Másik én-20.

Újjászületés

Joan elpirult a fiú gesztusától. Ujjbegyével finoman megérintette a hajába tűzött virág szirmait, majd elfordította a tekintetét Gusról. Halványan érzékelte, hogy a fiú visszafeküdt mellé a fűbe, de nem fordult felé. Az eget kémlelte; minden annyira békés volt, egy pillanatra, amíg a fiú mosolyogva a hajába tűzte a virágot, boldognak érezte magát. Ez az apró, mégis, szívének oly kedves gesztus mellbe vágta. Olyan érzéseket szabadított fel benne, melyeket nem kívánt. Azt akarta, hogy tűnjenek el a fejéből a nyomasztó gondolatok, és gördüljön le a mázsás szikla a mellkasáról. Azt akarta, hogy amikor Gusra néz, ne gyötörje bűntudat, magában azért imádkozott, hogy kiérdemelje a fiú kedvességét és barátságát. Ám egyelőre egyik kívánsága sem teljesült. Hiába tett úgy Gus, mintha mi se történt volna, ő a látszat ellenére sajnos pontosan tisztában volt vele, milyen súlyos bűnöket követett el ellene. Egyelőre nem sikerült meggyőznie magát arról, hogy a barátságuk mindkettejüknek hasznára válik. Féltette Gust, nem is Timtől, sokkal inkább saját magától.

Megrázta a fejét; csak egy apró mozdulat volt, Gus mégis azonnal reagált rá. Kezét finoman a vállára csúsztatta, úgy kérdezte lágy hangon. – Minden rendben, J… – Megköszörülte a torkát. – Minden rendben?

Joan hirtelen felült és keserűen tette fel a kérdést, mely a megismerkedésük óta érdekelte. – Miért vagy a barátom? – Gus szeme elkerekedett a szemüveg mögött. Feltolta a feje tetejére, hogy megakadjon a hajában, és még mindig értetlenül, a szavakat keresve bámult a lányra. Nem értette a hirtelen hangulatváltozást. - Mi visz rá, hogy ennyire kedves légy velem? Én semmit sem tettem, amivel ezt kiérdemelném.

– Nem értelek. Mi ütött beléd? – Hunyorítva nézett a lányra, majd kissé megdöntötte a fejét, mintha valamin nagyon törné a fejét. – Miért kérdezel ilyet?

– Mert nem értem, hogyan lehetsz a barátom. Nem tudom felfogni, miért voltál annyira kedves már az első percben, ott, a konyhámban. Nem volt rá semmi okod.

– J… Ó, Jesszus! Figyi, a kedvességhez nem kell okot keresni. Az csak úgy jön. Ha okot keresel hozzá, akkor megette a fene az egészet. Az olyan, mintha csak egy hátsó szándék vezérelne. – Újra azzal a furcsa koncentrációval fürkészte a lány arcát. – Miért hiszed azt, hogy nem érdemled meg a barátságom? Állandóan ezzel jössz, de sosem magyarázod meg. Van valami oka?

A sötét szembogarak szinte hipnotizálták Joant, de nem tört meg. Tudta, hova akar kilyukadni Gus, de nem akarta elárulni magát. Az egyenértékű lett volna egy beismeréssel, és a szégyennel. Ha bevallaná, hogy már emlékezik dolgokra, különösen a fiúval kapcsolatos tetteire, a gonoszságokra, amelyeket ellene követett el, többé nem tudna a szemébe nézni. És valószínűleg Gus sem tudna ránézni többé. Kész rejtély volt számára, miért mutatott ennyi jóságot az irányában a balesete óta, amióta úgy tudta, hogy semmire sem emlékszik, de abban szinte biztos volt, hogy, ha kiderülne, hogy ő nagyon is emlékezik Gus összes megaláztatására, melyeket általa és a barátai miatt kellett elszenvednie, a kettejük kis csodájának vége lenne. Valahol mélyen, legbelül azt kívánta, hogy ez megtörténjen és Gus a lehető legtávolabb kerüljön tőle, de túlságosan is hiányozna neki minden, amit a fiú jelent a számára. Zavartan, elfátyolosodott szemmel, a fejét ingatva szólalt meg. – Nem… Nincs semmi oka. – Milyen barátság az, amely hazugságokra épül? Ezt kérdezgette magától, mégis tovább hazudott. – Csak… nem emlékszem olyanra, hogy valaki ennyire jó lett volna hozzám.

Gus néhány pillanat erejéig még áthatóan nézett a szemébe, majd lassan elmosolyodott. – Mert elvesztek az emlékeid, tudod? Ez teljesen normális. Most csak meg kell szoknod, hogy az embereknek számítasz és törődnek veled. Ilyenek a normális emberi kapcsolatok. – Kacagva ingatta a fejét. – Nagyon sokat kell még tanulnod, csajszi!

– Igen, én is azt hiszem… Főleg a jó barátságról. – gondolta magában.

Gus kedvesen mosolyogva, nagyokat pislogva nézte. – Jól áll az a virág a hajadban.

Joan döbbenten nézett rá vissza, majd elvigyorodott. – Jaj, te! Hogy tudsz terelni!

Gus a karját nyújtotta Joannek, amikor sétára hívta az épület körül, a lány pedig örömmel fogadta a felajánlást.

– Szóval, akkor te tudsz egy-két dolgot a növényekről, igaz? Vagy csak a fűnyírás megy?

Gus felkacagott. – Nem, ezzel nagyon mellé lőttél. Történetesen az összes itt fellelhető növény nevét és gondozásának módját ismerem.

– Oké, ne haragudj, nem akartam az önérzetedbe taposni.

– Nem tetted, ne izgulj!

Gus szinte minden fánál, minden útjukba kerülő virágnál mesélt egy történetet Gabrielről. Joannek úgy tűnt, az idős férfi afféle modernkori hős volt a fiú szemében. Valaki, akire felnézett, talán az édesapjánál is jobban. Büszkén mesélt arról, hogyan bánt a férfi a feleségével, és azt is elmondta, hogy reméli, egyszer, ha ő is rátalál az igazira, ő is képes lesz úgy bánni a nővel, hogy az érezze, számára ő a tökéletes nő. Azt szerette volna, ha a választottja mellette is igazi nőnek érezhetné magát és felnézhetne rá. Mindezt kissé fancsali képpel mondta; valószínűleg arra gondolt, hogy a múltjával nem igazán szolgált rá ezen érdemekre. Joan mégis úgy érezte, hogy boldog lehet az a nő, aki egyszer kiérdemli Gus odaadását. Biztos volt benne, hogy jó diákja volt Gabrielnek. Amint végiggondolta mindezt, és belegondolt, mennyire szerencsés is ő valójában, hogy most Gusba karolva sétálgathat, még ha csupán a barátjaként is, kihúzta magát és felemelte a fejét. Büszke volt a barátjára és arra, hogy az oldalán tudhatja.

– És az új lakók már nem igénylik a szolgálataidat? Nem mintha nem lenne így is csodálatos ez a kert, de úgy érzem, volt ez ennél sokkal szebb is.

– Ebben igazad van. Gabriel sosem hagyta volna, hogy ekkora dzsumbuj nőjön ide.

– De akkor mi történt? Az újakat nem érdekli a kert?

Gus zavartan köszörülte meg a torkát. – Tudod, nem volt kire hagyniuk a házat és a hozzá tartozó kertet. – Nagyot sóhajtott, közben elérkeztek a házhoz, kinyitotta a kis manóház ajtaját és előre engedte a lányt. – Ez volt Flora kedvenc helye. Konyhának használta, de igazából az étkezéseket is javarészt itt folytatták. Itt érezték igazán otthon magukat napközben; a ház elegáns részét csak vendégek fogadására és alvásra használták. Flora annyiszor állt itt, a kis ablak előtt és csak bámult ki réveteg tekintettel! Egyszer megkérdeztem, mire gondol ilyenkor és ő párás tekintettel mesélt nekem egy kisfiúról. Egyszer nekik is volt gyermekük, akit Adamnek hívtak és rengeteget játszott kint a kertben. – Az ablak előtt állva egy gyommal benőtt kis játszótér-szerűségre mutatott. – Látod azt a kis helyet? Azt Gabriel bácsi építette Adamnek. Mindig ott játszott, Flora néni pedig innen nézte őket, ahogy lefoglalják magukat odakint. Azt mondta, akkor az életük csupa napfény volt, boldogok voltak, semmi sem hiányzott az életükből. Aztán egy nap Adam elkéredzkedett a szomszéd fiúhoz. A szemben levő házban laktak. Volt ott egy medence is, de az őszre való tekintettel már letakarták. Adam állítólag nagyon jól úszott, de mint utóbb kiderült, a barátja nem. Valami történt a kölyökkel, talán megcsúszott játék közben és egyenesen a lefedett medencébe esett, Adam meg utána ugrott. A haverját sikerült kihúznia, de ő az utolsó pillanatban belegabalyodott a fóliába. – Gus szomorúan hajtotta le a fejét. – Még csak nyolc éves volt. Flora néni sose érezte többé a napfényt. Senkijük se volt, egyetlen rokonuk sem élt, és a fiukat is elvesztették. Végtelenül kedves házaspár voltak, de mindig szomorúság csillogott a szemükben. Ám amikor engem megláttak, úgy láttam, egy kissé mindig felvidultak, így nem csak a saját örömömre, de az ő kedvükért is jöttem olyan gyakran.

Joan megilletődve állt a fiú mellett, majd megfordult és szétnézett a helyiségben. Lenyűgözte a hangulata, a konyhát uraló meleg színek, az otthonosságot sugárzó dísztárgyak, az itt-ott felakasztott fahéj-és szárított narancs csokrok. Az illatuk természetesen már nem érződött, de el tudta képzelni, milyen lehetett, amikor égett a tűz a gázon, sült a pite a sütőben és mindent átitatott a friss kenyér illata és a fűszerek karácsonyillata. Nagyot sóhajtott a gyönyörűségtől.

Gus követte a tekintetét, majd a vaskos fenyőasztalra mutatott. – Ott sütötte mindig a kedvenc süteményeinket és közben mindig dúdolt. Olyan volt, mintha a saját nagyanyám konyhájában tébláboltam volna, azt leszámítva, hogy én nem igazán ismertem a saját nagyszüleimet. Korán elmentek, tudod. De ők, Goodwinék, pótolták őket.

– Elhiszem. Biztosan csodálatos emberek voltak.

– Igen. De a legnagyobb meglepetést a haláluk után okozták nekem. Hihetetlenek voltak. – Gus megrázta a fejét. – Tudod, néha mondogatták, hogy a jelenlétem nagyon sokat jelent nekik, és hogy néha úgy érzik, Adam nem ment el, de azt sose gondoltam volna, hogy… Hát, az igazság az, hogy ez a hely már tényleg az én titkos helyem. – Látta Joan értetlen arckifejezését, így pontosított. – Rám hagyták az egészet. Csak úgy.

– Tényleg? És akkor miért nem itt élsz a szüleiddel?

– Nem akartunk ide költözni. Anyuék meg amúgy is azt mondták, hogy Flora néniék is biztosan azt szeretnék, ha a saját családommal élnék itt. Tudod, feleség, gyerekek.

Joan elmosolyodott. – Igen, megértem őket. Ez nagyszerű! Persze, jobb lenne, ha a kedves házaspár még itt lenne, tudom.

– Azóta se változott itt semmi. Mindent úgy hagytam, ahogy akkor volt, amikor még éltek.

– Azért a kertet néha gondozni kéne, ha azt akarod, hogy a saját családod is élvezhesse.

– Tudom. Majd nekilátok egyszer.

– Szívesen segítek, ha akarod.

– Persze. – A fiú elmosolyodott. – Tudod, mihez lenne most kedvem? Megsüthetnénk Flora néni kedvenc sütijét. Szerintem minden van itt hozzá, talán még nem jártak le a hozzávalók. Tojást és tejet meg hozhatok egy perc alatt. A receptjeit ott tárolja.

Joan mosolyogva bólintott.

A meggyes pitét majszolgatva, a tornácon ücsörögtek. Joan jeges teát is készített. Egészen úgy érezték magukat, mint egy idős házaspár, ahogy a naplementét figyelték és a tölgyek koronáján átszűrődött a megannyi szín. A narancs meleg folyamként borította be őket, az árnyékukat a tornác léceire rajzolva.

Joan elgondolkodva nézett egy képet a ház korábbi lakóiról. – Gyönyörűek voltak együtt. És olyan boldogoknak tűnnek! Jó emberek lehettek.

– Azok voltak.

– Bárcsak én is olyan lehetnék, mint Flora néni!

Gus az asztal lapját kapirgálta, tekintetét is a fára szegezte. – Tudod, amikor megkértél, hogy találjak ki neked egy új nevet… hát, nem akartam mondani, mert talán zavarna, hogy egy elhunyt emberről… de… Szóval, nekem elsőre Flora néni jutott eszembe. Az, hogy őt mennyire nagyra értékeltem, milyen jó asszony volt és… talán tetszene neked a neve. De megértem, hogy nem szeretnéd.

– Flora? Egy ilyen csodálatos asszony nevét viselni megtiszteltetés lenne. Az is az, hogy érdemesnek tartasz rá.

– Akkor, Flora? Örülnél neki?

– Igen, mindennél jobban. Köszönöm! És tudom, hogy ez most furcsán veszi ki magát, de ahogy hallottalak róla beszélni, nekem a Gabriel is megtetszett. Mert ezek a nevek többletjelentéssel bírnak. Mindazt a jót, és értéket szimbolizálják, amit ők képviseltek. Te mit szólnál hozzá, ha Gabrielnek hívnálak?

– Viccelsz? Bárcsak azzal, hogy felveszem a nevét, én magam is olyanná válnék, mint ő! Egy arkangyal neve!

Joan kuncogott a fiú csillogó szeme láttán. Felemelte a jeges teával teli poharát. – Akkor örvendek, Gabriel Ambrogio!

– Számomra a megtiszteltetés, Flora Mason! – A poharak összekoccantak és a fiatalok egyszeriben úgy érezték, a múlt szörnyű képei elhalványulnak, a tetteik elévülnek és ők az új nevükkel új életet kezdhetnek.