Másik én-17.

A téli álom véget ér

Elviselhetetlenül lassan teltek a napok. Már közel egy hét telt el Tim utolsó „látogatása” óta, közel egy hét az óta, hogy Joan bárkit is látott volna a szülein kívül. Őket is csak ritkán tisztelte meg a jelenlétével. Nem hiányzott neki a külvilág annyira, amennyire gondolta, hogy hiányolni fogja. Nem sajnálta, hogy nem látta az embereket. Nem sajnálta, hogy nem járt a harsány színekbe öltözött utcákon. Már a kedvenc parkjaira sem gondolt. Elveszítette az érdeklődését minden iránt. Csupán egyetlen dolog hiányzott az életéből, de azt szándékosan zárta ki a most felépített világából.

Néha felvillantak hívatlan képek a takarója rejtekében. Képek, melyek egykor jó kedvre derítették, most viszont csak összefacsarodott tőlük a szíve. Nehezére esett elfogadni, hogy éppen a saját elméje, a saját érzelmei fordulnak ellene. Éppen ezek teszik nehezebbé a létezését, amikor azt hitte, ezeket sikerül teljesen kikapcsolnia, elsorvasztania az ingerszegény környezetben. Tévedett, de mekkorát! Azért igyekezett elbagatellizálni ezeknek a képeknek, az általuk ébredt érzések jelentőségét.

Lépéseket hallott a szobája felé közeledni: vacsoraidő volt, de nem volt étvágya. Már nem küldte ki a szüleit az étellel megrakott tálcával, csak hagyta, hogy másnap reggel elvigyék a szinte érintetlen ételt. Azt várta, hogy most is behozza valamelyikük az ételt, aztán el is menjen, ahogy jött. Mintha fojtott hangon beszélgettek volna az ajtaja előtt. Nem érdekelte, már semmi sem érdekelte.

Kopogtak, aztán egy végtelenül hosszú percig csönd uralta a teret. Végül újra felhangzott a kopogás. Joan nagyot sóhajtott és megerőltette magát. Elvégre a szülei nem tehetnek róla, hogy ő begubózott, nem büntetheti őket a teljes érdektelenségével.

– Gyere, apa, anya, akárki vagy!

Az ajtó halkan kinyílt, majd becsukódott. Nem hallott más mozgást, annyira pedig nem érdekelte a dolog, hogy felemelje a takarót és kikémleljen. Néhány percnyi idegesítő várakozás után lépések tompa hangja hatolt be a takaró alá, majd az ágya megsüllyedt egy ember súlya alatt.

– Joan?

Joan azt hitte, rosszul hall. Nem az a hang volt, amire számított. Sem az édesanyjáé, sem az édesapjáé. Legalább annyira vágyott hallani ezt a hangot, mint amennyire utálta, hogy most hallotta.

– Joan, dugd ki a fejed onnan! Kérlek… Megbántottalak? Vagy azt hiszed, a te hibád? Nem az. Már nem is látszik. Felejtsd már el, légyszi! Nem lehetsz ennyire önostorozó! – Egy kis időre elhallgatott a hang. – Apukád mondta, hogy rád támadott… Sejtem, hogy mennyire rosszul érzed magad a miatt, de az a féreg nem ér annyit, hogy miatta örökre bezárkózz a szobádba! Joan, mondj valamit! Mozdulj meg, vagy valami! Egyáltalán élsz még?

– Jézusom, persze! Ilyen hangzavarban nem is nyugodhatnék békében! Lyukat beszélsz a hasamba, Gus! – A takarót továbbra sem emelte fel.

– Annyira azért nem, hogy előbújj, igaz?

– Igaz. Gus… menj el, kérlek! Nem akarom, hogy itt légy.

– De…

– Nincs de. Mi nem lehetünk barátok. Nem illünk össze. Nincs bennünk semmi közös, neked csak bajod származik belőle.

– Milyen hülye duma ez? Joan, ezt most nem gondolhatod komolyan! Még mindig itt tartasz?

Joan mély lélegzetet vett. Megpróbált nyugalmat erőltetni magára, de mint mostanában annyiszor, most is kicsordult a könnye. – Köszönöm, amit értem tettél, de ennek vége. Már nem akarok a barátod lenni.

– Cseszd meg! Azt hittem, legalább annyi lesz benned, hogy normális magyarázatot adj. De mit is vártam?

Joan hallotta, ahogy a fiú súlyos léptekkel eltávolodik tőle és a takaró rejtekéből sutyorgott. – Sajnálom, Gus… – Meglepődött, amikor egészen közelről válasz érkezett.

– Én is sajnálom. Nem hagylak magadra, megígértem. De nem könnyíted meg a dolgom. Bújj már ki a takaró alól! – Megragadta az anyag szélét, de Joan nem hagyta lerántani magáról azt.

– Nem akarom, hogy így láss. Szörnyen nézhetek ki.

Gus elnevette magát és a fejét rázta, hogy a göndör fürtök táncot jártak az arca körül. – Azt hiszed, érdekel, hogy nézel ki? Nagy hírem van, teszek rá, hogy nézel ki, te házsártos vénasszony! – Hangosan nevetett, miközben felrántotta az ágyneműt. – Jé, itt egy Joan! – Kinyújtotta a kezét és kihúzta a lány arcából a kócos fürtöket. – Mindjárt más.

Joan felnézett a fiú vidám arcára: a verés nyomai valóban majdnem teljesen elmúltak, csupán a szemöldökén lévő seb éktelenkedett még mindig ott. Szemügyre vette az izzadságtól fénylő bőrt, a csapzott hajat. – Már megint idáig futottál?

– Ja, nem. Ez csak… de, idáig futottam. – Gus elmosolyodott, de Joan látta, hogy vaj van a fiú füle mögött, mégsem firtatta a dolgot. Aztán Gus elkomolyodott.

– Joan…

Joan fájdalmasan nézett rá. – Ne hívj így! Nem szeretem ezt a nevet.

– Miért?

– Mert… mert nem szeretem és kész. Már nem vagyok Joan, az a régi énem. Most valaki más vagyok, csak még nem jöttem rá, hogy ki.

Gus arckifejezése megrémítette. Túlságosan komoly volt, elgondolkodó. Az ő arcát fürkészte és nem tűnt boldognak. Aztán határozottan bólintott.

– Igazad van. Te nem Joan vagy.

– Nem. – Hosszan hallgattak, mindketten a gondolataikba merültek. Valószínűleg ugyanazok a dolgok jutottak az eszükbe. – Gus, te is tudod, hogy ez a barátság semmi jót nem hoz neked.

– Én nem így érzem. Ha minden igaz volt, amit eddig mondtál és tettél, akkor nincs igazad. Akkor ez az egyik legjobb dolog, ami valaha történt velem. Tudod, miért?

– Nem.

– Mert akkor láttam egy csodát.

Joan felhúzta a szemöldökét, de nem kérdezett rá, csak nézte Gus félmosolyát. Tudta, hogy nem akar megválni a fiútól. – Adnál nekem egy másik nevet?

– Ha te is nekem.

– Neked minek?

– Én sem szeretem a régit. Már én sem vagyok az, aki Gusként mindig is voltam. Már nem akarok az a Gus lenni. Az a Gus túl sok rossz dolgot látott.

Joan elnézte a komor arcot és nem gondolkodott sokat. Beleegyezőn bólintott.

– Akkor ezt megbeszéltük. – Ragyogott fel a szokott mosoly a fiú arcán. – Majd szólj, ha megvan az új nevem, én is gondolkodom. És készülj, holnap reggel nem akarlak az ágyadban találni! Holnap kirándulni megyünk.

Joan arca felragyogott. Végre eljut Gus titkos helyére.

A fiú viszonozta a mosolyt. – Jó éjt!

– Jó éjt! – Gus már ellépett az ágytól, de Joan kinyúlt a keze után és megragadta azt. – Nem maradnál itt?

Gus szeme elkerekedett. – Nem hiszem, hogy apukád értékelné az ötletet.

– Apám itt hallgatózik az ajtó mögött, te is tudod. Apu, Gus ma itt marad nálam. Szigorúan ruhában, szigorúan barátként, ne izgulj! Most már lefeküdhetsz!

Gus vigyorogva nézett a mosolygó lányra, majd felhangzott egy derűs hang. – Akkor jó éjt nektek!

– Jó éjt! – válaszolták kórusban és összenevettek.