Másik én - 32.

Egy titokkal kevesebb

Flora Trish kezét fogva feküdt a lépcsőn, szemét behunyta, hogy megóvja a vakító napsugaraktól. Egy kissé nyugodtabb volt; a lány jelenléte, közelsége segített elhinnie, hogy még nem veszett el minden, még képes helyre hozni néhány hibáját.

Miután a motorzúgás elült, léptek halk koppanása ütötte meg a fülét, de nem érdekelte, ki közeledik feléjük. Jól érezte magát ott, és úgy, ahogy volt, nem akart foglalkozni senkivel és semmivel. Egyébként is azt gondolta, hogy csak az egyik bentlakó hozzátartozója lehet az.

Elment a nap, az égre hunyorított, hogy lássa, csupán fátyolfelhő vagy esőt ígérő felhőtakaró rejtette-e el a meleget adó égitestet.

Amikor fél szemmel felnézett, egy nyúlánk alakot pillantott meg fölé magasodni, de csupán a sziluettjét vette ki a háta mögül ragyogó napsugarak miatt.

– Flora, nem érünk rá itt napozni! Sietnünk kell! – Gabe nyújtotta felé a kezét, arcán halvány mosoly játszott. Szemmel láthatóan élvezte a helyzetet, bár egy kis feszültség mintha megbújt volna a mosolya mögött.

– Gus? – Flora felkönyökölt és zavartan vette szemügyre a fiú értetlen arckifejezését. A neve, azt hibázta el, abban a pillanatban tudta, amint kimondta. Úgy tűnt, a fiú szó nélkül hagyja a botlását, inkább újra felkínálta a kezét, de most nem kísérte a műveletet mosoly. – Hova sietünk? Baj van?

– Nem, de ha továbbra is itt értetlenkedsz, tényleg elkésünk… – Ahelyett, hogy tovább várakozott volna, a tettek mezejére lépett. Megragadta Flora egyik kezét és felhúzta magához. Ajka egyik szeglete megemelkedett, ahogy pajkosan lenézett a lányra. – Na, gyere, pattanj fel! – A motorra mutatott, mely néhány méterre állt tőlük kitámasztva.

– Ez a tiéd? – Flora szeme elkerekedett.

– Ejha! Ezt se néztem volna ki belőled! – Trish elképedve állt fel és csípőre tett kézzel méregette a járművet. Próbálta elképzelni rajta a fiút, de képtelen volt rá.

Flora nem engedett az unszolásnak, lecövekelt ott, ahol volt, míg karja kifeszült kettejük között. Komolyan nézett fel a fiúra. – Hova akarsz vinni?

– Emlékszel, hogy többször találkoztunk úgy, hogy úsztam az izzadságban? – Flora bólintott. – Hát, most megmutatom, mitől kerültem mindig olyan állapotba.

Flora felhúzta a szemöldökét. – Azt hittem, futottál…

A fiú felkacagott és maga után húzta a lányt. A fejébe nyomott egy bukósisakot, a sajátjára is húzott egyet és felsegítette maga mögé Florát. – Bocs, Trish, de csak egy embert tudok magammal vinni… Ne haragudj!

Trish legyintett egyet. – De legközelebb nekem is mutasd ám meg a nagy titkot! Kivéve, ha valami perverz szokásod van. – Még hallotta a fiú nevetését, ahogy elhúzott a motorral, Florával a háta mögött.

Miután leszálltak a motorról, Flora azt várta, hogy a fiú szóba hozza az utolsó beszélgetésüket és az ő célzását a hazugságára, de hiába várt bármit is. A fiú megfogta a kezét és maga után húzta egy számára ismeretlen épületbe, a városon kívül. Ideje sem volt felocsúdni, a srác ott hagyta a tömegben – nem is értette, honnan került oda annyi ember – és eltűnt a szeme elől, de előtte még figyelmeztette, hogy vigyázzon magára és ne menjen sehova, míg érte nem jön. Aztán elindult a zene és végeérhetetlen táncpárbajok követték egymást. Flora tátott szájjal állt néhány percig, aztán magával ragadta a hangulat, a látvány, a tömeg hömpölygése magába szippantotta. Az igazi meglepetés azonban akkor érte, amikor az egyik csapat kölyök között megpillantotta Gust. Eddig is tudta, hogy a fiú jól táncol, de attól, amit most látott, még a lélegzete is elakadt. A társaival együtt fergeteges hangulatot csinált, ahogy a többi versengő csapat is. Flora hajrázva tapsolt, ugrált a tömegben, és amikor a fiú kacsintva felé biccentett egy szabad pillanatában, Flora nevetve intett vissza.

A versenyt ugyan nem ők nyerték, a fiú mégis elégedetten, feldobódva toppant Flora elé, aki az első adandó alkalommal a nyakába ugrott, majd törölgetni kezdte a saját és a fiú arcát is, mely fénylett az izzadságtól.

– Hihetetlen vagy, Gus!

A fiú újra úgy nézett rá, mint az indulásukkor, amikor ezen a néven szólította. – Miért szólítasz Gusnak?

– Mert ez a neved.

– Nem. Megegyeztünk. Te Flora vagy, én meg Gabe.

– Nem, te Gus vagy. Miért akarsz más lenni, amikor csodálatos ember vagy? Nézd meg, mi mindent értél el már így is! Büszkének kellene lenned magadra, arra az emberre, aki vagy, nem kellene másként élned. – Flora megingathatatlan volt.

– De megegyeztünk…

– Gus, tudom, mit mondtam. Azt is, hogy mi elől menekülsz, de neked nincs erre szükséged. Te jó ember vagy. Nem szabad megváltoznod! Bármit megadnék, hogy meg nem történtté tegyem azt a sok rosszat… de szerencsére mindezek ellenére erős, tehetséges férfi lettél, akinek hatalmas a szíve. Nem foglak más emberként kezelni, nem szólítalak idegen néven, akkor sem, ha emiatt nem állsz szóba velem. Az vagy, aki, és én büszke vagyok arra az emberre, aki előttem áll. – Tenyerét a fiú mellkasára nyomta. – Büszke vagyok rád, Gustav Ambrogio. Sose változz meg!

A fiú csak bólintani tudott, nem jutott szóhoz. Átölelte Florát és percekig szorította magához. – De te Flora maradsz, igaz?

– Én nem vagyok olyan szerencsés, mint te… – A fiú megértően bólintott újra, aztán megragadta Flora karját és maga után húzta. A barátaihoz vitte őt. A levegő mintha egy pillanat alatt megfagyott volna.