Jacob megköszörülte a torkát; igyekezett a rossz kezdés után összeszedni magát, és felvenni egy új maszkot, amit mostantól nem vehet le, ha elégedettnek akarja látni Billyt. Nem boldognak, csak elégedettnek, hiszen Billy az álarc ellenére is tudni fogja, hogy ő még nincs jobban.
Jake nem becsülte alá az apja bölcsességét, de igyekezett megkönnyíteni a dolgát. Látta az arcán, amikor egy perccel ezelőtt belekezdett a mondanivalójába, hogy hiába mondaná azt, amit az öreg legszívesebben hallana, azzal az arckifejezéssel, amit először öltött, a lemondó hangsúllyal, amikor kimondta: apa, csak azt éri el, hogy Billy úgy érzi majd, magához láncolta őt. Mindig bűntudatos tekintettel nézne rá és naponta elmondaná neki, hogy nem kell ezt tennie.
Elővette hát legmegnyugtatóbb mosolyát, amit ebben a helyzetben produkálni tudott; igyekezett egész lényével nyugalmat és színtiszta, önzetlen akaratot sugározni, és újrakezdte az előbbi mondatát.
– Hé, vén csont – mosolya még ragyogóbb lett, ahogy kezdte magát beleélni régi évődéseikbe –, tényleg azt hiszed, hogy ilyen könnyen lerázhatsz?
Billy nem hitt a fülének, teljesen másra számított. Végignézett a fián. Látta feszült testtartását, hogy nem engedte el magát, ahogy régen, ha tréfálkoztak egymással, de a hangsúlya és a szinte régi önmagához hű, széles mosoly, a kis híján ragyogó szemek azt sugallták, hogy talán komolyan beszél.
– Jake, tényleg ezt … akarod? – Beszéde nem volt teljesen tiszta, de azért meg lehetett érteni. – Jól meggondoltad? – Félve nézett fel fiára, hátha mégis meggondolja magát, de tudta, ha így lesz, azzal is meg fog birkózni, hiszen nem akar rosszat neki.
Jacob csak egy pillanatig hallgatott, sötét szemét körbe forgatta, majd egyszerű természetességgel, mintha magától értetődő lenne, válaszolt.
– Persze, apu. Itt a helyem, ide tartozom. – Körülnézett a kis házban. – Amúgy is, úgy látom, ha én nem vagyok itt, ez a lusta társaság semmit sem csinál. Ráférne már egy felújítás erre a rozzant kalyibára…
Elgondolkozva nézett körül, mintha azt venné számításba, mennyi munkája lesz a házzal, valójában azonban csak erőt gyűjtött, hogy folytathassa a színjátékot. Ez az új maszk, a könnyedség, a jóllét imitálása rengeteg lelki és érzelmi energiáját emésztette fel.
Amikor figyelmét végül újra Billyre összpontosította, éppen elcsípte az arcáról eltűnő gyanakvást, és meglátta a helyét elfoglaló boldogságot. Abban a percben érezte, hogy ha az apját újra vidámnak láthatja, ha a maradásával arra készteti, hogy küzdjön az életéért, akkor megéri a hatalmas áldozat, megéri szenvedni a régi emlékek miatt.
– Jól van, fiam. Örülök, hogy maradsz. – mosolyodott el Billy. – Viszont már nagyon elfáradtam. Megtennéd… – de nem tudta befejezni a mondatot.
Jacob kérés nélkül indult az apja felé és gurította be a szobájába.
– Persze, apu, ne aggódj. Segítek, amiben tudok.
Miután Billy elaludt, Jacob visszament a konyhába. Szétnézett és elborzadt a rengeteg mosatlan, szanaszét heverő holmi láttán. Sue, Leah és Emily – Sam felesége – maradtak volna, hogy rendbe tegyék a házat a rögtönzött parti után, de Jake elküldte őket, hogy pihenjenek le.
Most belegondolva nem bánta, hogy neki kell elvégezni a házimunkát, így még legalább egy órán át eltereli a gondolatait. Bekapcsolta az egyik polcon álló, kis fekete, ódivatú rádiót és a halk zene mellet nekilátott a takarításnak. Összeszedte a nappaliban és a konyhában heverő poharakat és tányérokat, kidobta a használt szalvétákat, az ételmaradékot, majd elmosogatott. Rendet rakott a konyhaszekrényekben, összekészítette a mosnivalót másnapra, aztán felmosott. Mindezzel kicsit több mint egy óra alatt készült el, de még nem érezte eléggé fáradtnak magát, legalábbis szellemileg nem. Tudta, ha most lefekszik, a gondolatai rossz irányt vesznek, mint mostanában mindig.
Úgy döntött, bekapcsolja a televíziót, hátha az is olyan jó hatással lesz rá, mint a zene, ami kikapcsolta, és mivel egyetlen mai dalt sem ismert, a szövegre és a dallamra koncentrált a problémái helyett.
Elhelyezkedett a régi, kényelmes kanapén és tekintetét a televízió képernyőjére szegezte, ám hosszú percek elteltével sem találta meg a vágyott menedéket az éppen vetített műsorban.
Azon kapta magát, hogy már nem is a készüléket nézi, hanem a helyiség berendezését tanulmányozza.
Megdöbbenve ébredt rá, hogy amióta visszatért, egyetlen egyszer sem vette a fáradságot, hogy úgy istenigazából körülnézzen az otthonában.
Most, hogy számba vett mindent, úgy tűnt, ebben a házban megállt az idő.
Ugyanazok a régi, kopott bútorok uralták a helyiséget, a festés is több mint tizenkét éves volt; mindent ugyanúgy, érintetlenül talált, ahogy az emlékeiben élt, egyetlen dolgot kivéve.
Fáradt szemét újrafókuszálta, amikor rálelt az ismerős-ismeretlen tárgyakkal telerakott polcra. Felállt és közelebb sétált.
A fenyőből ácsolt polcon egy kisebb oltárnak is beillő gyűjtemény volt régi fényképekből és füstölőkből.
A legtöbb kópia családtagokat örökített meg. Sarah, Jake édesanyja és Billy az esküvőn, széles mosollyal, Sarah szemében örömkönny csillog, míg Billy büszkén feszít az imádott nő oldalán. Volt egy kép a nővérekről négy-öt éves korukból, majd egy másik az érettségi bizonyítványuk átvételéről. Volt olyan, amelyen csak a gyerekek szerepeltek, olyan, amin az egész család rajta van néhány régi baráttal együtt, és persze olyan is akadt, amin már csak Billy ült három gyermeke mellett.
Sok fénykép azonban Jacobot ábrázolta, és ezek között is volt egy, mely a legszívbemarkolóbb emlékeket hozta felszínre Jacob tudatából. A képen ő szerepelt egy alig pár hónapos kislánnyal. A kislány Jake ölében ült, fejét hátravetette, és korát meghazudtolva, az egész apró fogsorát kivillantva nevetett.
Jacob emlékezett arra a napra, az idillre. Teste egy pillanat alatt reagált megváltozott lelkiállapotára. Minden porcikája remegett, erein végigsöpört a hőség és épp’ csak arra maradt ideje, hogy kiszaladjon a házból.
Épphogy kitette a lábát, egy hét után először újra farkasként nézett körül az éjszakában.
Félt egyedül hagyni az édesapját, de ösztönei erősebbek voltak, mint akarata; néhány másodperc múlva már az erdőben rohant.
Magánya nem tartott sokáig, hamarosan egy másik hangot is felfedezett sajátja mellett a fejében. Seth volt az, Leah öccse.
Az elmúlt egy hétben Jacobnak sikerült annyit kiderítenie, hogy régi „falkája” már nem létezett ugyanabban a formában. Mielőtt elhagyta La Pusht Leah, Seth, Quil, Embry Call és ő egy társaságot alkottak, egy falkához tartoztak.
Farkasok voltak. Ha veszély fenyegette a Quileute törzset, az elég idős férfiak farkassá alakultak, így biztosítva a törzs többi tagjának életben maradását. A legenda szerint valóban csak a már közel felnőtt korú fiúk közül kerülhettek ki a védelmezők, és eddig csupán háromfős falkákra volt példa, ezúttal azonban semmi sem követte a régi mintát.
Tizenkét éve tíznél is több alakváltó élt La Pushban, sokan közülük – így Seth is – még a serdülőkort sem érte el, és most két falka létezett párhuzamosan. Az egyik Jacobé volt, ahol ő maga volt az Alfa, a másik pedig Sam Uley vezetése alatt működött. A legszembetűnőbb változást azonban Leah csatlakozása jelentette, hiszen korábban egyetlen női farkas sem létezett.
Amíg a harcosok megtartották farkas énjüket, nem öregedtek, testük megrekedt abban az állapotában, ahogy az éppen kinézett az első átváltozás alkalmával, csupán az izomzatuk fejlődött folyamatosan továbbra is.
Ilyen módon akár több száz évig is élhettek, viszont Leah-ra nézve ennek sokkal nagyobb jelentősége volt. Amíg alakváltóként élt, nem eshetett teherbe. Ebből a tényből következett a mostani változás is: Leah felhagyott ezzel az életmóddal, hogy nőként élhessen.
Jacob nem bánta Leah távozását, pontosan tudta, mennyire szenved a fiatal nő meddő állapotától. Most legalább kezdhet valamit az életével, bár Jake úgy tudta, még nem találta meg a megfelelő férfit.
– Jake, jó végre újra együtt járőrözni! – szólalt meg a hang a fejében.
Jacob most nem vágyott társaságra. Mindig is utálta, hogy farkasként a falkatársak hallják egymás gondolatait. Mindet…
– Seth… Mit csinálsz idekint?
– Csak futok pár kört. Képzeld, mióta Leah visszavonult, annyi dolgom lett, hogy alig győzöm! Tudod, én lettem a helyettes Alfa…
Jacob érezte Seth büszkeségét, és ha nem lett volna olyan zaklatott állapotban, még el is mosolyodott volna magában barátja lelkesedésén, így viszont csak idegesítette a fecsegése.
– …, de örülök, hogy visszatértél, és megint te vagy az Alfa.
– Seth, kérlek… – Jake nem akarta megbántani a még mindig kölyökként viselkedő barátját, de már nagyon nehezére esett udvariasan viselkedni. – Megtennél egy szívességet?
– Persze, mondd csak!
– Úgy is fáradt lehetsz, nekem viszont szükségem van egy kis friss levegőre… egyedül, de féltem Billyt. Megtennéd, hogy…
– Persze, haver – vágott közbe Seth –, bármikor.
Ez után Jake már csak néhány rövid percig hallgatta Seth további beszámolóját az elmúlt évek eseményeiről, majd egyedül maradt a gondolataival.
Újra látta maga előtt azt a fotót, a nevető kislányt, saját mosolygós arcát.
A túl édes illat, mely az épület minden négyzetcentiméterét betöltötte,szúrta az orrát, de már nem zavarta annyira, mint eleinte. Mélyet szippantott a karját csiklandozó, puha, vörös tincsekből áradó babasampon illatából. Jóleső érzéssel töltötte el az ismerős aroma, mint ahogy az ölében ficánkoló, apró lányka fehér bőrének selymessége is. Különös szeretettel ragaszkodott hozzá, az ő szeme fényéhez; jobban féltette, mint a saját életét. A csokoládébarna szempár minden apró részletét ismerte, a folyton növekvő, párnás kezecskék, melyek most az ő jobb alkarját markolászták, kissé hűvösebbek voltak, mint saját bőrének hőmérséklete, de számára ez is tökéletes volt. Még az ördögfajzat apjától örökölt vörösességet is szerette, mely különleges csillogást kölcsönzött a hosszú fürtöknek.
Szabad kezével hirtelen támadást indított a lányka oldala ellen. Hosszú ujjai fel-le szaladgáltak a puha pamuttal borított testrészen, a kislány pedig megfeszült az ölében, fejét hátravetette és vég nélkül, csíntalanul kacagott.
Jacobot még a váratlanul szemébe villanó vaku sem zavarta, folytatta a kicsi szórakoztatását.
Pillantása néhány másodpercre összefonódott a vele szemben ülő, gyönyörű, barna hajú nőével, akinek írisze egykor tökéletesen megegyezett a megállás nélkül kacagó kislányéval. A nő mosolygott, ajkai ugyanúgy íveltek felfelé, mint lányának; Jake érezte, milyen erős kötelék fűzi őket egymáshoz, mint ahogy azt is, hogy bármit megtenne ezért a családért, pedig inkább az ellenségének kellene éreznie őket.
Szerette a család szinte minden egyes tagját – kivéve a bosszantó nagynénit –, de őt is elviselte, ha ez az ára a boldogságának.
Már régen megfogadta, hogy ha kell, az életét áldozza értük, különösen a kicsiért, az édesanyjáért és annak férjéért.
Abban a pillanatban ugyanezt, és rengeteg hálát olvasott ki a nő szeméből.
Boldog volt, mind azok voltak.
Még néhány hónapig.
Jacob hirtelen elveszítette azt a tökéletes érzést, a helyét pedig fájdalom vette át. Körbenézve csupán a sötét erdőt találta, eltűnt a békés otthon, a csokoládébarna szempár, a gyöngyöző kacaj…
Az ősöreg fenyő tövében álló, hatalmas vörös farkas hátravetette óriási fejét, és keserves vonítás szakadt fel torkából. Aztán még egy, és még egy. Vég nélküli, gyötrelmes sírás volt ez, egy rendíthetetlen állat bőrébe bújt, megtört emberé.
Végül az állat leheveredett a tűlevelek alkotta pázsitra és magába fojtotta szenvedését.
Tízmérföldnyire Leah, Seth gyönyörű nővére állt a tornácon. Hátára hímzett kendő terítve, hosszú hajába bele-belekapott a csípős szél. Hallotta az utolsó vonítást is elhalni, de ez nem nyugtatta meg. Legszívesebben barátja mellett lett volna, de már képtelen lenne megtalálni. Ilyen alkalmakkor átfutott az agyán, hogy jó lenne újra farkassá változni, de egy-két kósza gondolatnál tovább sosem merészkedett, bár ez a gondolat az elmúlt napok során egyre gyakrabban merült fel benne.
Leah egyelőre azonban csak állt a tornácon gondolataiba merülve és remélve, hogy egyszer még boldognak láthatja Jacobot…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése