Másik én-19.

Édenkert

A ragyogó napsütés perzselte a bőrt, elvakította a szemet, felszabadította a buja növényzet aromáit. Virágillat terjengett a meleg levegőben, magasra nőtt fűszálak csiklandozták a szabad bőrfelületet.

Joan csukott szemmel, mosolyogva hengeredett az oldalára, hogy lássa Gust, aki még mindig hanyatt feküdt mellette kék műanyag keretes napszemüvegében. Kinyújtotta a kezét és finoman meghúzta a fiú pázsiton szétterülő csigás haját. Gus a szemüveg mögül hunyorogva fordult felé és elővillantotta egyikét a leghuncutabb mosolyainak. – Mi az?

Joan elfordult a fiútól és körülnézett. Egy tüneményes, végtelenül békés kertben feküdtek, amelyet egy cseppet ugyan elhanyagoltak, mégis, éppen ettől volt annyira lélegzetelállító. A maga gazdagságával, hatalmas méreteivel, színkavalkádjával, illatorgiájával, az ottani élőközösség sokszínűségével. Olyan volt, mint egy elfeledett édenkert. És benne ők ketten olyanok voltak, mint a bűnbeesés előtti Ádám és Éva.

Joan elmosolyodott a gondolatra, és az épület felé fordította a tekintetét. Örökzöldek, néhány cseresznyefa, nyár- és nyírfa, valamint bükkök gyűrűjében magasodott a gyönyörű, eklektikus stílusú ház. Egy része viktoriánus stílusban, fehér lécborítású, tornáccal és hatalmas ablakokkal bírt, míg a másik része, egy valószínűleg sokkal később hozzáépített kis rész terméskőből készült, kicsiny ablakokkal, virágláda tartókkal, helyes kis kéménnyel a tetején. Az egyik része olyan volt, mint egy réges-régi tehetősebb család lakhelye, a másik, újabb épületrész pedig olyan volt, mintha egy kis erdei lak, egy kis manóház lenne. Hatalmas volt a kontraszt a kettő között, mégis, a kerttel, az egész környezettel együtt harmóniában álltak egymással, és az épület egyben igazi otthon hangulatát árasztotta magából.

Amikor Joan ide tartott Gus-szal, fogalma sem volt róla, hova hozza a fiú, ugyanis az utcáról mindebből a csodából semmi sem látszott; az alacsony terméskő kerítés mögött elvadult bukszus erdő emelkedett, fagyallal és illatos jezsámennel keverve – amint erről Gus felvilágosította a lányt – , azok mögött pedig a különböző fák sora emelkedett. Gus egy kulcsot húzott elő a zsebéből és betolta a kis kapu zárjába, majd feltárult előttük ez a kis ékszerdoboz. Joan ámulva nézett körül. Tátott szájjal, mosolyogva vette szemügyre a kis előkertet, majd, ahogy beljebb mentek és teljes egészében megpillantotta a néhol vadszőlővel befutott házat, a lélegzete is elakadt. Elképzelte, milyen lehet itt lakni, úgy gondolta, ennek a háznak az úrnője valódi hercegnőként élhet.

Egyetlen lakóval se találkoztak, és amikor rákérdezett erre Gusnál, a fiú kissé szomorkás hangon mondta, hogy most egyedül vannak ott. Nem tért ki a részletekre, de Joan nem aggódott, mert tudta, a fiú nem keverné bajba őket. És amúgy is, kulcsa van.

– Szóval, mi az? – Gus az oldalát bökdöste, és a hangja arról árulkodott, hogy közben mosolyog. Joan felé fordult és a gyanúja beigazolódott: a fiú még mindig szélesen mosolyogva figyelte őt.

– Mi a sztori?

– Milyen sztori? – Gus felemelkedett és a könyökére támaszkodva nézett le a lányra.

– Hogy kerültünk ide? Úgy értem, hogyan lett ez a kedvenc helyed? Mi a kapcsolat?

Gus letépett egy fűszálat és azzal babrált, közben pedig hallgatott. Azon gondolkodott, hol kezdje a történetet.

Joan úgy látta, mintha barátja nem szívesen beszélne erről. – Ha nem akarsz, nem muszáj mesélned róla. – Gus zavartan nézett le rá, és félszegen elmosolyodott. A szemüveg takarásában lehunyta a szemét, kissé megdöntötte a fejét és csücsörített a szájával.

– Nem ügy. Az eleje nem annyira vidám, de alapvetően jó történet, azt hiszem. – Egy percre elhallgatott, majd leszakított egy karnyújtásnyira nyíló lilásrózsaszín szirmú hibiszkusz tölcsért, azt forgatta a száránál fogva az ujjai között, míg beszélt. – Egyszer, még régen, egy nagyon esős napon volt egy kis afférom néhány, hogy is mondjam, neveletlen? Nem, azt hiszem, nem ez a megfelelő szó. Talán inkább kegyetlen, az lesz az. Szóval egy pár kegyetlen, unatkozó sráccal futottam össze. Ez a legrosszabb kombináció, nekem elhiheted: ha valaki kegyetlen és még unatkozik is, és összeakad egy magamfajta semmi alakkal, az csak bajt szül. – Joannek rossz érzése támadt, ahogy a fiút figyelte, miközben az zavartan elhúzta a száját mesélés közben. Az volt az érzése, hogy már nem is akarja tudni, hogyan is keveredett ide Gus, de nagyot nyelt és szó nélkül hallgatta tovább a történetet. – Szóval – emelkedett meg a fiú szemöldöke a szemüveg fölött – , túl későn vettem észre őket és nem tudtam kitérni az útjukból, ők meg úgy döntöttek, hogy feldobják egy kicsit a hangulatot, vagyis jól elagyabugyálnak engem. Én meg egy pár pofon után elfutottam és éppen erre kanyarodtam. A kapu nyitva állt és a kukáknál egy asszony állt. Amikor meglátott, megállított és látta, hogy sírok – zavartan kommentálta saját magát –, tudod, még kicsi voltam, és behozott magával ide. Aztán valahogy itt ragadtam. Mármint, visszajártam, mert adtak tiszta, száraz ruhát, és azt vissza kellett hoznom. Aztán megkérdezték, hogy egy kis zsebpénzért besegítenék-e nekik itt a kertben én meg igent mondtam. Nagyon sokat tanultam tőlük és nagyon megszerettük egymást. Ezért van kulcsom is, azért adták, hogy bármikor be tudjak jönni. Akkor is, ha ők nincsenek itt.

Gus csak mesélt, egyre vidámabb arccal, Joan viszont nem figyelt. Nem szándékosan, érdekelte, amit a fiú mondott, de neki is eszébe jutott egy esős délután. Egy olyan délután, amelyet akkor is átélt, amikor Gus visszahozta neki az ellopott táskáját. A fiú ázott arca felidézett benne egy szörnyű epizódot, amely nagyjából megegyezett azzal, amit a fiú alig néhány perccel ez előtt mesélt el, és amely nem csupán annyiból állt, amennyit a fiú elé tárt. Ő tisztán emlékezett a részletekre is. Arra, hogyan verték meg Timék ott, az utcán a fiatal Gust; arra is, hogyan folyt végig az esővel keveredett vér a fiú sírástól eltorzult arcán, és arra is, hogy a félelemtől összepisilte magát. És persze azt sem felejtette el, hogyan mutogattak rá mindnyájan, ő maga is, és gúnyolták ki a ’balesete’ miatt. Gus csak ez után futott el – szerencséjére, mert azt csak ők, az unatkozó, kegyetlen társaság tudta, hogy Tim már azt tervezte, hogy megszabadítja a fiút a vizelettel átitatott nadrágjától, nehogy szégyenszemre úgy kelljen hazakullognia. Ennyire kedvesek voltak ők. Joan arca eltorzult az emléktől, mely az óta kísértette, amióta meglátta Gust bőrig ázva a táskájával a kezében.

–… és olyanok voltak nekem, mint a nagyszüleim. Nagyon sokat köszönhetek nekik. – Gus meglengette a kezét a lány szeme előtt. – Figyelsz egyáltalán, csajszi?

– Jaj, persze, ne haragudj! Csak próbáltam elképzelni őket. – Joan igyekezett rendezni a vonásait. – Hogy hívták őket?

– Hát, már mondtam, de a kedvedért elismételem. – vigyorgott rá a fiú és összeborzolta a haját. – Gabriel és Flora Goodwin.

– Milyen szép nevük van!

– Igen, szép nevük volt… – Gus arca egy kissé elkomorult. – És ez mind – mutatott körbe a virágot tartó kezével – az ő művük. Illetve Gabrielé. Folyton a kertben munkálkodott, azzal sem törődött, hogy az orvos megtiltotta neki a hajolgatást a lumbágója miatt. – Gus felnevetett. – Makacs egy ember volt, de vajból volt a szíve és imádta Florát.

Joan végigsimított a fiú karján. – Csak volt? Szép nevük…

– Hát, igen. – sóhajtott fel Gus – Az ő idejük sajnos már lejárt, de azt hiszem, viszonylag szép életük volt.

– Ha te benne voltál, biztosan. – mosolyodott el bátorítóan Joan.

Gus meglepetten, szélesen mosolyogva nézett rá, látszott a zavar az arcán. Tekintete a kezében tartott hibiszkuszra vándorolt: még egyszer megpörgette az ujjai között, majd kedvesen mosolyogva a lány füle mögé tűzte. – Ennek itt a helye.