Learning to breathe - 8. Fejezet

Doktor Clarkson három óra után nem sokkal érkezett meg a Black-házhoz. Tetőtől-talpig megvizsgálta Billyt, és elégedett volt az eredményekkel.

Úgy látta, most már eléggé megerősödött ahhoz, hogy elkezdhessék a rehabilitációt. Optimista volt Billy javulási esélyeit illetően; azt gondolta, annyit mindenképp el tudnak érni, hogy kisebb, egyszerűbb mozdulatokat el tudjon végezni. Összetett mozdulatsorokra persze már sosem lesz képes a bal karjával, de egy poharat biztosan meg tud majd fogni. Jól ismerte már Billyt, tudta, milyen sokat jelentene neki, ha nem kellene mindenkire ráakaszkodnia, ahogy ő szokott fogalmazni.

A doktor Jacobbal is meg szerette volna osztani a fejleményeket, de mivel sehol sem látta, kiment a ház előtt üldögélő társasághoz.

Tekintete végigsiklott a hatalmas férfiakon és a két fiatal nőn, végül az Emily Uley mellett helyet foglaló Leah-n állapodott meg. Úgy gondolta, hogy Jacob után Leah és Sue áll legközelebb Billyhez, ezért a fiatal nőnek szeretett volna beszámolni Billy állapotáról, ha nem találja meg a fiát. Lassan közelebb sétált és megállt a nő mellett.

Leah-ra hirtelen hosszú árnyék vetült. Oldalra pillantott és a tökéletesen polírozott, fekete cipőt felismerve komoly arccal tekintett fel.

– Minden rendben van, doktor úr? – Leah hangja reményteli, de óvatos volt.

A doktor arcán halvány mosoly jelent meg, és a szemében is felcsillanó vidámság bizakodással töltötte el Leah-t.

– Egészen bíztató a helyzet – bólintott végül Dr. Clarkson. – Jacob itt van valahol? Meg kellene beszélnem vele néhány dolgot a további kezelésekkel kapcsolatban…

A doktor derűlátása hamar kényelmetlen feszengéssé változott, ahogy felfedezte az egybegyűltek arcán megjelenő zavart. Halkabban, tagoltan beszélt, amikor legközelebb megszólalt, de szavait a tőle legtávolabb ülők is tisztán hallottak a beállt csendben. – Valami baj van? Jake… – Tekintete körbejárt a fiatal arcokon, és a rossz érzés, mely a gyomrát szorongatta, egyre nőtt.

– Semmi gond, doki – állt fel hirtelen Sam, hogy megnyugtassa a férfit. – Jacob elutazott pár napra üzleti ügyben… Tudja, a szerelőműhely…

– Igen, a szerelőműhely… Biztosan nehéz beindítani egy ilyen vállalkozást… – mondta, de nem volt meggyőződve arról, hogy valóban minden rendben van. – Billy nem bírná ki, ha újra elveszítené a fiát – motyogta maga elé, de tudta, hogy a célzást mindenki megértette.

A doktor látta, hogy a többiek is osztják a véleményét, mint ahogy az sem kerülte el a figyelmét, hogy Leah arcára aggodalom ült ki.

Leah éppen a vizit ideje alatt tudta meg, hogy Jacob eltűnt, alig néhány perccel az előtt, hogy a doktor kijött volna hozzájuk. Sam igyekezett megnyugtatni mindenkit, hogy Jake-nek csak idő kell és nyugalom, de Leah úgy érezte, csak ő tudna rajta segíteni. Mellette akart lenni és nevetségesnek találta, hogy senki sem tudhatja, hol van a férfi. Félt, hogy még az előtt elveszíti, mielőtt igazán megtalálná, mielőtt alkalma lenne rá, hogy megmutassa, máshogy is lehet élni, máshogy is lehet szeretni.

Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette a felé nyújtott kezet. Révedezéséből végül a doktor halk torokköszörülése rántotta ki. Leah a hang irányába fordult, és megpillantotta a szilárdan előre nyújtott, felfordított tenyeret.

– Leah, lenne néhány perce, hogy elmondjam a további teendőket?

A nő zavartan pislogott, majd bólintott. – Természetesen. – Kezét a finom tapintású, meleg tenyérbe helyezte és egy perccel később eltűntek a házban.

A sötét, göndör hajú férfi gyengéden a kislány hóna alá nyúlt és a hatalmas vörös farkas hátára ültette. Elmormolt még néhány szót arról, hogy egy darabban szeretné újra látni kedvenc unokahúgát, és amikor az állat körbeforgatta fekete szemét, a férfi kacagva paskolta meg a vállát.

– Tudod, hogy csak ugratlak, de ha nem akarod ugyanezt Rosalie kioktató hangján is hallani, akkor induljatok!

A kislány csilingelő hangon felnevetett, megmarkolta az állat sűrű bundáját, sarkát finoman a bordái közé nyomta és eltűntek az erdőben.

Amint biztonságos távolságba kerültek az üvegfalú háztól, a farkas lefeküdt a földre és megvárta, míg a kislány lecsúszik a hátáról. A gyermek egy közeli, aprócska tisztásra tartott, ahol harsogó zöld fű nőtt itt-ott napsárga pitypanggal és pici, fehér szirmú százszorszéppel tarkítva. A közelben egy kis csermely csordogált.

Az állat türelmesen nézte, ahogy a lányka csokorba gyűjt néhány szál vadvirágot, hozzáértően elrendezi őket és komoly arccal, elszántan elindul felé. A lány néhány percig még nézegette művét, majd feltekintett az állatra.

– Szép csokor lett, ugye, Jacob? – A farkas bólintott és csóválni kezdte a farkát. – Tudom is, hol lesz a helye. Nem, nem anyának viszem haza – folytatta, mintha az állat kérdezte volna –, nem is Alice vagy Rose néninek, de még Esme nagyinak sem. Ezt az én legeslegjobb barátomnak szedtem. Hajolj le, Jacob! – utasította a farkast, aki gyanútlanul engedelmeskedett a parancsnak.

A kislány az állat füle mögé tűzte a fűszálakkal összekötött csokrot és elégedetten csodálta a végeredményt. A farkas először csak viccesnek ható pofát vágott, majd lemondó nyüszítés hagyta el a száját. Tudta, hogy nevetségesen nézhet ki, de mindennél jobban szerette a gyermeket és az volt az életcélja, hogy a létező összes módon boldoggá tegye, így nem ellenkezett tovább, amikor viszont négy lábra emelkedett, a csokor kiesett a füle mögül. Bánatos képet vágott, a kislány viszont csak megrántotta a vállát, majd végigsimított a farkas egyik mellső lábán.

– Úgysem állt jól neked. Remélem, nem vagy nagyon szomorú. Azt hiszem – kapta fel az összekötött virágokat –, mégis inkább Esme nagyinak adom. – Azzal hátat fordított Jacobnak és elindult a csermely felé.

Az állat csupán egy lépést tett előre és utol érte a lánykát; nagy, barna orrával oldalba bökte, mellső lábait megroggyantotta, mint a kutyák, ha játszani akarnak, és ugatásszerű hangot hallatott. Fél perc múlva a csokor már összetaposva hevert a fűben, kicsit távolabb pedig szelíden kergetőzött a kislány és a farkas.

A hatalmas vörös farkas nyugodtan, már-már boldogan ébredt fel az erdő közepén, ám amint rájött, hogy hol van és milyen időben, jó kedélye elillant és helyét mardosó fájdalom vette át. Futni kezdett, hogy levezesse dühét.

Egyedül akart lenni, meg akart halni, de legalábbis elfelejteni az egész múltját. Ha kell, a jó dolgokat is, csak a rosszra ne emlékezzen.

Csak a kislányra ne emlékezzen!

Azon gondolkodott, hogyan vethetne véget mindennek, amikor felbukkant előtte egy fekete farkas; szeméből együtt érzés, egyúttal erő sugárzott.

Egész éjjel vele maradt annak ellenére, hogy a vörös farkas elméje mindvégig zárva maradt előtte. Hallgatta szűköklését, fejét néha a vállához dörzsölte. Mást nem tehetett, minthogy barátja mellett állt mindvégig és a szenvedő léleknek ez éppen elég volt.

– Jó napot, Mr. Greyfoot! – üdvözölte a fiatal, nyúlánk férfi a pultban álló idős indiánt, meg sem várva, hogy a csengőszó elhallgasson.

Az idős férfi kíváncsian figyelte az éppen körbetekintő fiatalembert, akit születése óta ismert. Sötét, ráncos arcán, melyet bőrszalagokkal körbetekert, ősz tincsek kereteztek, hamiskás mosoly jelent meg. Kedvesség és bölcsesség sugárzott belőle; olyan ember ismertetőjelei, aki sokat megélt, és már érti, mi fontos az életben.

– Isten hozott, Seth! Mire van szükséged? Talán tudok segíteni.

– Nem, köszönöm. Nem vásárolni jöttem. Igazából…

– Ezüstbagoly! Hozott kukoricadarát? A raktárban már egy gramm sincs! – harsant fel egy energikus, tisztán csengő női hang, félbeszakítva Seth-et.

A nevén nevezett indián széles mosolyra húzta száját Seth reakciója láttán, és büszkén tekintett a raktárként használt helyiség ajtaja felé, ahol néhány másodperc múlva Joey copfos feje bukkant fel.

– Hoztam, még kint van a furgon platóján. – válaszolta a szemöldökét felhúzó nőnek. – Mindjárt behozom.

– Hagyja csak, majd én hozom. – mosolyodott el Joey, majd elindult az áruért. Csak amikor megkerülte a pultot, vette észre barátját és csillogó szemmel üdvözölte. – Szia, Seth! – Megölelte a férfit, majd a zavart arckifejezését látva homlokráncolva nézett fel rá. – Valami baj van?

– Ja, dehogy! Csak meglepődtem.

– Min? Máskor is öleltelek már át… vagy túl heves voltam? – pirult el zavarában Joey, Seth pedig felkacagott.

– Ami azt illeti, ezt nem tudod túlzásba vinni. Csak furcsa volt hallani, hogy… Te mindig az indián nevén szólítod Mr. Greyfootot?

Az idős ember csendesen kuncogott. Ő pontosan tudta, hogy Seth ezt furcsállta már néhány perccel korábban is.

– Persze – vágott értetlen arcot a nő –, hiszen ez a neve. Ő választotta és ki is érdemelte.

Kevés olyan bölcs embert ismerek, mint Ezüstbagoly.

– Túlzásba viszed az indián imádatot. – Seth játékosan megrázta a fejét, miközben mosolyogva követte Joeyt, hogy segítsen neki.

Gondosan elrendeztek mindent a raktárban, feltöltötték az üzlet üresen álló polcait, majd Joey visszaállt a pultba az éppen számlákat elkönyvelő Ezüstbagoly mellé.

– És viszel valamit Sue-nak vagy Billynek?

– Nem. Azért jöttem, mert ma szabad vagyok. Anyám Charlie-val van otthon, Billyt meg Leah „boldogítja”. – Szája jobb sarka mosolyra húzódott, majd folytatta. – Szegény Billy, egy perc nyugta sincs tőle! Pedig szerintem már nagyon unja, hogy körbeugrálják.

– De azért, ugye, nem baj, ha este meglátogatom?

– Joey, te nem lógsz a nyakán minden percben! Szerintem csak Leah viszi túlzásba…

Lassan úgy kezeli a Black-házat, mintha a saját otthona lenne!

– Igazán dicséretes, hogy így törődik az én öreg barátommal. – szólt közbe Ezüstbagoly – Különben ki főzne rá, ki gondoskodna róla?

– Igaz. – bólogatott Joey – Bár többet segíthetnék! Na, de még nem mondtad, mihez kezdesz ezzel a fene nagy szabadsággal, Seth! – váltott hirtelen témát.

– Arra gondoltam, hogy velem tölthetnéd a napot. Persze, csak ha nem gond… Ezüstbagolynak.

– Dolgozom, Seth.

Az idős férfi mindentudóan elmosolyodott, de míg rendezni nem tudta kissé a vonásait, nem tekintett fel a számlákból.

– Menj csak, Joey, majd én maradok. Ma úgyis sokáig lennék itt, nem számít, ha közben kiszolgálom azt a kevés vevőt…

– De biztos nem baj?

– Nem, ma szabadnapot kapsz. Mostanában úgyis annyit dolgozol, hogy az bármelyik férfi becsületére válna!

Joey háza lényegében egy rozoga viskó volt, melyet egy indián nőtől bérelt, aki egy fehér férfihoz ment feleségül, és aki családja utolsó sarja lévén nem kívánt az „ősi földön” élni.

Annak ellenére, hogy a ház kívülről borzalmasan festett, a nő imádta otthonát, mely közvetlenül az erdő szélén állt, körülötte dús rét terült el, a ház oldalában virágágyások futottak, mögötte pedig aprócska konyhakert volt található.

Joey belülről is otthonossá varázsolta a deszkaépületet. Az egyetlen, nagy szoba falát narancsszínre, a konyhát napszínre festette, és indián álomfogókkal, szent állatok szobraival és festményeivel díszítette fel őket. A szoba egyik falát hatalmas polcrendszer uralta, roskadozva a könyvek és további dísztárgyak, füstölők súlya alatt. Egy-egy sarokban mezei virágokból kötött csokor állt, és ha a ház úrnője otthon volt, folyton szólt a zene.

Miután befejezték a gyomlálást, Seth gondosan lerázta edzőcipőjéről a földet, kezet mosott és lerogyott a kanapéra.

Hamarosan Joey is megjelent kezében egy tálcával, melyen egy festett agyagedényben friss limonádé állt két pohárral. Töltött a férfinak, majd a régi hifihez lépett és berakott egy Enigma cd-t.

– Te tényleg szereted a misztikumot, igaz? – kérdezte Seth elgondolkodva, miközben egy indián szőttest bámult a falon, mely egy völgyet ábrázolt előterében egy tóval, naplementével. Tekintete a lába előtt elterülő, csomózott szőnyegre tévedt, majd a mellette helyet foglaló, türelmesen mosolygó nő arcára siklott.

Joey körbetekintett szobájában, hallgatta egy különleges világ zenéjét, majd nagyot sóhajtva, újra mosolyogva felelt.

– Nagyon úgy tűnik. Igen, szeretem a misztikus dolgokat, a különböző kultúrákat, a csodákat.

– Szerinted tényleg vannak csodák? – A férfi tekintete szokatlanul zavart és sürgető volt.

– Azt hiszem. Attól függ, ki mit tart annak.

– És te mit tartasz annak? – Seth kortyolt a hűs italból, hogy megnedvesítse kiszáradt ajkát és torkát.

– Hm, az angyalokat. Azt, ha két ember egy életen át képes szeretni egymást. Azt, hogy végre ilyen csodás helyen élek és ilyen békés az életem. Vannak olyan pillanatok, hogy ha igazán figyelsz, neked, de csakis neked az a pillanat csoda; mint amikor egy nehéz nap után meglátod a lemenő nap sugarait és örülsz, hogy átélheted azt a pillanatot. Vagy, nem tudom, csak nézel ki a fejedből, hirtelen megragadja a figyelmed egy galambpár és elmosolyodsz rajtuk. Az a pillanat számomra csoda. Ja, és a vámpírok! Tudom, hogy hülyeség, de szerintem nem lehet az egész humbug.

Seth a könyvespolcon sorakozó Anne Rice kötetekre pillantott, felhúzta a szemöldökét, majd Joey arckifejezését látva elvigyorodott.

– Vámpírok? Szerinted tényleg léteznek?

Joey zavarban volt; arca kipirosodott, szemét lesütötte. – Nem tudom, de szeretném hinni, hogy azok a különleges világok az emberek fantáziájában valahol tényleg léteznek. Ha szellemek vannak – márpedig ez tény –, akkor miért ne létezhetnének vámpírok is?

– És nem félsz tőlük? Vagy ha már itt tartunk, a farkasemberektől nem félnél? Ha vámpírok vannak, nekik is létezniük kell…

– De, félnék mindkettőtől. A szellemektől is félek, de attól még a világunk részei. – Seth arca mintha csalódást tükrözött volna, amit Joey nem tudott mire vélni. – Ne váltsunk inkább témát? A végén még annyira kiábrándulsz belőlem, hogy többé nem akarsz barátkozni velem. – kuncogott a nő, ám Seth arcán most már inkább szomorúságot látott, mint csalódást, és ez sokkal jobban megrémítette. – Valami baj van?

A férfi mandulavágású, sötét szeme Joey arcára szegeződött. Néhány másodpercig némán figyelte a nőt, majd lassan mosolyra húzta száját.

– Dehogy. Mi baj lenne? Csak olyan vagy, mint egy rabszolgahajcsár és teljesen elfáradtam. – Joey azonban látta, hogy nem őszinte a jókedve.

– Ne haragudj. Mondtam, hogy nem muszáj elvégezni a ház körüli teendőket… Viszont nekem neki kell állnom a sütésnek. Megígértem Billynek, hogy viszek áfonyatortát.

– Megyek, segítek! – állt volna fel Seth, de a már talpon lévő nő visszanyomta a kanapéra.

– Te csak pihenj. Szerintem rád férne egy kis alvás. – vigyorodott el Joey.

– Nem azért jöttem át, hogy aludjak, hanem, hogy veled töltsem az időt! – csattant fel Seth, de a nő nyugalomra intette.

– Csak ülj vissza, és ha kell segítség, szólok. Jó?

– Jó… – sóhajtott a férfi.

Mire Joey legközelebb benézett a szobába, Seth már békésen szuszogott, fejét a kanapé támlájára hajtva. A nő elmosolyodott, elővett egy dúsan hímzett, könnyű takarót és a férfira terítette. Néhány másodpercig még elgondolkodva állt felette, majd tétován fölé hajolt és arcon csókolta.

Joey éppen egy régi tortás dobozba tette be a frissen elkészült süteményt, amikor valaki hátulról megragadta a derekát és egy másodperc múlva forró test préselődött a hátához.

– Seth! Halálra rémítettél! – Válaszul csupán kaján nevetést kapott, majd a két hatalmas tenyér megperdítette a tengelye körül és a férfi széles mellkasával találta szemben magát.

– Miért nem ébresztettél fel? Segítettem volna…

Joey visszafojtott lélegzettel nézett a sötéten izzó szempárba. Még sosem látta ilyennek barátját. Egészen… furcsa volt. Zavarát humorral próbálta elütni, de ez sem úgy sikerült, ahogy tervezte.

– Seth, minek nőttél ekkorára? Kitörik a nyakam…

– Hmm… sajnálom. – Majd szó nélkül szorosabbra fűzte karjait a nő dereka körül, egyik kezét végighúzta a gerincén egészen a nyakáig és a mellére hajtotta a nő fejét.

Joey zavara egyre nőtt; remélte, hogy ez csak baráti gesztus, de valahogy többnek érezte. Jól esett neki a férfi közelsége, mégis, egyetlen porcikája sem kívánta most ezt a bizalmas közelséget. Hallotta Seth halk sóhaját, amikor elengedte a derekát és jelezte, hogy most már szabadulna az ölelésből.

Joey megrémült. Nem mutatta, de legbelül számára ijesztő dolgok játszódtak le. Megbízott a barátjában, szinte testvéreként szerette, de most különös érzés fogta el. Nem akarta ezt az érzést. Aztán egy régi, mélyen eltemetett emlék kúszott elő tudatalattijából; egy rettegett emlék és a félelem érzése. Ez volt az a pillanat, amikor szabadulni akart az ölelő karokból.

– Akkor indulunk? – A nő hirtelen a pici konyha másik felében termett.

Seth zavartan nézte a nő kapkodását és magában átkozta a pillanatot, amikor megfordult a fejében, hogy kiadja magát és legféltettebb titkainak egyikét.

Az egyik kezét farmerja zsebébe süllyesztette, a másikkal megragadta a süteményes dobozt és az ajtó felé indult.

– Mehetünk…