Másik én-15.

Védtelenül

Joan a nappaliban ült egy könyvvel a kezében. Teljesen magával ragadta a regény világa, nem érzékelte a külső hatásokat. A történet fontos történelmi tényeket boncolgatott és őt behálózta a cselszövések sötét fonala. Féltette a hősöket, szinte a körmét rágta félelmében.

– Na, ne! Joan, szívem, ez nem komoly, ugye?

Joan riadtan kapta fel a tekintetét. Tim állt előtte csúfondáros mosollyal az arcán. Zsebre dugott kézzel magasodott fölé, Joan pedig szó szerint megrettent tőle. Eszébe jutottak a szörnyűségek, melyeket a férfi életében elkövetett, azok, amelyeket együtt követtek el, és görcsbe rándult a gyomra. Most már tartott tőle, mert tudta, mire képes, de igyekezett elrejteni a valódi érzelmeit Tim elől. Berakta a könyvjelzőt a lapok közé és becsukta a könyvet. – Mit csinálsz itt, Tim?

– Csak jöttem megnézni, hogy van az én gyönyörűséges barátnőm. – A kaján vigyor, mely a férfi arcán játszott, undort ébresztett a lányban. – De úgy látom, neked újabban fontosabbak a könyvek – gúnyos nevetést hallatott – és az a korcs, mint a pasid.

Joan szemöldöke összeszaladt. – Szeretek olvasni; azt hiszem, ez inkább érdem, mint nevetni való dolog. Ami pedig a korcsokat illeti, egyet sem ismerek. Sajnos, mert azt mondják, a keverékek sokkal okosabbak, szebbek és szeretni valóbbak. Egyszer igazán meglephetnél egy keverék kutyussal!

– Te is tudod, hogy nem bolhás dögökről beszélek. – Tim kezdett dühbe gurulni. – Bár, az is lehet, hogy bolhái is vannak a te drága Gus barátodnak…

– Azért kár volt idejönnöd, hogy sértegess bárkit is. Erre nem vagyok kíváncsi. – Lefitymáló tekintettel mérte végig a férfit, majd kinyitotta a könyvét.

– Jézusom, mi történt veled? Hol van az a belevaló csaj, akivel annyi mindent éltem át?

– Balesetet szenvedett és elveszítette a memóriáját. És most él, ahogy tud.

– Ezen segíthetünk. Egyedül vagyunk szívem, anyád elment, miután beengedett. – Megemelte az egyik szemöldökét és csillogó szemmel, sokat sejtető mosollyal elindult a lány felé.

Joan összehúzta magát és a felhúzott térdei köré fonta a karjait. – Ne haragudj, de nekem dolgom van. Most nem érek rá veled foglalkozni.

– Ne légy ilyen elutasító! Ezt te is bírni fogod! Régen is csípted a jóféle mókát.

– Már nem vagyok a régi cicababád! – Tim átkarolta és maga felé húzta. – Vedd le rólam a kezed! Tim, nem érted? Engedj el!

– Hé, szivi, én vagyok az! A te nagyon kanos Timed! Ne rontsd el a kedvem, már eldöntöttem, hogyan foglak szórakoztatni. – Hátrébb dőlt, majd a farzsebében matatott. Egy perc múlva már egy kis műanyag tasakot tartott a kezében, amely gyanús fehér port tartalmazott. Kinyitotta, kiöntött belőle egy csíknyit a dohányzóasztalra, majd egy pillanat alatt felszippantotta azt.

Joan dermedten nézte végig a jelenetet. Tudta, mozdulnia kellene, felállni és kipenderíteni a házból a férfit, de képtelen volt bármit is tenni. Tudta, emlékezett, hogy azelőtt ő is élt a szerrel. Emlékezett, de minek! Bár örökre elfelejtett volna mindent!

Figyelte, ahogy Tim az orrát dörgölte és egyre kisebbre húzta össze magát. A férfi felé fordult és közelebb csúszott hozzá, miközben a zacskót a tenyerében szorongatta.

– Most rajtad a sor, Joan-bébi!

– Vidd innen azt a szart!

– Ugyan, kicsim, ne játszd meg magad! Te is szereted, nem emlékszel? Milyen jókat mulattunk vele!

Joan, bár nem emlékezett mindenre, sajnos nagyon is el tudta képzelni, mennyire jókat is szórakoztak ilyen állapotban. A fejét rázta.

– De bizony! De még milyen jókat! De ha nem, hát nem. Több marad. Vagy majd később, ha már ráéreztél az ízére… – Mielőtt Joan felocsúdhatott volna, a férfi rávetette magát és fogdosni, csókolgatni kezdte. Joan minden erejét összeszedve próbálta lerúgni magáról Timet, de a focistával nem bírt el.

– Tim, eressz el! Ez nem vicces!

– Nem hát! Én se annak szánom! – lihegte a férfi.

Joan most már valóban rettegett. Rettegett, hogy a férfi az akarata ellenére bejuttatja a szervezetébe a kábítószert, rettegett, hogy a férfi megerőszakolja. Sikított, ahogy a torkán kifért, rúgkapált, de Tim csak egy kevéssé fogta vissza magát. Joan könnye potyogni kezdett, a dulakodás közben a könyve a fényesre csiszolt és lakkozott padlóra zuhant. Úgy érezte, esélye sincs menekülni, Tim már hanyatt döntötte és fölé magasodott. Egy pillanatra behunyta a szemét és arra nyitotta ki, hogy az édesapja kiabál. Lerántotta róla Timet és kifelé lökdöste, a bejárati ajtó felé.

Joan felült és a tenyerébe temette az arcát.

– Takarodj innen, te senkiházi! Mit képzelsz magadról? Már eleget ártottál a lányomnak! Az én lányom! Nem akarlak még egyszer Joan közelében látni, sehol, megértetted? És még valami: ha az Ambrogio-kölyöknek csak egy hajszála is meggörbül, véged, érted? Csak egy ujjal nyúlj hozzá, csak egy rossz szó, egy sötét nézés, csak egyszer bántsd meg őt vagy a lányomat, vagy bármelyik barátjukat, és véged! Lecsukatlak, jól jegyezd meg! Pontosan tudom, mi mindent műveltetek a haverjaiddal! Na, tűnj innen, te szemétláda!