Másik én-5.

Egy lépéssel közelebb

Gust napok óta máshova osztották be, így Joannek ritkán volt alkalma beszélgetni vele, pedig igazán örült volna, ha olyan ember mellett tölti az idejét, aki őszinte, még akkor is, ha az őszinte viselkedés azt mutatta, hogy a fiút nem érdekli a hogyléte.

A többiek még mindig nagyon kedvesek voltak vele, akkor is, amikor inkább hátráltatta a munkájukat, mint segített volna, de Joan tisztában volt vele, hogy ez valóban csak annak a ténynek szól, hogy ő a főnök lánya.

Eleinte zavarta Gus érdektelensége, hiszen egy része azért kívánkozott erre a helyre, hogy többet lehessen a közelében. Nem érdeklődött férfiként iránta, erről szó sem volt, viszont ő volt az első ember, akinek az arcán – a szüleit leszámítva – őszinte mosolyt látott. Ott, a konyhában, aztán az étteremben is. Vágyott a normális emberek társaságára, ám, amint azt a jelen helyzet is mutatta, a normális emberek nem vágytak rá, bár az is lehet, hogy rossz volt az első benyomása, és Gus mégis olyan, mint a többiek, ő csupán nem leplezi a véleményét.

– Joan, szórd meg a húst római köménnyel!

Joan a fűszeres polchoz sétált, ott azonban, ahelyett, hogy villámgyorsan felkapta volna a fűszertartót és tette volna a dolgát, megtorpant. Csak bámulta a hófehér kerámiaedényeket és a rajtuk lévő címkéket – a tenyere izzadni kezdett, az ajkát harapdálta.

Gus elgondolkodva figyelte, amint Joan megáll a pult előtt és ott lecövekel. A lányra hunyorított; elképzelni sem tudta, mi tart percekig azon, hogy befűszerezzen egy adag húst. Illetve azon, hogy egyáltalán a kezébe vegye a kért fűszer tartóját.

Nem akarta elhinni, hogy igaz lehet, ami az eszébe jutott, de amikor a lány két perc múlva is ugyanúgy állt a tégelyek előtt és ő észrevette a séf rosszalló pillantásait, nem maradt más választása, mint félretenni az elméleteket és cselekedni. Letette a főzőkanalat, mellyel a tésztát kavargatta és odasétált Joanhez. Felvette azt a fűszertartót, melyre jól látható betűkkel felírták: római kömény, és a lány kezébe adta azt.

Joan dermedten állt és nézte végig, ahogy Gus a kezébe nyomja a fűszertartót; kínos volt számára az egész szituáció, de hálás is volt a fiúnak a segítségéért. Csak azért imádkozott, hogy ne jöjjön rá, miért nem volt képes teljesíteni a feladatát.

– Megvagy? Innen már megy? – Gus kutató tekintete elől nem volt menekvés: úgy bámult Joan arcába, hogy attól a lány azt hitte, a veséjébe lát.

Joan nagyot nyelt. – Igen, persze. Csak nem ism… mindegy. Köszi… – A mellkasához szorította az üveget és ment volna a dolgára, de Gus még utána szólt.

– Máskor is. Csak szólj, ha gond van! – Kedves félmosoly játszott az ajkán, ám a tekintete még mindig átható és nagyon is komoly volt. Joan meg volt róla győződve, hogy Gus tudja, mi okozott neki problémát, és éppen ezért nagyra értékelte, hogy nem csinált belőle ügyet és úgy tűnt, megtartja a titkát.

Joan indulni készült, végre egyedül is hazamehetett. A szülei azt gondolták, örül a szabadságnak, amit kapott. Örült is, eközben azonban még mindig tartott a kinti világtól. Túlságosan parányinak, sebezhetőnek érezte magát, mintha akár egy gyenge szellő is felkaphatná bármelyik pillanatban és egy ismeretlen helyen tenné csak le. Egy újabb ismeretlen helyen. Nagy levegőt vett és a kilincsre helyezte a kezét.

– Joan, kérdeznék valamit. Tudom, nem az én dolgom és… Ő, mindegy, kinyögöm, ha megharagszol, ha nem. – Gus kissé megdöntötte a fejét, hogy a szemébe hulló sötét fürtök ne zavarják; elhúzta a száját, a kezeit pedig a zsebébe süllyesztette. Látszott rajta, hogy zavarban van. – Ugye nem tudsz olvasni?

Joan döbbenten, némán állt előtte egy percig. Úgy érezte, mintha forró vízzel öntötték volna nyakon, de összeszedte magát. Végül is, súlyosan megsérült, nincs ezen mit szégyellni, nem igaz? – Nem. Még csak most tanulok – újra. Gondolom, az előtt tudtam, különben hogyan jutottam volna el az egyetemre?

– Igen, gondolom. Mennyire súlyos az állapotod? Úgy értem, mi mindent kell még újra tanulnod? Persze, csak, ha nem gond, hogy kérdezősködöm.

– Az attól függ, miért kérdezed.

– Csak próbállak megfejteni. Kitalálni, hogyan lehetne alkalmazkodni hozzád. Tudod, ha nem tudom, mivel állok szemben, nem is tudok segíteni.

– Á! Szóval, kihoztam belőled az irgalmas szamaritánust. Remek, igazán remek! Nincs szükségem senki sajnálatára!

– Nem sajnállak! És ha neked így jobb, kínlódj csak tovább! – Gus megrázta a fejét, végigmérte a lányt és kinyitotta az ajtót.

– Miért kéne bíznom benned?

Gus elkerekedett szemmel fordult meg. – Nem kell bíznod bennem. Senkiben sem. Csak magadban. – Kilépett az utcára; hallotta, hogy a lány követte a példáját, de nem fordult meg, elindult a háza irányába.

Joan tanácstalanul állt. Körbetekintett az utcán: a szikrázó napsütés szinte elvakította. Egy biciklis húzott el mellette magas sebességgel, ő összerezzent. Nem volt bátorsága végigmenni az úton. Azon gondolkodott, hogy inkább visszamegy az étterembe, onnan felhívja az édesapját, és vele megy haza.

Elnézett a sarok felé. Még látta Gust, ha akart volna, utána kiálthatott volna. Meglepődött, amikor a saját hangját verték vissza a kirakatok.

A fiú megfordult és tett néhány lépést felé. Felhúzott szemöldökkel várta, hogy mondjon valamit.

– Elkísérnél? Azt hiszem, nem elég, ha csak magamban bízom. – Gus széles, szívet melengető mosolyát, mely néhány másodpercnyi mérlegelést követett, igennek vette.