Másik én-13.

Fájdalmas találkozás

A hétvégén végre kimenőt kaptak, egyiküknek sem kellett dolgoznia. Egyszer Gus mesélt egy helyről, ahova akkor szokott elmenni, amikor nyugalomra vágyik. Azt mondta, még egy olyan békés hely talán nincs is a világon. Azt mondta, ott megáll az idő, kinyílik a tér, az elme megvilágosodik. Úgy beszélt róla, mint egy mesebeli, varázslatos, legendás helyről; Joan mindenképp látni akarta és Gus megígérte, hogy megmutatja neki.

Joan ezt tökéletes alkalomnak találta, hogy ő is megtapasztalja a titkos hely csodáit. Hívta Gust, de a fiú nem vette fel a telefonját. Újra hívta, ekkor Sylvia, Gus édesanyja vette fel a telefont és cseppet sem barátságos hangnemben közölte, hogy Gus nem tud a készülékhez jönni – amit Joan persze nem értett, hiszen a fiú mobil telefonját hívta. A nő mondott volna még valamit, de egy furcsa nesz után megszakadt a vonal. Joan rosszat sejtett. Csak nem történt valami Gus-szal? Vagy mégis megharagudott rá? Sylvia azt gondolja, nem megfelelő társaság a fia számára?

Az ujjait tördelve, idegesen járkált fel-alá a szobájában. Úgy érezte, hagynia kellene az egészet. Gusnak talán valóban jobb, ha nem vesz a nyakába egy maga fajta lány barátságával járó terhet. De ez nem győzte meg őt. Gus a barátja, legalább indokolja meg, miért hagyja magára. Megígérte, hogy nem teszi, bár Joan legszívesebben már akkor, ott, az autóban visszavonatta volna vele ezt az ígéretét. Mégsem tette, mert ember és ebből kifolyólag önző is. Szüksége volt a fiú nyújtotta támaszra.

Kikereste Gus számát a telefonjából és már éppen elindította volna a hívást, amikor a kijelzőn megjelent a fiú neve, mint hívó fél. Gus azonnal egy bocsánatkéréssel kezdte. Elmondta, hogy nem akarta megbántani Joant, de nem érezte túl jól magát. Joan ötletére, miszerint felkereshetnék a titkos helyét, nemet mondott. Azt kérte, hogy máskor ejtsék meg azt a kirándulást és arra hivatkozott, hogy még nem jött egészen rendbe. Megígérte, hogy a munkában találkoznak, majd elbúcsúzott. Joan erre nem tudott mit válaszolni, de az volt az érzése, hogy az egész mögött valami más húzódik meg, nem csupán egy kis rosszullét. Még át sem mehetett meglátogatni!

Megint egész délután esett az eső. Olyan hirtelen fordult a ragyogó napsütéses égbolt felhős, viharos tajtékká, hogy Joannek nem volt ideje felocsúdni, így bőrig ázva ért be az étterembe. Gust sehol sem látta, így egyedül látott neki a kiadott feladatoknak. Várta, hogy majd felbukkan valahol, de az egész műszak alatt nem került elő. Hiába kérdezett meg akárkit, érdemleges választ senki sem tudott adni a hollétére vonatkozóan. Bent volt, ezt biztosan állították, de senki sem tudta pontosan, éppen hol tartózkodik. Az egyik szünetben megpróbálta felhívni, de a telefonja ki volt kapcsolva.

A műszak végén Joan csalódottan és aggódva indult haza. Az eső még mindig úgy ömlött a nyakába, mintha dézsából öntötték volna, de nem akart se taxit hívni, se az édesapját odarendelni, de még a munkatársai segítségét sem fogadta el. Szüksége volt a friss levegőre és nem érdekelte, hogy közben újra elázik. Már majdnem az első saroknál járt, amikor meghallotta a hangját. Gus kiabált utána és szaladt, hogy utolérje.

– Egyedül akartál hazamenni? – villant fel az ismerős mosoly az ázott baseball sapka alól. Annyira a fejébe húzta a sapkáját, hogy az orra hegyén és a száján kívül tényleg semmi nem látszott Gus arcából. Ráadásul a fejét is lehajtotta. Megérezte a Joanből áradó aggodalmat, a kérdések sokaságát és még inkább lehorgasztotta a fejét. – Sajnálom, hogy úgy eltűntem a hétvégén, de nem voltam jól.

– És ma hol voltál?

– Máshova osztottak be…

Joan bólintott, de a rossz érzése nem múlt el. – Akkor jössz?

– Persze.

Útban Joan háza felé beszélgettek, megegyeztek abban is, hogy amint újra kisüt a nap és lesz egy kevés szabadidejük, elmennek Gus kedvenc helyére is. Már majdnem odaértek, amikor Joan megelégelte, hogy nem látja Gus szemét. Egy hirtelen mozdulattal lekapta a fiú sapkáját. – Semmit se látok belőled.

– Joan, ne!

– De… – Felnézett Gus arcára és a szája elé kapta a kezét. – Gus, mi történt veled? – A fiú bal szeme körül hatalmas monokli éktelenkedett, a szemöldöke felszakadt. Most, hogy jobban megnézte, az ajka is sebes volt. – Gus?

– Semmi, Jo, ne izgulj!

De Joan már valami mást látott maga előtt. Még mindig Gust látta, de még gyerekként. Ugyanaz a göndör haj keretezte az arcát, mint most, csak rövidebb volt, ugyanaz a kedves, fekete szempár nézett rá vissza, de akkor félelem ült benne. És persze, ahol félelem volt, ott volt Tim a haverjaival, meg, persze, körítésnek Joanék is. És a kis Gus hiába kérte, hogy ne bántsák, ők élvezték, amikor megütötték. Újra és újra.

Gus azon a délutánon csupán egyetlen hibát követett el: rosszkor volt rossz helyen. Sétájának útvonala keresztezte a szadista társaságét. Egy hétig nem ment utána iskolába. Joan látta a földön összegömbölyödő fiút, a vért, mely beszennyezte az ingét.

Most újra maga előtt látta az idősebb Gust, aki kérdőn nézett rá és a vállát fogta. Bár az eső elfedte a nyomait, Joan szeméből könny szivárgott. – Mondd, hogy ezt nem Tim csinálta! – A hangja halk volt és éberen figyelte Gus reakcióját.

Gus, bár a hideg esőtől amúgy is didergett, elsápadt. Nagyot nyelt; tudta, hogy nincs értelme hazudni, ezért elhúzta a száját. – Azt hiszem, nem találták hősiesnek, hogy kimentettelek a karmaikból…

Joan dermedten bámulta, majd zokogni kezdett. – Sajnálom, sajnálom! – Megállás nélkül ismételte.

– Semmi baj, nem a te hibád. Hallod, Joan? Túlélem. Ezért nem akartam megmondani, nem akartam, hogy láss, mert tudtam, hogy túlreagálod.

– Mennem kell, Gus! Menj haza, kérlek! – Futva tette meg a hátralévő néhány száz métert, Gus pedig ott állva, a tekintetével követte a távolodó alakot.