Másik én-11.

Nehéz beszélgetések

A teletömött kartondobozok a garázs előtt sorakoztak arra várva, hogy elvigyék őket egy jótékonysági szervezethez. Joan alig várta, hogy megszabaduljon tőlük. Úgy volt, hogy Gus segít neki elvinni őket, de a fiú késésben volt. Hamarosan csörgött a telefonja, a beszélgetés után pedig kissé csalódottan ment be a házba. Leült az édesapja mellé, aki a nappaliban rendezgetett néhány üzleti kimutatást.

– Gus csak később jön, közbejött neki valami.

– Gus? – Az édesapja érdeklődve emelte meg a szemöldökét. – Az a Gus? Az a kölyök, aki az étteremben dolgozik?

– Igen, miért?

– Jóban vagy vele? – Furcsán méregette őt, és ez egyáltalán nem tetszett Joannek.

– Igen, de most már tényleg mondd meg, mi a baj ezzel?

– Dehogy, nincs ezzel semmi baj, csak meglepődtem. Sűrűn találkoztok?

– Szinte minden nap. Együtt dolgozunk a konyhán. És ő segít mindenben: felkészülni a tesztekre, felvidít, amikor magam alatt vagyok, lelket önt belém, amikor feladnám…– A férfi elgondolkozva nézte a lányát. – Nagyon meglepettnek tűnsz.

– Igen, mert régen…

– Régen szóba se álltam volna vele?

– Azt nem tudom, de nem hiszem, hogy ennyi figyelmet szenteltetek volna egymásnak. Legalábbis nehezen tudom elképzelni, amikor összehasonlítom őt a barátaiddal.

Joan arcizma megrándult a mondat hallatán. Elfordította a fejét az édesapjától és kibámult az ablakon, a férfi pedig visszatért a munkájához. Azt hitte, ezzel lezárták a témát, bár magában ő még elgondolkodott a dolgon. Váratlanul érte, amit ez után hallott a lányától.

– Gus a legjobb barátom. Az egyetlen igazi barátom. – A hangja furcsa volt, az őszintesége megrázta a férfit. Még sosem hallotta így beszélni Joant. – Őt nem érdekli, hogy nézek ki, hogyan viselkedem, mit csinálok. Sosem piszkál ilyesmivel.

– A többiek igen?

– Folyton. – Joan nagyot sóhajtott. – Állandóan azzal nyaggatnak, hogy mikor leszek már a régi. Mintha az olyan egyszerű lenne! Anya is azt mondja, hogy vissza kellene rázódnom a régi életembe. Eljárni a többiekkel. Szerinte ez nem élet. Pedig én jól érzem így magam. Szerinted igaza van anyának?

A férfi némán nézett a lánya szemébe, csak egy percnyi hallgatás után szólalt meg. – Nem tudom, hogy igaza van-e, de nekem tetszik, amit látok. Sokkal inkább, mint amit régebben tapasztaltam. Nem tudom, hogy az a Gus gyerek teszi-e ezt, vagy sem, de szerintem előnyödre változtál.

Joan elmosolyodott a válasz hallatán, majd újra komolyan nézett az édesapjára. – Régen nem voltam túl jó lányod, ha jól sejtem.

Ahogy az apja lesütötte a szemét, szinte meg is adta a választ. – Te mindig jó lányom voltál, csak egy kicsit más voltál a baleseted előtt. Emlékszel abból az időszakból valamire?

– Nem, apa.

A megkönnyebbült arckifejezés, amit a férfi öltött, nem állt összhangban azzal, amit mondott. – Nem baj, kicsim, majd fogsz. Erős lány vagy, hamar felépülsz, meglásd!

Gus berakodta a dobozokat a csomagtartóba, majd visszament a házba Joanért. A lányt az édesapja társaságában találta.

– Üdvözlöm, uram!

– Szia, Gus! Te viszed el a lányomat?

– Igen. Anyu autója elég nagy ahhoz, hogy beleférjenek a dobozok. – Elmosolyodott, közben pedig grimaszolt egyet, ami annak szólt, hogy kénytelen a szülei autóját használni, mert neki nem telik sajátra.

– Mondd meg az édesanyádnak, hogy köszönöm a segítségét! És Gus!

– Igen, uram?

– Vezess óvatosan! – A lányára pillantott, a fiú pedig egyet értően bólintott.

– Szóval, mi ez a nagy szortírozás?

Joan megvonta a vállát. – Ezekre nincsen már szükségem. Nem hiszem, hogy valaha is hordanám őket és nem akarom otthon tárolni őket. Inkább odaadom, hátha valaki hasznukat veszi.

– Ez kedves tőled. – Gus féloldalas mosolyt villantott a lányra, de úgy látta, nincs jó kedve. – Joan, minden rendben? Nem félsz az autóban?

– Nem. Miért félnék?

– Csak a baleseted miatt kérdeztem. Sokan nem mernek az autóbalesetük után kocsiba szállni.

Joan kibámult a szélvédőn és szenvtelenül válaszolt. – Semmire sem emlékszem az egészből. Nem félek. – Egy kis hallgatás után folytatta csak. – Azt mondják, hogy akkor este a barátaimmal voltam. És, hogy…

– Hogy találkoztál egy ismerősöddel, akivel eltűntél, aztán már csak az úttesten láttak újra?

A lány könnyes szemmel fordult felé. – És közte bármi történhetett. Ki tudja? Tim azt mondja… Felejtsd el!

– Tudom, mit mond Tim, de Joan, az előbb mondtad, senki sem tudja, mi történt valójában. Még ha igaz is, hogy találtak valamit a véredben, az nem indok arra, hogy ott heverj az úton összezúzott testtel. Érted? Itt nem az a lényeg, hogy hogyan buliztál vagy kivel, hanem az, hogy a baj megtörtént, és aki veled volt, ott hagyott.

– Téged ez tényleg nem zavar? Az, hogy milyen lehettem előtte? – Joan hitetlenkedve nézte a fiút. Gus előre szegezte a tekintetét, összeszorította az állkapcsát és ugrált az arcizma, miközben az ujjaival a kormányon dobolt. Egyértelműen ideges volt. – Dehogynem, hiszen teljesen felhúztad magad. – Joan elfordult és az oldalsó ablakon át bámulta a mellette elsuhanó tájat. Eddig igyekezett tartani magát, de most végiggördült az első könnycsepp az arcán. Nagyon félt, hogy elveszíti az egyetlen olyan embert, aki igazán mellette áll.

– Ennyire nem ismersz, pedig velem töltöd a legtöbb idődet? Persze, hogy felhúztam magam! Meg is halhattál volna azok miatt a szemetek miatt! Annyi nem volt bennük, hogy legalább mentőt hívjanak, ha már egyszer ott hagytak! De rájuk vagyok mérges, nem rád. Joan, engem nem érdekel, ki voltál előtte, csak az a fontos, hogy most egy kedves, jóindulatú lány vagy. A barátom vagy. – Joan még mindig kibámult az ablakon, nem fordult felé, de látta, hogy az arcát törölgeti. – Joan, jól vagy? Ugye nem sírsz? – A lány szipogását hallva félrehúzódott az út szélére és leállította a motort. – Ne sírj, hallod! – Mivel a lány még mindig nem nézett rá, az álla alá nyúlt és maga felé fordította az arcát. Letörölgette a könnycseppeket, majd két kezébe fogta a fehér arcot. – Ne légy butus! Nincs miért sírnod. Egyetlen könnycseppedet sem érdemlik meg.

Joan elszégyellte magát. – Nem miattuk sírok.

– Nem? Akkor mi a baj?

– Azt hittem, hogy rám haragszol és, hogy… nem fogsz foglalkozni velem. – Szipogott egyet és megpróbált elfordulni, de a két nagy tenyér biztosan tartotta. Kénytelen volt az elkerekedő fekete szempárba nézni.

– Ne haragudj! Nem hagylak magadra, ne izgulj! – Végigsimított Joan arcán, aztán magához húzta és megölelte, a lány pedig ellenkezés nélkül simult a karjaiba.

Gus leparkolt a ház előtt és az ajtóhoz kísérte Joant. Kinyitotta előtte az ajtót, majd bement utána az aprócska nappaliba.

– Anyu, elhoztam az egyik barátomat. Nem fogunk zavarni, csak megnézünk egy filmet, rendben?

– Persze, kicsim, de várjatok egy picit! – Egy göndör, fekete hajú nő állt meg előttük, apró termete ellenére nagyon hasonlított a fiához. Vagyis inkább Gus hasonlított rá. – Adok nektek enni, biztosan nem vacsoráztatok még. – Mialatt hozzájuk beszélt, a ruháját simította le, csak ez után nézett fel. Joan láttán elakadt a szava.

– Üdvözlöm! Joan Mason vagyok. Biztosan nem zavarok? Igazán nem akarok a terhükre lenni. – Nem kapott választ. Rosszat sejtve figyelte, ahogy Gus édesanyja értetlenkedve, egyszersmind rosszallóan néz a fiára, aki mintha rejtjelezve intene neki a fejével, hogy minden rendben, ne rendezzen jelenetet.

Végül a nő nagyot nyelt és előre nyújtotta a kezét. – Sylvia Ambrogio.

– Biztosan nem zavarok? – Joan összehúzta a szemöldökét.

– A fiam barátja vagy, igaz? – A bólintás után egy mosolyt erőltetett magára. – Akkor nem zavarsz.