Másik én-22.

Felfedezés

– Joan, nem tudod, hol van Gus? – A kérdés a salátákért felelős kuktától jött, és a lányt kirázta a hideg a mondat hallatán. Amióta a fiúval megegyeztek abban, hogy új néven szólítják egymást, egyre kevésbé tudta elviselni, amikor mások, idegenek, a kis körükön kívül állók a régi nevén szólították. Nem akart ebből ügyet csinálni, hiszen ez tényleg csak a kettejük kis titka volt, de amikor azt a nevet hallotta, hányingere támadt. Arra emlékeztette, aki valaha volt, a nevet azzal azonosította, hogy mások még mindig úgy tekintenek rá, mint a lányra, aki ilyen, vagy olyan. Mintha mindez mit se változott volna. Nem akart szólni, de most lehunyta egy pillanatra a szemét, és csak ez után, mély levegőt véve válaszolt.

– Nem, nem tudom. Kiküldted a raktárba gyömbérért, nem?

– De. Legalább negyed órája…

– Ühüm. – A lány egy pillanatra visszatért a munkájához, de szinte azonnal fel is kapta a fejét és a férfihez fordult. – Dale, megkérhetlek valamire?

– Persze, mondd csak!

– Tudod, van egy második nevem is, és a helyzet az, hogy azt jobban szeretem. Nagy gond lenne, ha mostantól Florának szólítanál?

– Majd csak megszokom… – A férfi megrántotta a vállát. – Akkor, Flora… megkeresnéd nekem azt a kölyköt?

– Persze. – Flora arcán győzedelmes mosoly ragyogott fel, megnyert egy kisebb csatát. Eszerint csak kérnie kell és teljesülnek a vágyai.

Flora végigment a kis folyosón, mely a kamrába vezetett, majd benyitott a helyiségbe. A polcok roskadoztak az élelmiszertől, a hűtők, fagyasztók dugig voltak húsokkal és tejtermékekkel. Fokhagymafüzérek lógtak mindenhonnan, dzsemek és édes szószok sorakoztak egy kis polcon. Flora megtöltötte az orrát és a tüdejét az aromás levegővel és elégedetten lélegzett ki. A helyiség tele volt minden jóval, de Gabe-nek nyoma sem volt.

Flora becsukta maga mögött az ajtót és indult volna vissza, de egy tompa, ritmikus hang megállásra késztette.

A raktár mellett nyílt egy ajtó, mely a hátsó udvarra vezetett, a ritmus onnan kúszott be a folyosóra. Flora az ablakhoz állt, majd döbbenten nyitotta ki az ajtót. – Gabe! – De a fiú nem reagált se az első, se a harmadik szólításra. Flora becsukta az udvarra vezető ajtót is maga mögött, mely előtt megtalálta egy kis kosárban a gyömbért, és elképedve, egyszersmind lenyűgözve figyelte a barátját.

Gabe az Ipodját hallgatta és teljesen belemerült a zenébe. Kedvenc színes cipője adta ki a furcsa hangokat, amint a földet érintette. A fiú szemmel láthatóan mindent kizárt és csak arra koncentrált, amit csinált. Önfeledt mosoly ült az arcán, miközben lábai úgy jártak, hogy Flora azt várta, mikor gabalyodnak össze. De ez nem következett be. Gabe tökéletesen ura volt minden mozdulatának, minden pörgés kiszámított volt, a karmozdulatai egységesek, a csípőmozgását nők is megirigyelhették volna, a különböző ugrásokat, szaltókat és break tánc mozdulatokat pedig végképp nem nézte volna ki belőle senki. Még Flora se, így most szóhoz se jutott, csupán arra volt képes, hogy arcán büszke mosollyal figyelje Gabe-et.

Látta, mennyire élvezi a fiú, amit csinál, felszabadultnak tűnt; olyan volt, mintha kinyílt volna, mintha csak most, tánc közben lenne igazán önmaga. Igazi örömet érzett, amikor arra gondolt, hogy annak ellenére, amit a fiúnak egészen eddig át kellett élnie, talált valamit, ami boldoggá teszi. Flora azt kívánta, hogy ő is találjon valamit, amiben felfedezheti önmagát, valamit, ami kitöltheti azt az űrt, melyet szinte mindig magában érez. El akarta űzni az ürességet, mely sokszor még akkor is kísértette, amikor Gabe-bel volt.

De ezzel most nem akart foglalkozni, csak Gabe táncára koncentrált, amit a világ legszuperebb dolgának tartott.

Gabe levette a kuktasapkáját és végiggördítette a felkarján át az alkarjára, majd a tenyerében állította meg, hogy az után feldobhassa és egy pörgés után újra elkapja. Amint újra a kezében tartotta a sapkát, a kis lépcső felé tévedt a tekintete, melynek tetején megpillantotta Florát, ahogy ott állt mosolyogva, szemmel láthatóan elbűvölten. Zavarában elnevette magát és természetesen megállt egy helyben. – Flora!

– Nem is sejtettem. Miért nem mondtad? Ez hihetetlen! Annyira… királyul táncolsz! Ez most eléggé bénán hangzott, igaz?

Gabe felhúzta az orrát, miközben elvigyorodott, a szeme csillogott, amikor válaszolt. – Ja, eléggé. – Felsétált a lányhoz és magához vette a kosarat. Ahogy Florára nézett, észrevette, hogy még mindig elragadtatással, mégis, kérdőn néz rá. – Ezt nem mondhatod el senkinek, oké?

– Oké. De mindenbe be kell avatnod!

Gabe felnevetett és átkarolta a lány vállát, miközben befelé tessékelte. – Rendben. Sőt, azt hiszem, meg is tanítalak néhány lépésre, rendben?

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne, kivéve, ha ezzel az a célod, hogy jót röhöghess. Örülök, hogy járni tudok, a tánc igazán nem nekem való.

– Ugyan, csajszi, ne légy ennyire kishitű! Amúgy is, nem tudod, kivel állsz szemben. Én mester vagyok. Akkor is, ha nem nézed ki belőlem, mert így van, nem igaz?

– Hát, nem gondoltam volna, hogy táncolsz. Úgy egyáltalán. Így meg pláne nem. De le a kalappal, mester! – Flora nevetve húzta Gabe fejébe a sapkáját. – De a helyedben már most kitalálnám, mit mondok Dale-nek. Húsz percig tartott megtalálni a gyömbért?

Gabe felhúzta az ajka egyik sarkát és összevonta a szemöldökét. – Uh, ez csúnya lesz, azt hiszem… Majd azt mondom, hogy reggeli rosszullét volt. – Florára kacsintott és nevetve lépett be a konyhába, a lány pedig azt gondolta magában, hogy soha nem akarja elveszíteni ezt a csodálatos embert.