Másik én - 34.

Fegyverszünet

Időnként megesik, hogy nem fűlik a fogunk a kötelezettségekhez, nincs kedvünk egész nap unalmas órákon ülni az iskolapadban, sem nyolc órát robotolni a munkahelyen. Néha időt kell szánnunk magunkra is, leereszteni, kikapcsolni. Időnként ki kell szakadnunk a megszokott környezetünkből és kipróbálni valami újat. Sok nő ilyenkor levágatja a haját, új ruhákat vásárol, kibeszéli a problémáit a manikűrösnél, vagy mániákus edzésbe kezd. Flora kevésbé drasztikus megoldást választott, az ő élete már így is gyökeresen megváltozott. Felvett egy régi, elnyűtt farmert, egy kopott pólót – maga sem tudta, honnan kerültek a szekrényébe, mert biztos volt benne, hogy korábban rá se nézett volna hasonló ruhadarabokra –, szőke hajára sapkát húzott, feltett egy nagy fülhallgatót a fejére és elindult. Nem volt úti célja, csupán távol akart kerülni a házuktól, az étteremtől, a környéktől, Gustól, saját magától. Fülében My Chemical Romance, Fall Out Boy, Misfits, Linkin Park dalok dübörögtek – Trish egyik barátjától kapta a gyűjteményt. Tetszett neki a zene, amit ezek a zenekarok produkáltak, úgy érezte, felszabadítják az összes sarokba söpört dühét. Ha nem tartott volna attól, hogy bezárják, ő maga is velük együtt ordított és ugrált volna, így viszont csak szolidan rázta a fejét, amikor senki nem látta. Elhaladt egy drogéria előtt – visszafordult és besétált. Magáévá akarta tenni ezt a stílust, ezért vásárolt egy fekete szemceruzát hozzá illő körömlakkal, majd egy közeli vegyesboltban péksüteményt és tejet is vett, majd leült egy téren, hogy megebédeljen, de előtte még kihúzta a szemét egy kirakat előtt állva, és a körmét is kilakkozta. Szokatlan volt számára a külseje, de jól érezte magát. A téren gördeszkások gyakoroltak, a közelükben ült le megebédelni.

A nap erősen sütött le rá, de a könnyed szellő enyhítette a meleget, körülötte illatos fák magasodtak, a péksütemény pedig kellemesen édes volt. Nem is kívánhatott volna mást, szabadnak érezte magát. Nem gondolt Gusra, a barátaira, a családjára, egyáltalán semmire.

Flora izzadtan próbálta megtartani az egyensúlyát, miközben a nadrágja zsebében kotorászott. A telefonja nem hagyta abba a csörgést, ő viszont nem tudta előhúzni a szűk zsebből; nem figyelt az útra és felbukott a deszkával. Azonnal feltápászkodott, a sarkán ülve törölgette könyökéről a néhány csepp kiserkent vért, miközben a jól ismert csengődallam újra felhangzott. Néhány fiú azonnal köré gyűlt és talpra akarták állítani, de megnyugtatta őket, hogy jól van. Féloldalasan mosolyogva közölték vele, hogy még sokat kell gyakorolnia, ha ezt komolyan gondolja. Flora nem tudta, hogy komolyan gondolja-e, mindenesetre most a sérülése ellenére is jól érezte magát a bőrében.

Végre előkapta a telefonját és válaszolt a hívásra. – Gus. Mi olyan sürgős? – Felszisszent, amikor egy zsebkendővel letörölte a vér maradékát.

– Jól vagy? Fáj valamid?

– Ja, semmi, csak elestem… De tényleg semmi komoly. – Néhány másodpercig mindketten hallgattak. – Gus, miért hívtál?

– Nem jöttél ma be.

– Te több mint egy hétig nem jöttél…

– Igaz. Hol vagy? Találkozunk?

– Aha. Most épp egy parkban vagyok. – Elmondta, pontosan hogyan jut el oda a fiú, aki rögtön rávágta, hogy tudja, melyik az. Ennyit arról, hogy elmenekül a világ elől, ezek szerint nem jutott túl messzire. – Gus, hozz valami kaját, légyszi, mindjárt éhen halok!

– Meglesz, csak várj meg!

Míg várakozott, Flora lefeküdt a fák alá kipihenni a délutáni testmozgást. A srácok, akikkel eddig együtt lógott, elmentek, így visszakapcsolta a zenét. Már csak akkor vette észre, hogy körbeállják, amikor késő volt. Vadidegen férfiak vették körül; Flora ijedten ült fel, ám amikor fel akart állni, visszanyomták a földre. Megfogták a karjait és bevonszolták egy fa árnyékába, arrafelé sűrű bozótos nőtt, tudta, hogy mi lesz ennek a vége és már átkozta magát a fene nagy szabadságvágya miatt. Kiáltozott, de úgy tűnt, senki sem hallja. Mintha minden ember felszívódott volna a környékről. Először segítségért imádkozott, majd azért, hogy Gus kivételesen ne jöjjön időben. Nem a megaláztatástól tartott, vagy a kioktatástól; biztos volt benne, hogy a fiú meg akarná védeni és ezúttal is ő húzná a rövidebbet, ám most sokkal rosszabbul járhatna, mint Timék esetében. Úgy gondolta, bőven elég, ha az egyikük szenved a saját meggondolatlansága miatt.

Próbált küzdeni, de felkészítette magát az elkerülhetetlenre. Ezért lepődött meg annyira, amikor a támadói háta mögül újabb férfihangok jutottak el hozzá, ám ezek a hangok a védelmére keltek.

Percek alatt zajlott le az egész. A támadói nem tágítottak, a megmentői szintúgy. A vége persze verekedés lett, amelyből a jófiúk kerültek ki győztesen. Talpra állították őt és egy közeli padhoz kísérték.

– Nem kéne egyedül mászkálnod ezen a környéken. Hol van Tim? – Egy keleties arcberendezésű srác szólt hozzá összevont szemöldökkel. Ezzel az egy mondattal elárulta, hogy ismeri Florát, de a lány hiába erőltette az agyát, nem emlékezett rá. – Miért nézel ilyen furán?

Flora megrázta a fejét. – Bocs, csak próbállak elhelyezni valahol a múltamban.

– Aha. És sikerült?

– Nem, bocs. És Timhez már semmi közöm – hála az égnek! Vagy inkább Gusnak. – motyogta.

– Na, jó. Figyi, van valaki, aki érted jön? – Nem sikerült elrejtenie az érzelmeit, nyilvánvaló volt, hogy nem kedveli Florát.

– Gus. Már úton van. Nemrég beszéltünk… – Flora az ellenséges fekete szempárra emelte a tekintetét. – Köszönöm, fiúk. – A sötét tekintet mintha lágyabbá vált volna. – Honnan ismersz?

– Nincs mit, de ne legyen máskor, érted… Ja, és, hogy honnan ismerlek? Hát, nem igazán ismerlek, csak tudom, ki vagy. Én is ott voltam tegnap. Én vagyok Gus filippínó haverja. Gimibe is együtt jártunk mindhárman. Így se emlékszel? Amúgy csak félig vagy filippínó, nem mintha bármit is számítana, büszke vagyok az őseimre. De… te meg az akkori slepped rendszeresen kifigurázott a származásom miatt. Jó viccnek tartottátok.

Flora nem tudta tartani a szemkontaktust. Egy újabb csontváz. Vajon hány ember életét keserítette még meg? Görcsösen babrálta az ujjait, miközben egy-egy pillanatra felnézett a fiú keskeny arcába. Végül nem bírta tovább, a kései sokk és a bűntudata könnyet csalt a szemébe. Rázkódó vállakkal, elcsukló hangon szólalt meg. – Sajnálom! Annyira sajnálom…

– Eric. Eric Campos. De ne sírj már, légyszi! Nem azért mondtam. Én nem is tudom, miért vágtam ezt a fejedhez. Illetve tudom, de mindegy is.

Flora nem tudta abbahagyni a sírást. – Tényleg nagyon sajnálom! Mindent!

– Jó, jó, elhiszem. – Eric tanácstalanul nézte a zokogó lányt. – Megbocsátok, oké? Nem lettem tőle sérült, vagy ilyesmi. – Esetlenül átölelte Florát és a hátát simogatta. A lány zokogása végül lecsillapodott, de ő még tartotta. Leült melléjük egy lány is, aki szintén Gus tánccsapatához tartozott. Ő is vigasztalni próbálta Florát. – Szóval, te most Gus-szal nyomulsz, igaz? Tényleg megváltoztál?

– Igen. Biztosan nem vagyok tökéletes, sosem leszek az és sajnos nem tudom visszacsinálni a történteket, de igyekszem jobban élni.

Eric rámosolygott. – Hát, ha Gus bizalmat szavazott neked, talán én is megtehetem. – Flora kérdőn nézett fel rá, ő pedig elmosolyodott. – Ja, ezt most én mondtam és komolyan is gondolom. Remélem, nem csalódom.

– Én is.

Gus felhúzott szemöldökkel közeledett a padhoz. Nem értette, hogyan került Eric és Gema Flora közelébe. Megszaporázta a lépteit, azt hitte, azért vannak ott, hogy gyötörjék a lányt. Annál nagyobb volt a meglepetése, amikor meglátta, hogy valójában átölelik Florát, mosolyognak rá és megnyugtató hangon beszélnek hozzá. Szóhoz sem jutott, amikor megállt előttük. Vigyorogva tárta szét a karjait, amikor leguggolt eléjük. Floráék cinkosan mosolyogva köszöntötték.