Másik én - 33.

Választás

Gus, Flora kezét tartva megállt a barátai előtt és egy pillanat alatt eltűnt a vidám mosoly arcáról. A társaság abbahagyta a beszélgetést és feldúltan méregette a lányt. Tapintható volt a feszültség, Flora is érezte a felé áradó ellenszenvet. Teste megfeszült, az ő jó kedve is egy pillanat alatt elpárolgott. Voltak arcok, melyek ismerősek voltak számára, némelyik táncos feltűnt már egy-egy emlékében – egyik sem volt túl vidám kép, egyszer sem volt kedves velük. Nem lepődött meg, hogy a fogadtatása enyhén szólva is hűvös volt.

Hirtelen morajlás támadt a barátok között, az arcokra az értetlenség mellé színtiszta gyűlölet ült ki; egy alacsony, keleti származású lány felállt, ajkával csücsörített, fejét oldalra biccentette és indulatosan nézett Florára. Keze ökölbe szorult, amint elindult feléjük. Gus egy mozdulattal maga mögé rántotta Florát, miközben még mindig fogta a kezét, ezzel egy időben pedig a torokköszörülésével véget vetett a zúgolódásnak.

Flora szíve a basszus dübörgésének ritmusára vert a torkában, szíve szerint hátat fordított volna és hanyatt-homlok menekült volna ki a klubból, de Gus biztosan tartotta a kezét sajátjában.

A keleti lány felcsattant. – Őt minek hoztad ide, Gus? Mazochista vagy, ember? Nem alázott még meg elégszer? Ha a drágalátos Tim megtudja, hogy a csajával lógsz, a szart is kiveri belőled, remélem, tudod! Amúgy is, mit akar tőled?

– Elég már, Maiko! – Flora nem látta a fiú arcát, de a hangjában eddig nem tapasztalt indulat vibrált. – Flora is a barátom. Nagyon jó barátom, fontos nekem.

– Flora, ha? Ez meg miféle tréfa?

– Flora, ennyi. És szeretném, ha elfogadnátok őt. Fogadjátok be közénk…

– Na, azt már nem! Te azt csinálsz az életeddel, amit akarsz, de engem nem kényszerítesz rá, hogy egy ilyen… – A vörös hajú fiú lefitymálóan nézett Gus háta mögé. – Nekem erre nincs szükségem, ember! – Azzal elsétált.

Flora megpróbálta jelezni Gusnak, hogy inkább menjenek, de a fiú nem reagált arra, hogy a kezét rángatta.

Gus megrázta a fejét, sötét fürtjei nedvesen hintáztak a színes sapka alatt. Nagy, barna szeme keserűséggel telt meg, míg végignézett a barátain. Nem akarta, hogy idáig fajuljon a dolog, de úgy érezte, muszáj meglépnie ezt a lépést. Nem titkolózhatott egész életében senki előtt se. Nagy sóhaj szakadt ki belőle. – Igazatok van, nem kell barátkoznotok vele, de én továbbra is a barátja maradok, és ez azt jelenti, hogy nem tölthetem minden időmet veletek. Nem akarok választani köztetek – remélem, nem is kértek rá. Megértem, hogy nem akartok együtt lógni vele, de azt is értsétek meg, hogy nekem fontos Flora és rá is akarok időt szánni. – Áthatóan nézett barátaira, Florát továbbra is a háta mögé rejtve. Az arcokon vívódást, döbbenetet, rosszallást, értetlenséget látott. Nem is számított másra. Nagyot fújt, majd megfordult és indult volna, de meggondolta magát. A válla fölött még visszaszólt. – Nem szeretném, hogy Florának baja essen… – Megrázta a fejét. – Ti nem ismeritek. Ő már nem az az ember. – Szabad kezével intett. – Akkor holnap!

Az éjszaka hűvös volt, Flora megborzongott, amikor kilépett a fülledt levegőjű helyiségből. Szó nélkül vette el a fiútól a bukósisakot. Nem mert ránézni, félt, hogy mit látna Gus szemében. Bár a fiú éppen azt mondta odabent, hogy nem akar választani a régi és az új barátai közül, Flora számára nagyon úgy tűnt, mégis kénytelen lesz. A barátai sosem fogják elfogadni őt, és így Gus is kieshet a körből. Nem akarta ezt.

Gus arckifejezése elgondolkodó volt, Flora nem akarta kérdésekkel traktálni, úgy érezte, minden szóval fölöslegesen növelné a fiúban lévő feszültséget. Felült mögé a motorra és átkarolta keskeny derekát. Miközben a gép motorja felpörgött, ő kockáztatott és arcát Gus vállára hajtotta. Fáradtnak érezte magát és fázott, a fiú teste tökéletes támaszul szolgált neki. Gus nem lökte el, így csak hozzásimult és némán tűrte, hogy a jegessé váló szél megborzongassa a testét. A sisak plexije mögül a sötét égre tekintett és a csillagokat fürkészte, közben azon gondolkodott, hogyan lehetséges, hogy minden jó szándéka ellenére most is tönkre tesz mindent. A parányi, hunyorgó égitestek megannyi fényes csíkká válva suhantak el fölötte, ő pedig elszédült a látványtól és még erősebben kapaszkodott Gusba.

Flora háza csendesen nyújtózkodott a most újra egy helyben várakozó csillagok felé. Gus lesegítette a lányt a motorról és eltette a fölösleges sisakot.

Egész úton nem beszéltek, tudta, hogy mondania kell valamit, csak ne érezné annyira idegesnek magát! Nem akarta elhinni, hogy ilyen szituációba került. Nem akart dönteni. Ha a józan eszére hallgat, a régi barátait választja, ha a szívére, valószínűleg akkor is. Akármennyire is kedvelte most Florát, hiába akart esélyt adni neki, nem dobhat el mindent miatta. Úgy gondolta, ezzel a lány is tisztában van, űzött tekintete mindent elárult. Félszeg mosolyt erőltetett az arcára, miközben Flora felé hajolt, hogy megölelje. – Remélem, tetszett, amit láttál.

Flora mosolytalanul bólintott. – Már odabent is elmondtam, mennyire csodállak érte. – Egy pillanatra a földre szegezte a tekintetét, majd felemelte a fejét, egyenesen Gus sötét szemébe bámult. – Most valami másról kéne beszélnünk.

– Nem kell. Nézd, sajnálom, hogy olyan rosszul sült el velük minden, de őket is meg kell értened. Nem könnyű túltenni magukat azon…

– Nem róluk akarok beszélni, ezt te is tudod. Én mindent megértek, erre kérned sem kell. Megértem, hogy anyukád utál, megértem a barátaidat is, de engem igazából csak az érdekel, hogy te… te túl tudod tenni magad azon? Hiszen még ki se tudod mondani! – Florában hirtelen harag gyúlt, de nem Gusra haragudott, hanem saját magára. – Mondj valamit, kérlek, ne csak állj itt!

– Erről nem kell beszélnünk.

– Nem, nem kell, de én akarok.

Gus félrenézett, miközben a lányhoz beszélt. – Én viszont nem akarok. Nincs mit beszélni rajta. Örülök, hogy kezd visszatérni az emlékezeted, bár korábban is szólhattál volna. Örülök, hogy ennek ellenére, vagy talán éppen ezért nem tértél vissza a régi jó szokásaidhoz. És igen, túl tudom tenni magam rajta, különben nem lennék itt, és te sem lettél volna ott velem a versenyen. Én csak el akarom felejteni az egészet, érted?

Flora zöld szeme felizzott az indulattól. – Tényleg? Hogyan? Mégis hogyan leszel képes rá, ha még beszélni sem tudsz róla? Vagy nem akarsz, egyre megy. Hogyan fogod túltenni magad rajta, ha ez az arc néz rád vissza, valahányszor beszélünk? Éppen az, amelyiket közben is láttad minden egyes alkalommal!

Gus állkapcsában ugrált az ideg, orrcimpája kitágult, szeme villámokat szórt. Nem akart veszekedni a lánnyal, de engedni sem akart. Nem volt képes a megaláztatásáról beszélni éppen vele. Most biztosan nem. – Mennem kell, Flora. Holnap találkozunk, rendben? – Felült a motorra. – Aludj jól! – Felhúzta a bukósisakot és meg sem várva a lány válaszát, elszáguldott.

Flora percekig csak állt ott, abba az irányba bámulva, amerre a fiú elhúzott. Csupán akkor mozdult meg, amikor a hideg szél már a csontjáig átfagyasztotta, akkor maga köré fonta karjait és bement a házba. Lefekvés előtt még elküldött egy sms-t a fiúnak, amelyben jó éjszakát kívánt neki. Alig egy perc múlva pityegett a telefonja: NEKED IS. Hát, neki biztosan nem lesz, de úgy sejtette, Gusnak sem.