Másik én - 28. HALLELUJAH , (shrek song)

A dal, amely a televízióból szól:

Vírus

Flora a fehér ajtó előtt állt és harmadjára készült kopogni. Aggódott Gabe miatt; nem gondolta, hogy azok után, hogy megbeszélték, átjön, a fiú szándékosan ne nyitott volna ajtót neki.

A harmadik próbálkozása sem járt sikerrel.

Előkereste a mobil telefonját a táskájából, tárcsázta a fiú számát és közben tovább kopogott. Mire a hangpostafiók szövege elkezdődött, az ajtónál motozást hallott. Összecsukta a telefonját és türelmetlenül várta, hogy Gabe ajtót nyisson.

Az ajtó néhány másodperc múlva résnyire nyílt, majd a fiú kócos feje búbja is előbukkant. Gabe falfehér volt, a természetellenesen fénylő szeme körül sötét karika éktelenkedett, az ajka pedig cserepes volt. Flora, amint az ajtón belülre került, ijedten simította kezét a fiú arcára.

– Mi történt veled? Szörnyen festesz!

A fiú a hasát fogva visszatámolygott a nappaliba és lerogyott a kanapéra. Két tenyerébe temette az arcát és hangosan nyögött. – Benyaltam valamilyen vírust. Bocs, hogy nem jelentkeztem. – Aggodalmasan felnézett. – Nem biztos, hogy jó ötlet itt lenned. Biztosan fertőző, szerintem én is elkaptam valakitől.

– Nem baj. Szeretnék neked segíteni. A barátom vagy, nem igaz?

Gabe fájdalmasan nézett a lányra, egyrészt a rosszulléte miatt, másrészt a kérdés kétértelműsége miatt. – Mostanában talán nem a legjobb… de igen.

A lány némán bólintott. Mély lélegzetet vett, majd a térdeire csapott. – Akkor mi a bajod pontosan?

A fiú csak egy hosszabb köhögő roham után tudott megszólalni. – Például ez. Meg rendetlenkedik a gyomrom. – A szemét forgatta. – Ja, és akkor finoman fogalmaztam.

– Hányás, hasmenés?

– Pontosan.

Flora gyanakodva méregette a fiú csillogó szemét, majd a homlokára nyomta a tenyerét. – Jesszus, Gabe, forró a homlokod! Feküdj le azonnal és takarózz be! Vettél már be valamilyen gyógyszert?

– Nem, egyelőre csak hányok látástól vakulásig… – Gabe megtörölte izzadságtól fénylő arcát, majd a gyomrára szorította a kezét. Összeszorította a szemét és mélyet lélegzett. – Bocs, de most muszáj… mennem. – Azzal elrohant a mosdó irányába.

Flora aggodalmasan nézett a fiú után, megrázta a fejét, majd kisétált a konyhába. Gyógyszert akart keresni, de hamar rájött, hogy ehhez az egész konyhát fel kellene forgatnia, az pedig illetlenség lett volna. Megvárta hát, amíg a fiú kitámolygott a mosdóból és megkérdezte tőle, hol tartják a gyógyszereket.

– Ettél már valamit?

A fiú nagyon csúnyán nézett rá és felfújta a száját, kis híján öklendezett. – Nem. És nem is akarok.

– Tudom, de muszáj lesz. Csak egy kis levest; muszáj pótolnod a folyadékot, különben kiszáradsz. Esetleg néhány szem kekszet…

– Flora…

– Ne Florázz itt nekem! Irány vissza lefeküdni! Eszel valamit és beveszel egy gyógyszert, hátha jobban leszel.

Gabe halványan elmosolyodott, az egyik kezét a halántékához emelte. – Igenis, asszonyom! – azzal visszacsoszogott a nappaliba, a tévé elé, Flora pedig nekilátott a levesbe való zöldségeket keresni.

Az étteremben ragadt egy s más Florára, így egy kis zöldségleves elkészítése nem jelentett nehézséget a számára. Főzés közben halkan dudorászott, egyszer benézett a fiúhoz is, gondolta, amíg a leves megfő, beszélget egy keveset vele, ám Gabe elaludt egy rajzfilmet nézve. Libabőrös volt a karja, sápadt az arca; Florának egy cseppet sem tetszett a fiú állapota. Minél előbb bele kellett diktálnia egy kevés levest és egy adag gyógyszert, valamit, ami leviszi a lázát és csillapítja a gyomorpanaszait.

Mire a leves elkészült és Flora leguggolt a kanapé mellé egy teli tányérral, Gabe még rosszabb állapotba került. Még mindig aludt, így Flora letette maga mellé a levest, kisimította a fiú arcából a sötét csigákat, és míg az arcát simogatta, finoman ébresztgette.

Gabe kinyitotta fényes, vöröslő szemét és Flora unszolására felült. Didergett, hideg verítékben fürdött a teste, de nem akart orvoshoz menni.

Florának végül sikerült beleerőltetni néhány kanál levest, három szem kekszet és egy lázcsillapítót. Valahonnan hozott egy vastag pokrócot, leült a kanapéra, Gabe pedig az ölébe hajtott fejjel, a lábait felhúzva magzatpózba, lefeküdt mellé.

Flora szorosan bebugyolálta a fiút a pokrócba, de így is érezte a reszketését. Együtt nézték a televíziót, nem beszélgettek. Flora hallgatta Gabe szuszogását, hamarosan rájött, hogy a fiú újra elaludt. Nem bánta, a gyógyszernek hatnia kellett, a fiú szervezetének pedig pihenésre volt szüksége.

Nem sokára Gabe köhögve ébredt fel, annyira görcsösen rázta a köhögés, hogy öklendezni kezdett.

– Hé, hé, próbáld meg visszatartani! Benned kell maradnia a gyógyszernek! – Tenyere a fiú hátán körözött, miközben az az összeszoruló torkával küzdött. Gabe visszahanyatlott az ölébe, majd egy kis idő múlva elszenderedett.

Florának sosem volt öccse, senki, akinek gondját kellett volna viselnie, senki, akiért aggódhatott volna, ha bajba került, vagy megbetegedett. Egyke volt, akinek lesték minden kívánságát, ha pedig rossz fát tett a tűzre, ráhagyták a dolgot. Nem emlékezett rá, hogy volt-e olyan beteg, hogy a szüleinek az ágyánál kellett volna virrasztania, egyáltalán, semmilyen bensőségesebb kapcsolatra nem emlékezett a korábbi életéből. Csak a felszínes érintkezések maradtak meg az emlékeiben, a kéjelgés, melyet, most, hogy néhány emlékfoszlány visszatért, kezdett megérteni. Mert valahonnan meg kellett kapnia a vágyott figyelmet, az érzelmeket. Az már másik kérdés, hogy így sem jutott közelebb a vágyaihoz; azok mind üres kapcsolatok voltak. Alkalmi szex. Ennyi, nem több. Azt hitte, azok az emberek majd odafigyelnek rá, babusgatják egy kicsit, aztán pedig, miután rájött az igazságra, arra, hogy csak kihasználják, már nem érdekelte senki és semmi. Nem bízott meg igazán senkiben, pusztán használta az embereket, hogy elérje a céljait, és kielégítse a vágyait.

Most itt ült a barátja kanapéján, aki beteg volt és szüksége volt rá. Az ő szíve pedig telve volt szeretettel és törődéssel. Jó érzés volt tenni érte valamit, ott lenni és csak fogni a kezét. Főzni egy gyógyító levest, még akkor is, ha tudta, megmagyarázhatatlan feszültség lappang közöttük. Hasznosnak érezte magát, és ami még fontosabb, igazi barátnak, aki ott van, amikor szükség van rá.

Hallgatta a televízióból sugárzó, megható dalt és úgy érezte, a szíve túlcsordul. Lenézett a fiú verejtékes arcára – a gyógyszer már kezdett hatni, Gabe izzadt, a láza lassan, de biztosan ment le –, végigsimított rajta, majd belefúrta az ujjait a nedves, göndör hajba, újra és újra.

Nem vette észre, hogy Sylvia, Gabe édesanyja, idő közben hazaért a munkából és a szemét összehúzva őket figyelte a nappali ajtajából. Azt sem vette észre, hogy a nő a fejét rázva, a homlokát ráncolva bevonult a szobájába és csak később került elő. Florát csak Gabe érdekelte és a saját lelkének felfedezése.