Másik én - 29.

Kimondatlan igazság

Flora arra ébredt, hogy valaki a vállát rázza. Sylvia volt az és egyáltalán nem tűnt barátságosnak. A nő arcán erőltetett mosoly feszült és egyenesen fölé hajolt, így Flora moccanni sem tudott. A nőről lenézett az ölébe – Gabe még mindig ott szunyókált. A fiú arca sápadt volt, de már nem izzadt annyira.

– Most már ideje haza menned, Joan! – A lány felnézett a nőre, aki folytatta. – Gusnak nem tesz jót ez. – Lemutatott kettejükre és elhúzta a száját. – Pihennie kell. Az ágyában… egyedül.

Flora némán meredt a nőre, majd lassan bólintott. – Csak egy percet kérek.

Sylvia összehúzta a szemöldökét, de végül bólintott és kijjebb ment – nem túl messze, csak az ajtófélfáig, hogy hallja őket.

Flora finoman ébresztgetni kezdte Gabe-et, aki álmosan, nagyon lassan nyitotta ki a szemét. Miután nagyjából magához tért, a fiú halványan elmosolyodott. Azt motyogta, hogy már jobban érzi magát. Flora visszamosolygott rá és megsimogatta a homlokát.

– Akkor jó, mert mennem kell.

– Hova?

– Haza. Későre jár, neked is pihenned kell, nekem is. Anyukád majd figyel rád.

Gabe felült, a szeme kissé még fénylett, mutatva, hogy a láz nem tűnt el nyomtalanul. – Már hazajött?

– Igen. Nem leszel egyedül. – Gabe kedvetlenül bólintott, ő pedig felállt és lesimította az összegyűrődött vászonnadrágját. Gabe is felállt, kissé imbolygott, Flora megfogta a karját. – Jól vagy? Össze ne ess itt nekem!

– Jól, csak megszédültem. – Gabe szélesen mosolygott. – Na, gyere ide, hadd öleljelek meg! – A lány odahajolt hozzá és hosszan ölelték egymást. – Köszi.

A hangos torokköszörülésre szétrebbentek. – Gus, ideje lefeküdnöd! Joannek meg haza kell mennie, ha jól emlékszem…

A fiú hitetlenkedve nézett az édesanyjára. – Anya, mi ütött beléd? Ne csináld már! Mindjárt megyünk.

– Hagyd csak, igaza van.

– Még szép, hogy igazam van! Na, nyomás, lefeküdni, Gus!

– Anya, nem vagyok már kiskölyök! – méltatlankodott a fiú, majd elköszönt Florától és elindult a szobájába.

Flora kisétált a konyhába és elkezdte összeszedni a holmiját.

– Nem kellett volna főznöd. Nem szeretem, ha idegenek használják a konyhámat…

Flora egy másodpercre felpillantott, de nem szólt. A vállára akasztotta a táskáját és az ajtó felé indult.

Gabe kikiabált a szobájából. – Flora, hívjak neked taxit? Nem szeretném, hogy bajod essen. – A közlés végére kiért a konyhába egy törölközővel a kezében.

– Nem szükséges, Gabe, megoldom.

– Az én fiamat Gusnak hívják, nem Gabe-nek! – Sylvia szeme szikrákat szórt. – És – gondolom – a barátaid majd hazavisznek, igaz? Tim, az a… – elharapta a mondat végét, de a pillantása gyilkos volt. – Nem hiszem, hogy bajod esne, talpra esett lány vagy, igaz?

Flora egyetlen vonallá préselte össze az ajkait, úgy biccentett, ezzel egy időben pedig Gabe is megszólalt.

– Anyu, elég volt! – A fiú arca kipirult az idegességtől. Bocsánatkérőn nézett Florára és a fejével jelezte, hogy induljon. Flora tette, amire a fiú kérte, amúgy se tudott volna tovább ott maradni. Friss levegőre volt szüksége, barátságosabb közegre, Sylvia-mentes térre. Már szúrta a szemét a könny. Kilépett a hűvös éjszakába; az utca néptelen volt, eltekintve egy sovány, részeg férfitól. Flora háta mögött, az ajtó túloldaláról kiszűrődött Gabe hangja, amint az édesanyjával veszekedett, neki pedig elindult a könnye a tehetetlen dühtől. Szeretett volna haragudni a nőre, de nem tudott, csakis magára, pedig tudta, most semmi oka rá. Maga köré fonta a karjait, kipislogta a könnyet a szeméből, elővigyázatosan körülnézett és elindult az otthona felé. Remélte, hogy nem fut össze Timmel, vagy mással. Éppen vele nem kellett volna találkoznia, Sylvia ebben nagyot tévedett. De mit tudhat ő? Csak azt, amit ő maga lát.

Csupán néhány méterre távolodott el Gabe házától, amikor léptek tompa hangját fújta felé a szél a háta mögül.

– Flora, várj! – Gabe állt meg előtte zokniban. Flora lenézett a fiú lábaira és felhúzott szemöldökkel, féloldalas mosollyal nézett fel a nedvesen fénylő arcra. – Mit csinálsz itt, Gabe? Elment az eszed? Még rosszabbul leszel! Legalább cipőt húzhattál v…

A fiú belefojtotta a szót. – Jaj, Flora, maradj már! – Elkomolyodott, csillogó szeme bűnbánóan fürkészte a lány arcát. – Sajnálom! Anyám…

– Nem számít, Gabe! – Flora néhány pillanat erejéig elkapta a tekintetét a fiúról, kényelmetlenül érezte magát. – Az nem számít. Csak az, hogy te ne tűnj el megint, jó?

– Megpróbálom, rendben?

Flora sebzetten állt ott. Megpróbálja. – Ez így nem lesz jó, Gabe.

– Ezt most miért mondod?

Flora komolyan, belül a félelemtől remegve nézett fel a fiúra. Aztán megingatta a fejét. – Ezt nem most kell megbeszélnünk. Vissza kell menned, vagy még betegebb leszel.

– Nem, addig nem, míg el nem magyarázod, mi a baj!

A lány lehunyta a szemét és nagyot sóhajtott. Súlyosat. – Miért nem hívsz el soha a barátaid közé? Nem úgy értem, hogy… Nem is tudom, hogy értem. Csak… – Újabb nagy sóhaj szakadt ki belőle. – az az érzésem, hogy már nem akarsz velem lenni. Vagy nem vagyok elég jó a barátaidnak. Vagy szégyellsz előttük… vagy nem tudom. De jó lenne, ha biztos lehetnék a dologban.

– Nem, Jo… Flora!

– Várj, nem fejeztem be! Csak annyit szeretnék, hogy döntsd el, mit akarsz! Akarsz-e egyáltalán még barátkozni velem, vagy nem? Vagy csak a barátaidat kerüljem? Elfogadom, akármit mondasz is, csak ne kelljen ezen gondolkodnom állandóan…

Gabe lehorgasztotta a fejét. Most rajta volt a sor, hogy mély lélegzetet vegyen, de közben elkapta egy köhögő roham, amelyet Flora aggódva nézett végig. – Ez nem ilyen egyszerű, Flora. Itt nem rólam van szó.

– Akkor kiről?

A fiú megrázta a fejét, lemondóan, úgy, hogy a haja az arca körül repkedett. – Ez fájni fog, Flora… Láttad, hogy anyám… nem kedvel, ugye?

A lány nagyot nyelt. – Igen. – Nem tudta állni a fiú pillantását, és ez kölcsönös volt.

– A helyzet az, hogy a barátaim ugyanígy vannak ezzel. – Flora bólintott. Tudta, hogy ez a régi énje miatt van így. Tudta, hogy Sylvia is csak félti a fiát, ezért nem akarja őt a közelében tudni, ezért volt annyira ellenséges vele. És ő éppen ezért nem neheztelt a nőre. Mint ahogy Gabe barátaira sem haragudhat. Gabe szomorúan, fáradtan nézett rá, majd lesütötte a szemét. – Te ezt persze nem értheted, de jobb is így.

– Tökéletesen értem. – Kimondatlan vallomás volt ez. Vallomás, mely felfedte Flora egy újabb hazugságát.

Gabe értetlenül meredt rá, majd a tudás fénye csillant a szemében. Nem szólt egy szót se, csak bámulta őt, Flora pedig úgy fordult meg és indult el, hogy biztos volt benne, ezzel vége a barátságuknak. Mindenki boldog lehet, aki félti a fiút. Ő maga is megnyugodhat, hogy többé nem árthat neki.

Flora csendesen, nesztelenül lépdelt végig az utcákon. Már nem volt óvatos, nem érdekelte, ki bukkan elő a következő sarkon; belefeledkezett a gondolataiba és közben folyamatosan a Hallelujah dallama csengett a fülében.