Másik én-27.

Rémálmok

Flora végtelenül boldog volt, mert Gabe előtte állt, hozzá beszélt, vele nevetett. Ragyogott a szeme, széles mozdulatokkal gesztikulált és pont úgy tartotta a száját. Semmiségeket mondtak egymásnak, de a mondanivaló nem is számított, csak az, hogy együtt vannak és eltűnt az az érthetetlen feszültség a kapcsolatukból. Megint az a kölyök volt, akit megismert, és akit megkedvelt.

Flora a fiú vonásait fürkészte, de a kép fokozatosan egyre homályosabb lett. Nem értette, összehúzta a szemét, de a kép nem tisztult, épp ellenkezőleg. Csupán egy percébe telt, hogy rájöjjön, tejfehér köd gátolja a látásban, az burkolja be a fiú alakját. Flora szorongani kezdett, a gyomrában, a mellkasában, a torkában érezte a zsibbadást. Szólongatta őt, nem az új nevén, Gusként próbálta magához szólítani a fiút, de őt mintha elnyelte volna a föld. Pedig ez csak köd volt.

Hirtelen sötétben találta magát és távolról, valahonnan a sötétség gyomrából hallotta a fiú hangját, ahogy őt hívta, de képtelen volt a nyomára akadni. A fojtogató sötétég bekebelezte mindkettejüket, ám ekkor őt megragadta egy kéz, majd még kettő, és még több, és kirántották a fényre. De vajon Gusnak is ilyen szerencséje volt? Vajon ő kitalált onnan?

A félelem szorongatta a torkát, így ébredt fel. Minden tagja zsibbadtan süppedt az ágyba, percekig tartott, mire ellazult annyira, hogy a teste is engedelmeskedjen az akaratának. A zuhanyozás és a reggeli elfogyasztása alatt is azon tépelődött, hogy felhívja-e a fiút, megkérdezze-e, minden rendben van-e vele. Nem volt babonás, de az ébredése óta kísértette az álombéli rossz érzése. Persze lehet, hogy csak a saját tudatalattija vetítette ki ezeket a szürreális képeket: talán így jelenítette meg, ahogy ő megélte a fiú eltűnését az életéből. De nem akart kockáztatni, nem akart rossz döntést hozni; inkább tűnjön bolondnak most, mint később kiderüljön, csupán ez az egyetlen hívás hiányzott volna…

Gabe telefonja kicsengett, de a fiú nem válaszolt a hívásra. A másodikra sem, az után pedig a lány feladta.

Gabe az ágyában feküdt, amikor megcsörrent a mobil telefonja; megnézte a kijelzőt, majd lerakta a telefont a padlóra, az ágy mellé. Nem volt ereje. Semmihez. Florához sem. És ahogy Flora sem, úgy ő sem akart csalódni. Hát inkább fel se vette a telefont. Félt, hogy egyszer Joannel találja szemben magát. Mert rémálmai neki is voltak, mindig is voltak. Aztán, egy rövid időre elmaradoztak, de most újra felbukkantak. Nem akarta, hogy legyen oka a rémálmainak.

Flora céltalanul sétált végig az utcákon, egyikről a másikra fordult, a kertekben pompázó rózsákban, levendulabokrokban és hortenziaszigetekben gyönyörködött. Az egész délelőttöt odakint töltötte a tűző, augusztusi napon, így kitikkadva, hálát adott az égnek az előtte feltűnő vegyesboltért.

Kezében egy literes üveg vízzel lépett ki újra a forró levegőre. Egyszerre megitta az üveg tartalmának a felét. Csak ekkor nézett igazán körül abban a kis utcácskában; alig egy saroknyira volt a Goodwin-háztól.

Szerencsét próbált.

A ház rejtett kapuja zárva volt, ez két dolgot jelenthetett: Gabe odabent van, de bezárkózott és nem kíváncsi senkire vagy nem is járt itt ezen a napon.

Flora tényleg nem akart nevetségessé válni, de nem tudta tartani magát a fogadalmához. Nem hívta fel a fiút, de egy üzenetet elküldött neki: GABE, HA LESZ EGY KIS IDŐD, HÍVJ FEL, KÉRLEK! FLORA

Nem érkezett válasz.

Flora egy órája érkezett haza, egy idétlen sorozatot nézett a televízióban, amikor a telefonja zenélni kezdett. Kelletlenül nézett a kijelzőre, de szinte azonnal felélénkült és válaszolt a hívásra. – Gabe! Szia!

A fiú hangja nagyon álmosnak tűnt, de ez csupán az első dolog volt, ami feltűnt Florának. Túlságosan erőtlennek tűnt. – Szia… Kerestél.

– Igen, csak meg szerettem volna kérdezni, hogy jól vagy-e. Volt egy olyan érzésem, hogy…

– Megvagyok. – Bár próbálta visszatartani, a köhögés előtört a fiúból. – Várj, Flora… – Hosszú percekig süket volt a vonal, de a lány tudta, hogy a hívás nem szakadt meg, csak Gabe tette félre. – Itt… itt vagyok. – Szörnyen hangzott minden szó, amit a fiú kiejtett a száján.

– Gabe, mi a baj? Nem vagy jól, igaz?

– Igaz…

– Anyukád veled van?

– Nincs, dolgozik.

– Átmegyek!

– Köszi…