúk, tévés fellépések sora, a különböző rendezvények.

Dougie rögtön Elle-t kereste fel. Már napokkal az indulás előtt elkezdett visszaszámlálni, és alig várta, hogy végre újra láthassa az ő csodálatos barátnőjét. Amikor belépett Chloe-ék lakásába, arca felragyogott, szája széles mosolyra húzódott, a következő másodpercben pedig azt sem tudta, hogyan viszonozza a rászakadó csóktengert. Elle határtalanul boldog volt, és ezt ki is mutatta.

Amikor lassan lenyugodtak a kedélyek és Dougék kibeszélgették magukat, a srác végre a többieket is észrevette. Beszélt pár szót Jamie-vel és Chloeval is, aztán sietett Monához, aki közben visszavonult a szobájába egy rakás hazahozott munkával. Már nagyon hiányzott neki a lány, és mivel telefonon nagyon ritkán nyílt alkalma beszélgetni vele, a másoktól kapott információt pedig nem tartotta elégségesnek, már aggódott is kissé.

Hosszas kopogtatás után benyitott a szobába, ahol Monát egy köteg papírral az ölében találta, füléből pedig a már szinte hozzánőtt fülhallgató lógott ki.

Mona a szeme sarkából észlelt mozgásra felkapta a fejét, és Doug láttán széles mosolyra húzta a száját. Megölelték egymást és beszélgetni kezdtek. Átbeszélték az elmúlt másfél hónap eseményeit, bár Mona nem túl sok érdekes történettel szolgált, mivel a munkán kívül semmi mással nem foglalkozott. Minden szóba került, kivéve Dant és a szakítását; azt mintha Mona tudatosan kerülte volna, pedig Dougie azt hitte, ez lesz a beszélgetés fő témája.

Egy idő után a srác maga hozakodott elő a dologgal, Mona viszont meglepett arcot vágott.

– Miért kellene erről beszélnünk? Az Dan élete, semmi közöm hozzá.

– Most haragszol rá? Ez teljesen úgy hangzott.

– Nem. Miért haragudnék rá? Viszont én erről Oli álláspontján kívül semmit sem tudok, ugyanis ha ő el nem jön hozzám, valószínűleg a mai napig nem tudnék a dologról, maximum a sajtóból. – Dougie értetlen arckifejezését látva folytatta. – Tudod, mi azóta nem beszéltünk, amióta ti elmentetek másfél hónapja. Illetve több, mert még ráhúztatok egy hetet…

– Mona, tudnod kell…

– Nem, Dougie. Semmit sem kell tudnom. – A hangsúly ellenére Mona nyugodt hangon, elnézően magyarázott. – Szerintem teljesen félreértesz. Én tényleg nem haragszom Dannyre. Megbeszéltük, hogy kicsit visszafogjuk a barátságunkat – bár azt nem gondoltam, hogy ennyire –, az meg valahol érthető, hogy a szakítás után már velem sem akar foglalkozni. Szerintem teljesen új életet akar kezdeni, vagy felőrölte a sok vita Olival, mert az tuti, hogy miattam is veszekedtek; Oli nekem is előadta, hogy szerinte miattam szakítottak…

– Rendben, értelek. Akkor nem traktállak a részletekkel.

– Köszönöm. – bólintott hálásan a nő, majd egy félszeg mosollyal témát váltott.

Dan az elkövetkező egy hétben sem jelentkezett, és Mona biztosra vette, jól gondolta, amikor azt mondta Dougnak, semmilyen kapcsolatot sem akar vele. Akármennyire fájt is neki, tudta, hogy fölösleges emiatt a munkával sanyargatnia magát, kivonni magát a közös programokból, főleg, miután látta, mennyire aggódnak érte a srácok. Eljárt hát velük esténként, buliztak, moziba mentek, összejöttek beszélgetni, de Dannybe még véletlenül sem botlott bele; most ő tűnt el a társaságból.

Danny mindig talált valamilyen kifogást, ha barátai elhívták magukkal, és ezeket a vádakat hárította ugyan, Harryék pontosan tudták, hogy nem akar Monával találkozni. Megfogadta Harry tanácsát, és valóban teljesen ki akarta törölni az életéből Olit és Monát is, viszont akárhogy próbálkozott is, egyetlen komolytalan randinál többet egyik új nővel sem töltött el. Nagyon sokáig, hetekig vidámságot, kiegyensúlyozottságot próbált sugározni a külvilág felé, de egy idő után valami megváltozott benne. Ürességet érzett és gyengeséget. Már nem volt ereje, sem kedve, hogy azon munkálkodjon, hogyan mutathatná mindig a legjobb arcát. Abba is belefáradt már, hogy szinte kényszerrel keressen magának új barátnőt, unta, hogy szinte minden nap más nővel tölti az estéit, eredménytelenül. Látta rajtuk, hogy A McFly-os Danny Jonesra hajtanak, akinek sok a pénze, híres zenész, sok fontos embert ismer; pont, mint Olivia. Elege volt.

Végül felhagyott az ideális nő keresésével, csendes, magába forduló lett. Barátai hiába próbáltak segíteni neki, még arra sem volt hajlandó, hogy elmondja, mi a problémája. Igazából egy idő után már nem is faggatták; ráhagyták a dolgot, mert látták, hogy az örökös kérdezősködéssel csak még jobban felhergelik, a munkáját pedig ettől függetlenül maradéktalanul ellátta; egy szavuk sem lehetett.

A zenekar egy tévés interjúra volt hivatalos. Mindenki időben odaért, elindult a kérdezősködés, és a srácok készségesen válaszoltak a legkínosabb kérdésekre is; csak Dan volt most is szótlan, merengő, de ezt már megszokták tőle. Igen, mindenki megszokta, csak a műsorvezető nem. Ő rezzenéstelen arccal kérdezett rá Dannynél a probléma okára.

– Dan, veled mi újság? Úgy le vagy törve, mint a bili füle! Még mindig Olivia miatt rágod magad? – A srác riadtan tekintett fel a nála fél fejjel magasabb férfira, és néhány másodpercig csak kereste a szavakat valódi válasz helyett.

– N-nem. Nincs semmi bajom, Olin már túl vagyok.

– Akkor mi a gond? Hiába tagadod, látszik rajtad, hogy baj van. Nem ilyen szoktál lenni. Olyan, mintha hiányozna valami…

– Lehet – gondolkodott el Danny –, de ez hadd maradjon az én gondom, ha nem baj. Elbírok vele, nem kell másokra zúdítanom a problémáimat.

– Rendben, tiszteletben tartjuk a kérésed…

Danny az interjú végéig nem szólalt meg többet, csak nézett maga elé és gondolkodott. Azon, amit a magas, fekete műsorvezető mondott: hiányzik valami, azért nem találja a helyét. A műsor végére be kellett látnia, tudja, mire van szüksége, és akármennyire rossz döntésnek tűnt is, alig várta, hogy elszabadulhasson végre onnan, és elindulhasson megszerezni, amire a legjobban vágyott.

Amint véget ért a műsor, Dan szinte átvágott barátain, félrelökött mindenkit, aki útban volt, és már szaladt is ki az utcára, hogy kocsiba pattanhasson. Becsapta az ajtót, és anélkül, hogy bekötötte volna magát, ráadta a gyújtást, rálépett a gázra, és elindult, hogy minél előbb elérje a célját. Egy darabig gyorsan haladt, aztán, a forgalmasabb utakra érve, dugóba került.

Mindenki akkor akart eljutni valahova, az eső pedig úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. A hosszú kocsisorok csak lépésben haladtak – Dan nem is értette, miért van ennyi ember este fél kilenckor az utakon –, és türelmetlenül dobolt a kormányon. Idegei pattanásig feszültek. Úgy érezte, nem tud tovább várni, minél előbb ott akart lenni. A következő pillanatban rés támadt az autók között, és Dan ezt jelnek tekintve rálépett a gázra. Kimanőverezte Range Roverét a sorból, elindult a sorok között, ám a következő pillanatban szemei tágra nyíltak, torkából ijedt kiáltás szakadt fel, aztán már csak saját autójának fékcsikorgását hallotta, mely majd’ szétszakította dobhártyáit, és már ott is volt közvetlenül előtte egy Double Decker piros hátulja…

Titkos Történet - 30. Fejezet

– Mindig sejtettem, hogy ez az egész nem igazi, de a kapcsolat elején ez szerintem normális, és reménykedtem, hogy később majd tényleg megszeret. Pedig olyan odaadó volt… Úgy tűnt, tényleg szeret velem lenni…

– Dan, te jó pasi vagy, ezt mind tudjuk. Biztos jó neki veled, de nem csak ezért ragaszkodik ennyire hozzád…

– Ó, ember! – Danny a tenyerébe temette arcát. Dougie látta rajta, mennyire megviseli ez az egész, és most nagyon sajnálta, de nem tudott volna olyat mondani, amivel segíthetne neki. – Nem tudom, mit csináljak. – sóhajtott egyet a férfi – Szükségem van rá.

– Tudom, de úgy éreztem, tudnod kell…

– Igen, köszi, Doug. De most egy kicsit szeretnék egyedül maradni.

– Rendben, haver. – Doug felállt, még megszorította barátja vállát, majd magára hagyta.

Az elkövetkező egy hétben Danny egyik nővel sem lépett kapcsolatba; Olival még nem tudott volna higgadtan beszélni, Mona miatt pedig nem akarta még jobban fájdítani a szívét. Önmarcangolása odáig fajult, hogy már a munkájára sem tudott koncentrálni, és most már emiatt is rosszul érezte magát, hiszen így a bandatársait is cserbenhagyja.

Mostanra mindhárom barátja tisztában volt az Olival kapcsolatos problémájával, ezért sem lepődött meg senki, amikor egy péntek délután tajtékozva rontott be a hotelszobájába és telefonját idegesen dobta le az asztalra. A helyiségben csak Harry tartózkodott, és egy darabig némán figyelte barátja szenvedését, aki közben leült az ágyára és némán bámult maga elé.

– Dan, mi van? – szólalt meg végül Harry.

Dan mély lélegzetet vett, majd válaszolt. – Semmi. Olivia.

– Már megint?

– Ja. Most hívott. – fordult Harry felé a srác – Számon kérte, miért nem kerestem egy hete, és közölte, hogy holnap este jön Bath-ba. Á, ember, ez most marhára nem hiányzik!

– Gondolom. De ha ennyire nincs kedved hozzá, miért nem adod ki az útját végre?

– Nem tudom. Azt kellene.

– Ja. Aztán élj egy kicsit, és majd keress másik csajt. Annyi gyönyörű nő van a világon, te meg fiatal vagy; nem kellene egynél leragadnod. És ne érts félre, én nem akarlak Monához üldözni, mert szerintem már az sem jó ötlet. Keress egy tök ismeretlen lányt, az lesz neked a legjobb!

– Tudom, már annyit gondolkodtam ezen, csak el kellene határoznom végre magam.

– Akkor hajrá! – Dan bólintott, de igazából azt tervezte, kipróbálja, hogy mennek a dolgok Olival; nem akarta ennyire könnyen feladni.

Mire a srácok befejezték a koncertet és letudták a kötelező rajongókkal való bájolgást, már mind hullafáradtak voltak. Forró fürdő után sóvárogva nyitottak be közös pihenőhelyiségükbe, ahol Olit pillantották meg fülig érő mosollyal. Amint beléptek, Olivia felpattant, átverekedte magát a három srácon és egyenesen Danny nyakába ugrott. Ölelésével kis híján megfojtotta a férfit, aki dermedten, pókerarcot öltve állt egy helyben. Még átölelni sem volt képes a nőt; amint meglátta, az jutott eszébe, hogy csak a sikert és a jó szexet látja benne, hogy csak használja, aztán majd eldobja. Amikor a nő végre elengedte és vidáman üdvözölte, ő még mindig fásultan bámult rá vissza. Oli arcán látszott a zavar, de lerázta magáról a férfi ridegségének tényét, és beszélt tovább. Egy idő után viszont tudomásul kellett vennie, hogy hiába minden igyekezete, a férfi valamiért távolságtartó maradt. A filigrán nő arra gyanakodott, hogy Dan viselkedésének hátterében Mona állhat, és ettől dühbe jött.

– Dan – fordította maga felé az éppen Harryvel diskuráló férfit –, mi bajod van? Úgy viselkedsz, mintha itt se lennék! – fakadt ki Oli, Danny viszont értetlenül nézett rá. Olyan közömbös arcot vágott, hogy Olivia még zavartabb és idegesebb lett, de mivel látta, hogy párja nem reagál a kérdésére, annyiban hagyta a dolgot.

Danny közben letusolt, ruhát váltott, és bár a nő mellé ült le, szavait szinte sosem hozzá intézte, inkább a barátaival beszélgetett.

Olit egyre jobban idegesítette a férfi egyértelmű közömbössége, és időnként tett egy-egy csipkelődő megjegyzést Dan viselkedésére, aki ezekre hűvösen reagált, időnként még a szeme is dühösen villant. Miközben látványosan került minden kontaktust a nővel, a barátaira sem tudott igazán figyelni. Idegei pattanásig feszültek, arcizmai ugráltak, gondolatai pedig majd’ szétfeszítették az agyát. A nő járt a fejében, hogy mennyire dühíti minden mozdulata, minden egyes szava, a kutakodó kérdései. Azt érezte, hogy akármit tesz is, a nőnek semmi sem jó, pedig ő annyi jót feláldozott már érte az életében. Felvillant előtte Mona arca, és a tekintete egy pillanatra dühösből szomorúra váltott, majd mérge még erősebb lett.

Hamarosan elindultak a hotelbe, és Olivia alig várta, hogy kettesben maradjon Dannel, hogy kérdőre vonhassa a viselkedése miatt. A szobába érve a nő gondosan bezárta az ajtót, hátával nekitámaszkodott, és elszántan bámulta a férfit, aki tudomást sem véve róla rakosgatta a holmiját. Oli karba fonta kezeit, majd egy-két perc néma várakozás után megszólalt.

– Danny, nem zavar, hogy itt vagyok? – A férfi felé fordult, és arcára ismét kiült az elfojtott harag. – Miattad jöttem ide. Jól esne, ha legalább úgy tennél, mintha örülnél. – folytatta a nő megvetően, míg Dan némán bámulta őt. Oli várta, hogy a férfi mondjon végre valamit, és amikor ez nem következett be, haragtól vöröslő arccal szólalt meg újra. – Danny, mondj már valamit! Miért vagy egész este ennyire rideg? Miért nem foglalkozol velem? Egyáltalán, miért nem kerestél már több mint egy hete? – Megállt egy percre és keserűen nézett a férfi mélykék szemébe, aztán egykedvűen válaszolta meg kérdéseit egy újabb kérdéssel. – Mona miatt van, ugye?

Danny szeme egy pillanatra haragosan villant a másik nő neve hallatán, de nem reagált rögtön. Úgy bámulta a dühtől még kívánatosabb nőt, mintha azt várná, hogy valamilyen csoda történjen, és minden a régi legyen. Erre vágyott legbelül, de tudta, ez örökre csak ábránd marad. A beállt csöndet végül egy fojtott hangon felcsendülő, nem kívánatos mondat törte meg.

– Igaz, hogy csak azért vagy velem, hogy előrébb juthass? – A mondat elhangzása után fülsüketítő csend támadt, a beszélgetőpartnerek pedig meredten bámulták egymást. Oli végül nyelt egyet, egy pillanatra félrenézett, majd tekintetét újra a kiábrándult arcú férfira szegezte.

– Igen. – válaszolta szemrebbenés nélkül, majd csendben várta párja reakcióját.

Danny arca kiábrándultságot tükrözött, tekintetét a padló felé fordította, majd hátat fordított a nőnek, és leült az ágyra. Ujjait összekulcsolta szétterpesztett térdei fölött, kissé előrehajolt, és a most szürkének tetsző íriszeit ide-oda jártatta a padlószőnyeg mintáit követve. Hosszasan ült így; gondolkodott, próbált valamilyen értelmes megoldással, vagy legalább magyarázattal előállni, de nem ment. Amikor beszélni akart, az idegességtől összeszorult torkából rekedtes hangfoszlányok szakadtak fel; megköszörülte torkát, majd még mindig a padlót bámulva megszólalt. – Sosem szerettél, igaz?

Olivia megrémült, hogy elveszíti a férfit, és próbálta menteni a helyzetet. – Az elején nem, de aztán…

– Mindig is csak ezért voltál velem. – vágott közbe Dan – Az előrejutási lehetőségért, meg… a szexért. Az jó volt, nem igaz? De semmi mást nem láttál bennem. Az összes többi, a féltékenység, mind csak azért volt, mert féltetted a jó helyed mellettem, meg persze hiúságból! – Dan haragtól izzó szemekkel bámult fel a nőre, aki védekezés helyett inkább támadt.

– Miért? Te talán szerettél valaha is? Te csak azért vagy velem, mert jó nő vagyok, és mert én legalább eltűröm a bugyuta játékaidat, meg az idióta megnyilvánulásaidat!

– Ezt most ugye nem mondod komolyan? Szerinted veled lennék több mint két éve, ha nem szeretnélek? Én szerettelek! És te is pontosan tudod, hogy bármikor megkaphatnék csinosabbnál csinosabb nőket! De te semmit sem tudsz értékelni… Utánam majd fogsz magadnak egy vén pénzeszsákot, aki tényleg csak azért tart el, mert riszálod magad, mert szép vagy, de boldoggá sosem tesz. – Oliva sértődötten pislogott, Danny pedig elfordult a nőtől, és újra pakolgatni kezdett. Tudomásul vette a tényeket, és nem akart több szót pazarolni rá. – Tudod mit? Hagyjuk a témát. Fáradt vagyok, feküdjünk le!

Mindketten lefürödtek, aztán bebújtak az ágyba, távol egymástól, bár ezt minden jel szerint csak Dan akarta így. Ébren feküdtek az ágyban, háttal egymásnak. Danny hiába próbálta kiverni a fejéből a történteket, képtelen volt túltenni magát azon, hogy Oli szívbaj nélkül bevallotta neki, amitől ő a legjobban tartott, és hogy most azt várja, hogy ott folytassák, ahol abbahagyták. Amint ezen gondolkodott, megérezte, hogy a nő fészkelődni kezdett mögötte; szorosan hozzábújt, bársonyos keze végigsiklott a csípőjén, majd kézfejét becsúsztatta Dan alsónadrágjába és simogatni kezdte, közben pedig kéjesen suttogott a fülébe.

– Akarlak… Tied lehet minden, csak el kell venned! – Harapdálni kezdte Dan fülét, közben pedig erősebben tartotta éledező férfiasságát.

– Én most nem akarok tőled semmit… – válaszolta Danny, és kihúzta nadrágjából a nő kezét.

– Én nem úgy vettem észre. – hajolt fölé Olivia és sokat sejtetően mosolygott. Dan hosszan nézte a nőt, aki bármikor fel tudta tüzelni, és akit a történtek ellenére most is kívánt, de érezte, ez már nem ugyanaz. Csak a testét kívánta, semmi mást, és ez annyira olcsónak tűnt számára. De úgy döntött, ő is használni fogja a nőt, ahogy az eddig vele tette. Szó nélkül magára rántotta a Oliviát, aki diadalittasan csókolta végig a testét, azt gondolva, ő nyert, és a férfi sosem fog szabadulni tőle, hogy a markában tartja, függ tőle, és ezt sem Mona, sem más nők nem törhetik meg.

Danny hamar fölé kerekedett, durvábban kezdett bele a szexbe, mint eddig bármikor; erőteljes lökéseivel már-már fájdalmat okozott a nőnek, akinek fogalma sem volt, mi ütött szeretőjébe. Dan tudta. Neki ez nem szólt másról, mint a birtoklásról, a megalázásról. Aztán történt valami: egyik percről a másikra gyengéd szeretővé vált. Minden érzelmet belevitt az együttlétbe, olyan gyönyörben részesítette Olit, amilyenben már nagyon rég nem. Figyelmes volt, de valójában sosem nézett a nőre, kerülte a pillantását.

Amikor vége lett, egymás mellett, a hátukon fekve próbáltak lazítani, kicsit kifújni magukat. Oli arcán elégedett mosoly terült el, míg Dan fejét a keresztbe font karjain pihentetve bámulta a plafont; arca teljesen érzelemmentes volt.

Oli felé fordult, és szabad kezével cirógatta a mellkasát.

– Ez hihetetlenül jó volt! Csak valahogy olyan volt, mintha nem is lettél volna itt… mintha valahol máshol jártak volna a gondolataid. – Dan leemelte magáról a simogató kezet, sötét árnyék futott át az arcán, aztán szó nélkül az oldalára fordult, ezzel a hátát mutatva a nőnek.

– Most mi van? Valami rosszat mondtam? – lepődött meg Olivia.

– Nem. Fáradt vagyok. Aludni akarok. – jött a tömör válasz Dannytől, aztán leoltotta az éjjeliszekrényen álló lámpát, és úgy tett, mintha aludna.

Oli, bár szíve szerint a férfihoz bújt volna, bevackolta magát egyedül a takaró alá, mert érezte, hogy Dannel azért még nincsenek annyira jóban, mint ahogy azt szeretné.

Dan nem tudott aludni, gondolatai szüntelenül kavarogtak fejében. Oliviának teljesen igaza volt, amikor azt mondta, Danny lélekben nem volt ott; gondolatban valóban valahol máshol, teljesen másvalakivel szeretkezett, csupán azért volt gyengéd Olival. Nem akarta, hogy ez így alakuljon; kemény és durva akart lenni, hogy megleckéztesse a nőt, hogy megmutassa, ő is tudja bántani, de akárhogy küzdött ellene, egy ismerős arc képe kúszott elő valahonnan mélyről, agyának egy elzárt szegletéből, amelytől nem tudott szabadulni.

Dühös volt Oliviára, és dühös volt arra a személyre is, akinek arcát maga előtt látta, akinek testét gondolatban végigcsókolta, simogatta. Így aludt el, ilyen gondolatok közepette, amitől az alvás persze cseppet sem lett pihentető.

A másnap reggel hamar eljött és Danny nyúzottan, halálosan fáradtan ébredt fel. Felkelt, hogy fel ne ébressze a még mindig békésen szuszogó házisárkányt – ahogy Dan gondolt most rá –, és kiment a fürdőszobába. Lezuhanyozott, egy törölközőt csavart a dereka köré, és a csaphoz ment, hogy megborotválkozzon és fogat mosson. Tenyerével letörölte a párát a tükörről és magára kente a borotvahabot. Miután végzett, megmosta az arcát, és még többször megmerítette arcát a tenyerébe folyatott vízben, hogy felébredjen végre. Arcát a szálloda puha törölközőjébe temette, majd felitatta a vizet, a helyére akasztotta, kezével pedig a mosdókagyló szélére támaszkodott, úgy bámulta tükörképét a víztől csíkos tükörben. Mélyről jövő sóhaj hagyta el ajkait, majd összeszedte magát, és visszament a szobába felöltözni. Miközben a ruháit kapkodta magára, a nőt figyelte.

Megállt fölötte, és keserű arckifejezéssel nézett le Olivia békés, angyali arcára. Csupasz válla és fedetlen melle kilátszott a takaró alól, és Danbe beléhasított a felismerés: már nem érez vágyat ez iránt a nő iránt. Az előző éjjel valami megtört benne, és szeretkezés közben eltemette a nő iránti eddigi érzéseit. Semmi sem maradt, csak a düh és az undor. Hiába a szépsége, a szép emlékek, már nem akarja ezt a nőt.

Vetett még egy utolsó pillantást a szőke hajra és a bársonyos bőrre, majd elhagyta a szobát.