Várakozás
Joan a szobája rejtekéből hallgatta végig, ahogy a szülei veszekedtek. Már megint ő volt a vita tárgya. Az édesapja számon kérte, hogy hogyan volt képes az édesanyja kiszolgáltatni őt Timnek. Már annyiszor kérte, hogy ne szóljon bele Joan dolgaiba, régen nem is tette, akkor miért éppen most kezdi el? Akkor kellett volna, akkor kellett volna megakadályoznia, hogy annyi szörnyűség történjen az ő kislányával, hogy annyi szörnyűséget tegyen a lánya. És most azon van, hogy visszataszítsa abba az életbe?
Joan édesanyja zokogva adta meg magát. Azt mondta, tudja, hogy igaza van a férjének, de azzal nincs tisztában, mikor, miért, hogyan csúszott ki az irányítás a kezéből. A saját és a lánya élete fölötti irányítást veszítette el és most nem tudja, hogyan tovább. Felépített egy életet, Joan barátainak a szüleivel járt össze; nélkülük ki lesz ő?
Persze belátta, hogy a lánya az első, Joan ennek örült, annak kevésbé, hogy az édesanyja miatta kapott sírógörcsöt.
Lehajtotta a fejét, a könnye a fésülködőasztal lapjára hullott. Lehunyta a szemét és megpróbált lazítani, de képtelen volt rá. Egyfolytában egy dolog zakatolt a fejében: hogyan tudna új életet kezdeni? Hogyan tudná lezárni végleg a múltat és mit kezdjen a jövőjével? Kell, hogy legyen jövője. Kell, hogy legyen valami, amiért élhet. Egy cél, valami, ami boldoggá teheti. Képtelen volt rájönni a titok nyitjára.
Lejárt a dal. Kinyitotta a szemét és újraindította a már legalább harmincadjára végighallgatott dalt. A dalt, mely tökéletesen tükrözte a mostani állapotát, mely tökéletesen tükrözte a fejében zakatoló gondolatokat. És tudta, hogy a sorok között van elrejtve a válasz. Valami újat kell találnia. Valamit, amit még nem tapasztalt. Valamit, amiben eddig nem volt része. Tovább kellett lépnie. El kellett felejtenie, hogy milyen a hazugság. Bele kellett kapaszkodnia valamibe, ami eddig sosem volt a birtokában.
A dal újra véget ért, ő újra elindította. Már kívülről tudta a szövegét; úgy érezte, Chester a szívéből énekel, Mike a lelkébe lát.
Szó szerint eltemette magát az ágyában, a takaró alatt. Nem akart tudni a világról, a véget várta. Egy korszak végét, a szenvedés végét, az élete végét. Valaminek a végét. Aztán egy másik dolog kezdetét, de túlságosan türelmetlen volt, hogy kivárja, míg az a pillanat eljön. Inkább eltemette magát a szobájában, az ágyában. Olyan volt ez számára, mint a hibernáció. Így akarta kivárni, hogy eljusson valahova, hogy elérkezzen oda, ahol lennie kell.
Az édesanyja nyitott be a szobájába, és amikor Joan nem válaszolt a szólongatásra, az asszony leült az ágya szélére, és a takarón keresztül simogatni kezdte a lábszárát. Egy darabig csendben ült ott; Joan a lélegzését is hallotta, ahogy az óra percmutatójának pityegését is, és a széllel táncot járó falevelek susogását is. Aztán a nő beszélni kezdett.
– Nem zárkózhatsz be ide örökre. Gyönyörű, fiatal nő vagy: élned kell! Tudom, erről én tehetek. Én hagytam, hogy ez történjen veled. Rengeteg hibát követtem el. Istenem! Hogy lehettem ennyire ostoba? – Joan most azt is hallotta, ahogy az édesanyja az arcát törölgette a kezével, hogy eltüntesse a könny keltette maszatot az orcáiról. Sokáig hallgatott, hogy összeszedje magát, aztán, mintha megacélozta volna magát: a hangja még rekedtes volt a sírástól, de határozottan csengett. – De téged ez nem jogosít fel arra, hogy élve eltemesd magad ebbe a lyukba! Te nem adhatod fel! Mire vársz, kislányom? Így sosem jössz rendbe! Kérlek, hadd segítsek! Bár azt is megértem, ha hallani se akarsz rólam. De akkor legalább a barátaidnak hagyd, hogy visszarángassanak az életbe, kérlek! Az igazi barátaidnak, nem rájuk gondolok. – A nő nagyot sóhajtott és újra kibuggyant a könnye. – Mi lesz így veled, kislányom?
Joan nem bírta tovább. Nem akarta büntetni az édesanyját, ő nem érezte felelősnek a nőt. Nem annyira, mint saját magát. Amennyire emlékezett, őt nem kellett nagyon noszogatni, hogy olyan legyen, amilyen volt. Lelökte magáról a takarót, és úgy, ahogy volt, kócos hajjal, gyűrött arccal felült és átkarolta az édesanyját. – Ez nem csak a te hibád, anya, ne vedd az egészet a nyakadba! De nekem most idő kell. Egy kevés biztosan. Még rá kell jönnöm, mihez kezdjek. És még valamiben tévedtél: nekem nincsenek barátaim. Egy barátom… volt. Most nincs egy se. – Felsóhajtott. – Még nem tudom, mihez kezdjek, de kitalálom, csak hagyd, hogy megérkezzem oda, kérlek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése