Másik én-7.

Kötelék

Gus furcsán fogadta Joan beszámolóját a saját állapotáról. Nem rosszul, csak furcsán. Folyton azt kérdezgette tőle, hogy tényleg nem emlékszik-e semmire. Joan eleinte azt hitte, a fiú teljesen hibbantnak nézi és kineveti, aztán rájött, hogy csupán nehezen barátkozik meg a ténnyel, hogy egy baleset ennyire rémes hatással lehet egy ember életére. A fiú komoly arckifejezéssel vette tudomásul, hogy sem a balesetére, sem az addig leélt életére nem emlékszik. Együtt érzőnek tűnt. Joan bevallotta neki, hogy valójában azzal a balesettel az egész személyiségét elveszítette és nagyon nehezen tud beilleszkedni a környezetébe.

***

– Megint azon jár az agyad? Nem kéne erőltetned a dolgot. Meg amúgy is… örülj neki, hogy új életet kezdhetsz. – Joan kérdőn nézett Gusra. A fiú megvonta a vállát, lebiggyesztette az ajkát és mintha nem lenne súlya a mondandójának, befejezte a gondolatot. – Én örülnék, ha elfelejthetném az eddigi életem nagy részét.

Joan szerette volna megkérdezni, miért mond ilyet, de Gus már hátat fordított neki és visszatért a munkájához. Bár tudta, hogy a fiú is hallja, inkább csak magának motyogta. – De én nem csak egy részét felejtettem el…

– Hidd el, jobb neked így. – Gus komoly, fekete szeme az állandóan kettejük között lappangó titokról árulkodott, melyet a lány képtelen volt megfejteni. Pontosan az a titok volt ez, amelyet mindenki más viselkedésében is felfedezett. Mintha egy világméretű összeesküvés kellős közepébe csöppent volna, melyből lehetetlen szabadulni.

– Legalább ne mondogatnál folyton ilyeneket, ha nem vagy hajlandó megmagyarázni.

– Nincs ezen mit magyarázni. – mosolyodott el Gus – Ez csak egy általánosítás részemről. A legtöbb ember szeretne egy második lehetőséget, hogy újra kezdhesse a dolgot. Persze, te ezt nem értheted, mert nem emlékszel semmire, és nem tudod eldönteni, van-e valami, amit másként csinálnál. Na, de hagyjuk is ezt! Délután maradsz még gyakorolni?

– Milyen gyakorlásról beszélsz? Már most zseni vagyok! – nevette el magát Joan – Ezt figyeld! Ma- ööö, várj, mindjárt! –jo-ranna. Majoranna! Na, milyen vagyok? – Széles mosolyt villantott Gusra.

– Jó, határozottan jó. – Vigyorgott Gus, miközben lekapta a lány fején lévő kuktasapkát és összeborzolta a szőke hajat. – De azért rád fér a délutáni gyakorlás.

– Tudom. – Néhány pillanatra elgondolkozva szegezte tekintetét a vágódeszkára, majd kissé aggodalmasan nézett fel Gus fürkésző szemébe. – Szerinted menni fog? Mármint az, hogy visszamenjek az egyetemre.

– Biztos vagyok benne. – Gus őszinte válasza és az arcán átsuhanó derű őt is felvidította.

– Mit csinálsz?

Joan elpirulva húzta vissza a kezét. – Semmit.

– Na, mit akartál csinálni? – Gus rendezetlen, de ápolt fogsora elővillant, miközben csillogó szemmel, pajkosan mosolygott a lányra. – Ne csináld már!

– Jaj, csak…

– Csak…

– Bele akartam túrni a hajadba. Úgy tetszik, hogy ilyen göndör! – Joan arca még pirosabb lett, miközben zavarában elmosolyodott.

– Hát, itt van, fogd meg, ha akarod! – Levette az állandóan a fején ülő sapkát és közelebb hajolt Joanhez, hogy az elérje a fejét.

Joan kíváncsian tapogatta meg a sötét fürtöket, az ujja köré csavarta az egyik csigát és szélesen mosolygott. Kiváltképp akkor, amikor meglátta, hogy eközben Gus kidugta a nyelvét és vigyorgott.

Egyáltalán nem tartotta jóképűnek a fiút, éppen ellenkezőleg, viszont az arcának minden egyes részletében volt valami, ami elbűvölte. Elég volt ránéznie, máris jobb kedve lett. A vicces ruhadarabjairól már nem is beszélve!

Hallotta, amint mások kinevetik a fiút a háta mögött, neki viszont sosem jutott az eszébe ilyesmi. Ha nevetett, a fiúval együtt tette, nem rajta viccelődött. Szerette volna, ha vele nem teszik ugyanezt, ugyanakkor tisztában volt vele, hogy mégis így van. Furcsa páros voltak ők Gus-szal, de nem bánta. A barátjának tartotta őt, és csak remélni tudta, hogy a fiú is hasonlóképpen vélekedik róla.

– Tetszik?

– Aha. – Joan visszahúzta a kezét és még mindig mosolyogva, lesütötte a szemét, majd a kezébe vette a csészét és belekortyolt a kakaójába. Mire felnézett, Gus arcáról eltűnt a fülig érő vigyor. – Mi az?

– Semmi. Csak sosem gondoltam volna, hogy egyszer… Tudod, mi az előtt nem is ismertük egymást. Láttalak, de nem beszélgettünk.

– Biztosan más volt az érdeklődési körünk.

– Igen, biztosan… – Joan figyelmét nem kerülte el az a titokzatosság, és talán szomorúság, mely korábban már annyiszor kiült a fiú arcára, amikor a múlt került szóba.

– Örülök, hogy ez most másként van. – mosolyodott el Joan.

– Igen, én is. Barátok?

– Barátok.