Másik én-10.

Elvárások

Joan a fésülködőasztal előtt ült és a tükörképét vizsgálta. Szép lány volt, mindenki ezt mondta, ha a régi fényképeit nézegette, ő is szépnek látta magát. De az más volt. Akkor ő is más volt.

Végighúzta a hajkefét a szőke tincseken, majd az ujjaival is végigsimította őket. Selymesek voltak, csillogóak. Egészséges volt, és ez elég is lett volna neki, de ott voltak az elvárások, melyeknek meg kellett felelnie. Legszívesebben egyszerű lófarkat fésült volna magának, úgy érezte jól magát, de tudta, hogy azzal nem bűvölné el a társaságot. Nem csak éreztették, mondták is, hogy vissza kellene nyernie a régi formáját.

Kritizálták a bőrszíne miatt: Tim szerint azelőtt kívánatos barna volt, most pedig alig néhány hét leforgása alatt kifakult és szó szerint egy hullához hasonlította őt. Joant felzaklatta az a jelenet. Nem értette, hogyan képes a férfi, aki elvileg a szerelme, ilyesmivel viccelni, amikor az előtt a bizonyos néhány hét előtt egy éjjel valóban majdnem meghalt. Gusztustalan volt az egész.

Aztán ott volt az arca. Joan szerint nem volt szüksége korrekcióra, a barátnői szerint egy nő ki se teheti a lábát smink nélkül az utcára. Hogyan képzelte ezt? Ennyi erővel akár meztelenül is flangálhatna odakint! És azok a táskák a szeme alatt! Hát, ez volt a barátok véleménye. Meg persze az, hogy az ő gyönyörű zöld szemét vétek pápaszemmel eltakarni. Pedig csak olvasáshoz használta, de egyszer magán felejtette, amikor a barátnők beköszöntek hozzá.

Szóvá tették az öltözködési stílusát is. A szekrénye tele volt miniszoknyákkal, feszülős nadrágokkal, mélyen dekoltált felsőkkel, magas sarkú cipőkkel. Joan elképzelni se tudta, hogy ilyen ruhákat aggasson magára. Azt sem értette, hogy annak idején hogyan volt képes ilyesmikbe bújni. Mostanában inkább tornacipőt vagy balerinacipőt hordott farmerral és pólóval, néhány bővebb trikóval, ingekkel. Az aprócska női táskák helyett pedig hátizsákot vagy övtáskát vitt magával.

Ez Timnek se tetszett. Ahogy az sem, hogy az elmúlt időszakban szerinte elhanyagolta magát. „ Ha így folytatod, úgy meghízol, mint egy disznó! - A fejét csóválta. – Mozognod kellene egy kicsit, edzeni, mint régen. Az én barátnőm nem nézhet ki akárhogy… „

Joan még próbálkozott. Igyekezett megfelelni az elvárásoknak, visszatérni a régi életéhez. Nem volt benne biztos, hogy milyen is volt az, ezért azon volt, hogy visszaemlékezzen. Már hozzászokott a mostani életéhez, kedvelte azt, még akkor is, ha időnként egyáltalán nem volt könnyű. Teljesen megváltozott, ezzel tisztában volt, hiszen lépten-nyomon ezt hajtogatták neki, viszont a régi barátain kívül senki se beszélt neki arról, milyen volt akkor. Még a saját szülei se.

Elkészült a mű: egészen úgy nézett ki, mint néhány hónapja. Feszes farmer, bodorított haj, kevés smink, a köldöke is kivillant. Mi kellene még? Az, hogy úgy mehessen el, ahogy jól érzi magát. A tükörbe nézett és elfogta a hányinger.

Mintha viselte volna már ugyanezt az összeállítást. Talán egy buli után. Talán itt volt a szobájában Timmel. Talán nagyon… szédült. Az lenne a részegség? Meglehet. És Tim mintha módszeresen megszabadította volna a ruháitól. Még többet ittak, Tim pedig leteperte őt. Vagy mindez fordítva történt? Olyan dolgokat műveltek, amiről normális esetben az ember soha senkinek nem mesél. Volt ott egy kamera is és még egy lány. Meg fiúk is. Ő élvezte, nagyon is. Élete egyik legjobb éjszakája volt. Olyan, amire büszke lehet, ezt mondogatták utána egymásnak. Vagy csak álmodta?

Joan dermedten állt a tükör előtt, majd az egyik szekrényhez sétált. Kinyitotta az ajtaját: a polcokon több tíz videokazetta és cédé sorakozott szép rendben. Nem ez volt, amit keresett. Neki a gardróbban kell kutakodnia.

A felső polcon, néhány cipős doboz és sportszer mögött ráakadt egy dobozra, amely halványan felrémlett előtte korábban. Kinyitotta és több cédét is talált benne. Az egyiken ezt olvasta: Joan büszkeségei. Berakta a lejátszóba. Nem kellett volna. Az első néhány kocka után beletekert a felvételbe, majd leállította azt. A gyomra görcsbe rándult, a kezét a szája elé kapta és a mosdóba rohant. Az egész vacsoráját kiadta magából. Zokogva tért vissza a felvételhez, melyet, miután kivette a lejátszóból, apró darabokra zúzott, ahogyan azt a többi adathordozóval is tette, amelyek a dobozban maradtak. A képeket elégette, majd az egészet visszarakta a dobozba, kivitte a ház előtt álló kukához és belehajította.

Amikor újra belenézett a tükörbe, az arcán elfolyt festékmaradványok éktelenkedtek. Gyűlölte, ahogy kinézett. Letépte magáról a ruhákat, és amíg cafatokban nem látta őket, meg sem állt.

Lezuhanyozott és átöltözött pizsamába. Amikor úgy látta, semmi sem látszik az arcán, lement az édesanyjához.

– Hát te? Nem úgy volt, hogy elmész szórakozni Timékkel?

– De, de igen. De nem érzem magam túl jól. Megint fáj a fejem. Ha jönnek, megmondanád nekik, hogy sajnálom?

– Persze, kicsim. De ideje lenne erőt venni magadon. Így sosem leszel a régi.

– Te szeretnéd, hogy a régi legyek?

– Igen. Miért ne szeretném?

– Anya, szerinted én jó ember voltam?

– Hát hogyne! Kicsit talán vadóc, de jó voltál. De miért kérdezel ilyeneket? Csak olyan voltál, mint minden fiatal. Szórakoztál, éltél. Nem úgy, mint most.

Joan némán bámulta az anyját egy percig, majd bólintott. – Köszi, hogy szólsz nekik. Megyek, lefekszem.

Az ágyában fekve eldöntötte, hogy másnap az első dolga lesz bedobozolni az összes régi ruháját és odaadja valamelyik adománygyűjtő szervezetnek.