Másik én-9.

Eső áztatta emlék

Joan a padló felé bámult, valami nem stimmelt a képpel. Gus hófehér kuktasapkájához, fehér ingéhez és kötényéhez, illetve az alatta megbúvó nadrághoz nem illett a tarka cipő. A lábbeli kissé nyúzott volt, de nagyon színes, vidám darab.

– Ejha, ez aztán a cipő! Mióta hordasz ilyet?

Gus lenézett a lábaira, majd megvonta a vállát. – Néha előfordul. Nem lényeges.

– Mi ez a terelés? – bökte oldalba pajkosan mosolyogva Joan.

– Nem terelés. Ma ehhez volt kedvem. – Gus tekintete Joanét fürkészte, mintha keresne valamit, az állkapcsa megfeszült, majd elernyedt. Halványan elmosolyodott. – És hogy ment a vizsga?

– Hát, elment.

– Elment?

– Nem tudom. – Joan zavarban volt. A füle mögé tűrte a haját, majd grimaszolva felnézett Gusra. – Fogalmam sincs, milyen lett. Holnap meg már itt a következő. Félek kicsit.

– Ugyan, nincs mitől. Okos lány vagy, biztosan sikerül mind!

– És ha nem?

– Akkor itt maradsz velem kuktáskodni. Olyan rossz lenne?

– Nem. De te nem maradsz itt örökre. Nyár végén visszamész a suliba, te magad mondtad.

– Ez igaz. De te se maradsz itt. – Gus arcán elnéző mosoly villant. – Apukád nem tűrné el, hogy az egyetlen lánya a saját éttermében robotoljon.

Joan mosolyogva lökte meg a fiút, de a vidámsága nem volt őszinte. – Olyan vagy!

– Tudom. De igazam van. – Mosolygott tovább Gus, majd elkomolyodott. – Tudom, hogy aggódsz. Figyelj, munka után van egy kis elintéznivalóm, de utána átvehetjük az anyagot, rendben?

Joan arcán remény suhant át. – Oké. Csörögj majd!

– Hé, ti ott! Gus, azért, mert Joan a köreibe fogadott, még nem hanyagolhatod el a munkát! Mozogj! Az a gyöngytyúk nem tisztul meg magától!

Joan sötét pillantást vetett a séfre, de nem szólt. Itt most ő is beosztott volt. Csak azért, mert nem tetszik neki valami, nem élhet vissza a pozíciójával. – Gyere, Gus, álljunk neki a munkának! – Elhúzta a száját, majd folytatta a tészta nyújtását.

Gus csatakosan érkezett meg az internetkávézóba, ahova megbeszélte Joannel a gyakorlást. Az étteremben ilyenkor már nem találtak volna nyugalmas helyet.

– Te eddig rohantál? Nem kellett volna, annyira nem sietek. – Joan kinyújtotta a karját és letörölte a fiú arcán végigcsorgó izzadságcseppet.

Gus megilletődve nézett rá, ahogy ilyenkor mindig, a nyelvét is kidugta, majd elnevette magát. – Ez mi volt?

A lány zavarában nem tudta, hova nézzen. – Bocs. – Piros rózsák nyíltak az arcán. – Azt hittem, barátok között ez szokás.

Gus megemelte a szemöldökét, majd elmosolyodott. – Hát, időnként, talán. De általában nem. Az ilyesmi inkább… szerelmesek között megy.

– Ó! Akkor tényleg bocs! – Joan zavartan babrált az ujjaival. – Nem megy ez nekem. Olyan vagyok, mint egy tudatlan bölcsis. Nem is ovis, azok már tuti tudják az ilyesmit. Régen is ilyen voltam?

Gus arca egy pillanatra elsötétült, majd zavaros arckifejezéssel válaszolt. – Nem hiszem. Szerintem akkor tisztában voltál az emberi kapcsolatokkal, a beidegződésekkel, a… mindennel.

– Nem értem én ezt. Azt hittem, csak a tanult dolgokkal lesznek gondjaim, de ez nem olyan. Hogy üthettem meg ennyire a fejem?

Gus elmosolyodott és finoman megpaskolta a lány feje tetejét. – Nincs akkora baj, mint amilyennek most gondolod. Ha neked ez a dolog nem okozott gondot, akkor úgy veszem, hogy nagyon bírsz.

– Ebben igazad van. – Vigyorgott rá Joan. – Nagyon bírlak. Ennyire senkit se bírok, megnyugodhatsz. Mást nem hívok fel hajnalok hajnalán azzal, hogy meséljen nekem, mert rosszat álmodtam.

– Jó kis mese volt, igaz? – Gus szája fülig ért, felhúzta az orrát nevetés közben, aminek láttán a lány is elnevette magát. – De ne szokj rá az éjszakai telefonokra! Azóta se pihentem ki magam, pedig már vagy egy hete volt, nem?

– De. És megígérem. Akkor segítesz?

– Persze, kezdjük!

Odakint zuhogni kezdett az eső. Futó zápornak indult, de valahogy nem akart elállni. Nem törődtek vele, megbeszélték, hogy hívnak egy taxit, ezzel a probléma megoldva.

Joan elkövette azt a hibát, hogy a táskáját az asztal szélén hagyta. Ennyi éppen elég volt, hogy egy szemfüles tolvaj felkapja és kirohanjon vele a kávézóból. Gus azonnal utána vetette magát, pedig Joan kiabált neki, hogy ne tegye, nem ér az annyit, a papírjai úgyis az övtáskájában voltak. A fiú persze nem hallgatott rá és kiszaladt a zuhogó esőbe. Amikor negyed óra múltán se tért vissza, Joan aggódva állt ki a kávézó elé. A napernyők alatt nem érte az eső, de tudta, hogy a barátja nem ilyen szerencsés, és mindez az ő hibája. Sose bocsátaná meg magának, ha bármi történne Gus-szal. Ha megbetegedne, vagy… Miért nem jön már? Ha a tolvaj megtámadná… Csak azt ne!

Gus futott felé, kezében az eltulajdonított táska. Bőrig ázva állt meg Joan előtt. – Az a szemét! Azt hittem, sose kapom el. Úgy futott, hogy csak, na, de csak sikerült leteríteni! Itt a táskád, szerintem minden megvan. Joan! Jól vagy? – Kezét a lány vállára tette, aki üveges tekintettel meredt rá. Joan arca eltorzult, de hamarosan visszanyerte a lélekjelenlétét. – Jól vagy? Mondj valamit!

Joan néhány másodpercig némán állt előtte, zavartan pislogott, hitetlenül meredt Gusra, majd mintha kicserélték volna, halványan elmosolyodott és bólintott. – Igen, de nem kellett volna kockáztatnod az épségedet. Az csak egy értéktelen táska néhány limlommal.

– Lehet, de én is nagyon bírlak téged, és én is csinálok fura dolgokat. Mi már csak ilyen jó barátok vagyunk! – Joanre vigyorgott és átadta neki a táskát, majd leintettek egy taxit, de miközben hazafelé hajtottak, Joan még a lelkére kötötte, hogy amint hazaér, öltözzön át és igyon egy forró teát. Megígérte neki, miközben a fejét csóválta mosolyogva.