Másik én-18.

Kegyes hazugságok

Joan álma szép volt, igazán szép. Kiváltképp, ha figyelembe vesszük, hogy az elmúlt időszakban kizárólag csak rémálmai voltak. Most nyugodt volt, hosszú idő után végre elengedte magát, biztonságban érezte magát. Az álma is ilyen volt: átitatva melegséggel, vidámsággal, kellemes zenével… Hangos volt és táncra csábító. Nem illett a víziójába, de jó volt hallgatni.

Joan szeme kinyílt: a szobájában volt, amelyet mostanra nagyon megunt. Most mégis minden más volt, nem volt egyedül. Gus meleg teste simult az övéhez, az ő vékony karja fonódott a derekára. Már értette: a fiú közelsége nyugtatta meg.

Gus fojtottan káromkodott és igyekezett minél kevesebb zajt csapva, minél kevesebbet fészkelődve előkotorni a mobiltelefonját. A készülék a rajta lévő nadrág zsebében maradt, és most nem volt egyszerű előhalásznia. Álmos hangon, kissé feszülten szólt bele a telefonba. – Tudom, anyu, elfelejtettem szólni… Ne aggódj, Joanéknél vagyok, itt marasztaltak. – Néhány másodpercig hallgatott. – Anyu, ezt most hagyjuk, jó? Kösz, hogy figyelsz rám, de már nagyfiú vagyok, és ráadásul nagyon fáradt is. Jézusom, hajnali fél három van! Nem beszélhetnénk ezt meg máskor? Jó. Jó. Majd holnap. Szia. – Fújtatva kereste meg a kezével a komódot, hogy lerakhassa a telefont.

Joan rásimította a tenyerét az őt átölelő kézfejre és álmos hangon szólalt meg. – Ne légy vele olyan szigorú! Csak félt. Gondolj bele: egyszer csak nem mentél haza. Természetes, hogy ideges.

– Jó, de… Igazad van. Csak most téged is felkeltett.

– Ugyan már, vissza tudunk aludni. – Percekig csöndben feküdtek egymás mellett, de a lélegzetvételük üteme elárulta, hogy még egyikük sem aludt vissza. Joan csendesen kérdezte Gust. – Nem örül, hogy itt vagy, igaz? Velem.

Gus nem akart hazudni, viszont az igazságot sem lett volna szíve bevallani. Csak sokára válaszolt. – Ne törődj vele! Most bárkivel lennék, ugyanilyen lenne. Azt hiszi, hogy ez több mint ami, és fél, hogy elveszít. – Elhúzta a száját, halkan kuncogott. – Még mindig az ő kisfiának tart. Egy komoly barátnőt be se mernék mutatni neki.

– Ő az anyád. Érthető. – Joan a fiúval kuncogott, de az öröme nem volt valódi. Mintha Gus szándékosan értené félre őt. Rossz érzés kerítette hatalmába, nem szerette ezt a játékot játszani, de ha Gusnak így egyszerűbb, legyen. Hagyta, hadd folytatódjon a színjáték.

Amikor Joan reggel felébredt, Gus már nem volt mellette. Gyorsan kikászálódott az ágyból és lesietett a nappaliba, onnan pedig, mivel senkit sem látott, a konyhába ment. Az édesanyja éppen reggelit készített az édesapjának.

– Anyu, nem láttad Gust? – Megdörzsölte a szemét, hátha elszáll a fáradtsága. Igazság szerint már a túl sok pihenéstől volt fáradt.

– Jaj, kislányom, végre lejöttél! El se hiszem! Az a kölyök csodákra képes!

Joan türelmetlenül nézett a nőre. – Igen, tényleg. De most hol van az a kölyök?

– Ja, azt mondta, hogy – idézem: kapd össze magad, mert nemsokára visszajön, és nem akar az ágyadban találni. És valami olyasmit is említett, hogy egész napos elfoglaltságra kell készülnöd. Hova mentek, lányom? Csomagoljak szendvicset nektek is?

– Nem hiszem, hogy szükség lesz rá, de köszi. – Beletúrt a hajába és összeszaladt a szemöldöke. – Megyek, lezuhanyozom. Nem tudom, hogyan fogom kifésülni a hajam.

Mire a fiú becsöngetett hozzájuk, Joan már készen állt. Az édesanyja megemelt szemöldökkel nézett végig a túrabakancsán, a szakadt farmerján és a kockás ingén. Gus ugyanezt pajkosan mosolyogva tette meg. A lány a vállára vetette a hátizsákját és kilépett a vakító napsütésbe fiatal barátja oldalán.