Learning to breathe - 7. Fejezet

Jacob minden izmát megfeszítve rohant az erdőben délnek. Farkasként sokkal gyorsabb volt, mint bármely halandó, de abban azért kételkedett, hogy egy egész vámpírhordát is lekőrözne. Úgy suhantak el mellette a fák, mintha villám cikázna, lélegzete nyomán sűrű fehér párafelhők képződtek a metsző hidegben. Érezte, ahogy az apró kezecskék hosszú bundájába markolnak, és úgy szorítják, mintha egy élet múlna rajta. Úgy is volt, egy súlytalan, tüneményes kislány élete múlott azon, hogy Jacob milyen gyorsan és biztonságosan fut.

Fáradhatatlan volt és már nagyon messze járt, de félelme egyre nőtt és a kétségbeesés kezdett eluralkodni rajta, ahogy egyre csökkent az őt és üldözőit elválasztó távolság. Ha csak a saját életéről lenne szó, szembefordulna velük és utolsó leheletéig küzdene, de most más célja volt. Az volt a küldetése, hogy biztonságba helyezze és felnevelje a kislányt, akármi történik is a hátuk mögött hagyott tisztáson.

Ösztönei és érzékei egyre baljósabb jeleket küldtek agyának és a végletekig fokozódott elszántsága. Már nem csak sejtette, hallotta is, hogy az idegen vámpírok a közelébe értek. Lépteik nyomát visszhangozta körülötte minden és zsigereiben újfajta vibrálást érzett. Hiába igyekezett eddig optimistán állni a helyzethez, a négy őt követő vámpír ellen esélytelennek érezte a küzdelmet a kislánnyal a hátán.

A következő percek számára pillanatok alatt teltek el. Az egyik pillanatban még a kislánnyal rohant, a következőben pedig már nyoma sem volt a kezek szorításának, a hátán kalimpáló lábacskáknak.

Jacob verejtékben úszva, görcsös izmokkal ébredt fel ágyában. Nem álmodta végig az álmot, de nem is kellett. Pontosan tudta, hogyan végződik a történet.

Zihálva ült fel, arcát a tenyerébe temette és csöndben várta, hogy elmúljon a reszketés. Annyira szeretett volna csak egyetlen éjszakára megszabadulni annak a végzetes napnak az emlékétől, de az álmai sorra az akkori eseményeket idézték fel. Sosem volt egyetlen szép álma sem, de még csak egy áldásos, álom nélküli éjszakája sem. Nem tudta, meddig fogja bírni, hogy még az éberségen túl is az akkor elkövetett hibájáért bűnhődjön. Nem akart kibújni a büntetés alól, de már nem bírta idegekkel. Attól tartott, hogy egyszer elszakad az a bizonyos cérna, és félt belegondolni, milyen szörnyeteg válhat akkor belőle, vagy esetleg éppen egy hasznavehetetlen, vegetáló szerencsétlenség lesz.

– Szia, Jake! Mostanában milyen korán kelsz!

– Igen. Az alvás nem igazán… a kedvenc tevékenységem…

– Pedig tegnap elég soká’ maradtál kint a garázsban. El sem tudtál búcsúzni…

– Majd legközelebb bepótolom… – morogta Jake rá sem nézve Leah-ra. Haragudott rá, amiért megint a Joeyval való viszonyára célozgat. – Finom ez a süti. Ez a legfinomabb, amit eddig csináltál. Ilyet sűrűbben is süthetnél! – villantott egy huncut mosolyt a nőre.

– Hát, ez esetben végképp el kell kérnem a receptjét, de kétlem, hogy én is olyen finoman tudnám elkészíteni, mint Joey… – A nevet megnyomta, hogy kihangsúlyozza, kinek a munkáját is dicséri tulajdonképpen Jake, és győztes mosoly jelent meg az arcán.

Jacob nem szólt, csak megsemmisülten nézett a nőre. Szíve szerint a megkezdett szelet süteményt is eldobta volna, de Leah kedvéért azt még megette és csak az után tolta el maga elől a tányért.

– És ma mit fogsz csinálni?

– Ma hoznak meg egy csomó gépet meg alkatrészt Seattle-ből. Azoknak kell majd helyet csinálnom és szeretném őket be is állítani.

– Rendben. Végre beindul akkor az üzlet.

– Arra azért még várni kell. Akár hónapokba is telhet, míg minden szükséges eszközt megszerzek, aztán meg valahogy reklámozni is kéne.

– Igazad van, de akkor is jól haladsz.

Jacobnak jól esett, hogy Leah mellette áll. Lassan már kezdett rá úgy gondolni, mint a ház asszonyára, hiszen gyakorlatilag az is volt. Amikor elment otthonról, ő már ott volt, és amikor hazaért, Leah általában vacsorát főzött vagy Billyvel foglalkozott.

Édesanyja halála óta nem érzett ennyi asszonyi törődést, és a házon is meglátszott a női kéz munkája. Nehezére esett bevallania, de örült Leah jelenlétének.

– Jaj, még valami! – szólt Leah a férfi után, aki már majdnem az ajtónál járt. – Ugye nem felejtetted el, hogy ma jön Dr. Clarkson megnézni Billyt? Három körül jön, ha beszélnél vele, vagy ilyesmi.

– Persze. Köszi, Leah. – Jacob arcán halvány félmosoly játszott, de Leah látta, hogy ez most hamis, erőltetett gesztus volt.

Nem tudta, mitől lett Jacobnak újra rossz kedve, de remélte, hogy nem tart sokáig ez az állapot. Hiába tapasztalta azt az elmúlt napokban, hogy Jake derűsebb, tudta, hogy a férfi még nem a régi. Attól tartott, hogy talán sosem lesz az. Percről-perce változott a hangulata és Leah ezzel nem tudott mit kezdeni.

A kedvében akart járni, meg akarta magát szerettetni vele, de sosem tudta, hogyan szóljon hozzá, mire hogyan fog reagálni. Szeretete egyre nőtt a férfi iránt és bár tudta, hogy sosem érhet fel a múltját jelentő nőkhöz, azzal is megelégedett volna, ha csak negyedannyi szeretetet kap Jacobtól, mint amennyit régen mások kaptak tőle. Tudta, hogy sokat kell várnia, de készen állt mindenre. Tudta, mit akar, és ezt a tervét minden áron meg akarta valósítani.

Amint becsukta maga mögött az ajtót, Jacob arcáról eltűnt a műmosoly. Ahogy elgondolkodott a női jelenlét hiányáról, eszébe jutott az álma. Végtelenül hiányzott neki a kislány, mint ahogy az egész családja is. Még az édesapja is, aki régen annyi szenvedést okozott Jacobnak.

Leült a garázs mögött egy kidőlt farönkre. Sokáig nézte a távolt, mintha arra várna, hogy valaki előbukkanjon a fák közül. Szíve szerint inkább farkasként töltötte volna a következő néhány órát – ami azt illeti, az egész hátralévő életét is –, ha nem zavarta volna, hogy a falkatársai és Sam Uley is belelátnak a fejébe, és persze ha nem kellene a szállítókat is várnia.

A kezében forgatott kődarabot idegesen eldobta és a halántékát kezdte masszírozni. Egy perc múlva felpattant és bement a garázsba. Sietve látott neki a rendezkedésnek, hogy ne tudjon gondolkodni, de hiába kapcsolta be a rádiót és figyelt a műsorra a munkája mellett, így sem tudta eléggé lekötni a gondolatait.

A garázs fokozatosan változott át egy régről ismert hellyé.

Az egész helyiség egy kórteremre emlékeztetett hófehér falaival, a kórházi gépek pittyegő hangjával, a középen felállított ággyal. És persze az ágyon agonizáló halálsápadt, csont sovány nővel, akinek véres, sötét karikákkal körülölelt szemében már csak halványan pislákolt az élet. Hallotta a nő bordáinak, medencéjének, végül gerincének reccsenését, melyet a benne növekvő élet idézett elő.

Dobhártyáit a nő sikolyai szaggatták és ő tehetetlenül nézte haláltusáját. Sokként érte a nő meztelen testének látványa, amikor Edward Cullen és a húga lerántotta róla a takarót. Elsorvadt testéből hatalmas lufballonkét emelkedett ki hasa, melyen hártyaként elvékonyodott a bőr és végig sötét erek és zúzódások borították. Korábban annyiszor kívánta, hogy ruha nélkül láthassa őt, most viszont azt kívánta, bár sose látta volna így. Még magához sem tért a kábulatból, máris újabb sokk érte. Mert a kicsi születése – akit teljes szívéből gyűlölt, amiért tönkretette a szeretett nőt –, valóban az volt. A gyenge nő képtelen volt természetes úton megszülni gyermekét. Sikítva rimánkodott mindenkinek, hogy szedjék ki belőle és Jacob már csak azt látta, hogy Edward bemetszi a hatalmas hasat, majd fogainak segítségével átszakítja az amúgy áttörhetetlen burkot és kiemeli a csecsemőt. Az egész egy valódi rémálom volt. Jacob azt kívánta, bár tényleg az lenne csupán.

Elborzadva figyelte, milyen szeretettel öleli át Bella a kislányt, miközben ő szíve szerint darabokra tépte volna a gyermeket.

A következő pillanatban már sehol sem volt a kislány, az édesanyja pedig látszólag élettelenül feküdt előtte az ágyon. Mindent vér borított és tudta, ha nem a szilánkokra zúzott csontok és belső sérülések miatt, akkor a vérveszteség miatt fogja elveszíteni szerelmét, de míg egy leheletnyi esélyt is látott a nő életben maradására, nem adta fel a reményt. Edwarddal együtt küzdött az életéért, a szívét masszírozták és levegőt fújtak a tüdejébe, de úgy tűnt, minden hiába. Kétségbeesetten beszélt az ernyedt nőhöz, de egyetlen jelét sem látta, hogy megértette volna.

Saját hangja visszhangzott fejében, ahogy arra kéri Bellát, hogy küzdjön, maradjon vele, hogy tartsa mozgásban a szívét, ahogy azt korábban ígérte.

Jacob úgy mozgott a garázsban, mint egy holtkóros. Agyát teljesen lefoglalta az emlék, még azt sem hallotta volna meg, ha szólítják. A kórterem néha visszaváltozott azzá, ami, a garázzsá, de még nem tudott szabadulni a képtől.

Látta magát, amint lassan feladja a küzdelmet és tétlenül nézi, ahogy Edward megszállottan pumpálja a halott szívet és fújja fölöslegesen a levegőt az összeesett tüdőbe.

Számára Bella Swan – mert sosem tudta új nevén, Bella Cullennek szólítani –, már eltávozott, mérhetetlen fájdalmat és űrt hagyva maga után.

Tudta, hogy mindenki más is feladta a reményt, csupán Edward ragaszkodik vakon azon hitéhez, hogy még megmentheti feleségét. Nem tudta nézni, hogy vámpírméreggel fecskendezi tele a szívet, melyet hite szerint neki szántak és már nem is akart hinni Bella felépülésében, mert azt gondolta, ha a csoda mégis bekövetkezne, az már nem az ő Bellája lenne.

A mellkasában támadt űrt hamarosan csillapíthatatlan düh töltötte ki és új küldetést talált. Gyűlölte Edwardot, amiért ezt tette Bellával, de tudta, hogy a családja körében esélye sem lenne ellene, és egy ilyen végletekig megtört embert egyébként sem lenne dicsőség megölni. Azt is tudta, hogy Bella halála után Edward sem tudna és akarna létezni, és ő azt akarta, hogy a vámpír annyit szenvedjen, amennyit lehet… tehát életben kell maradnia.

De a gyermek mellett semmi sem szól. Egy szörnyszülött, természet ellen való, sosem lett volna szabad megfogannia sem, nemhogy megszületnie.

Az összes haragját a kislányra összpontosította és szó nélkül, határozottan indult el a nappali felé, hogy végezzen vele, ahogy ő is végzett az édesanyjával. Mindenre elszántan közelített a kicsit dajkáló szőke vámpír felé és tudta, hogy nem lesz egyszerű harc, de azt is tudta, hogy inkább meghal ő maga is, de a gyermek nem élhet ezen a világon.

Minden porcikája remegett; mire leért a lépcsőn, ugrásra készen állt a benne élő farkas. Látta Rosalie eltökélt arcát, aki mindent meg akart adni a gyermeknek, de nem hátrált meg. Már csak néhány méter választotta el a gyermektől, aki elvette az élete értelmét, amikor a kislány hirtelen felé fordult.

Jacob most is intenzíven élte át a pillanatot, amikor először találkozott a tekintetük.

Egész testét forróság töltötte el, szíve nagyot dobbant, mintha egész bensőjét robbanás rázta volna meg. Úgy érezte, hogy minden létező erő a kislányhoz vonzza és örökre hozzá is köti, mintha tekintete örökre összekapcsolódna az övével és többé senki mást nem lenne képes látni. Szeretet öntötte el a szívét. Élete új értelmet nyert.

És ezzel egy időben meghallotta, ahogy odafönt újra dobogni kezd egy szív.

A világ újra teljes egész lett.

Boldog hely lett.

Jacob észre sem vette, hogy egy ideje már nem dolgozik. Összeroskadva kuporgott az egyik sarokban és hallotta, hogy a ház előtt Sam, Jared, Paul, Embry és Quil dolgozik. Átvették a leszállított gépeket, és most azt beszélték meg, ki menjen szólni Jake-nek. Látták őt a garázsban és tudták, hogy nincs minden rendben, de azt nem sejtették, mi zajlik le benne.

Ez után a réges-régi emlék után Jacob képtelen volt magához térni és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Kész roncsnak érezte magát.

Nem tudta, de valójában a hosszú évek óta elfojtott gyász csapott le rá ekkora erővel, melyet akkor, amikor kellett volna, nem tudott feldolgozni. Most, hogy egy aprócska rés keletkezett a gondosan felépített pajzson, az elfojtott érzések és gondolatok mind kitörtek és Jacob védtelen volt ellenük. Hihetetlenül erős férfi volt, most mégis teljesen összeomlott.

Nem tudta, hogyan, de talpra kényszerítette magát és a barátaihoz ment. Anélkül, hogy üdvözölt volna bárkit is, félrehívta Samet és néhány percnyi beszélgetés után Jacob elindult az erdő felé.

Sam idegesen lépett be Billy szobájába, aki már Dr. Clarkson vizitjére készült elő.

Billy vidám volt, úgy érezte, szinte minden jót visszakapott az élettől, amit valaha elveszített. Az sem zavarta, hogy saját egészségi állapota megromlott, hiszen így is elboldogult és így is élvezhette barátai és családja szeretetét.

Sam idegességéből semmit sem vett észre, hiába olvasott könnyedén az emberek arcából; Sam értett hozzá, hogy elrejtse valódi érzéseit.

Billy a kerekesszékében ülve üdvözölte Samet.

– Szia, Billy! – Sam elmosolyodott, amikor látta az idős ember arcát felderülni.

– Rég jártál erre, örülök, hogy látlak.

– Igen, én is örülök. Tudod, eddig sok volt a dolgom. Most is csak azért jöttem, hogy segítsek Jacobnak bepakolni a műhelybe.

– Tényleg. És hogy haladtok? Szerinted Jacob tényleg szívesen csinálja majd ezt? Néha még mindig az az érzésem, hogy ha rajta múlna, már rég elment volna.

Sam izmai megfeszültek, tekintete óvatossá vált és ez már nem kerülte el Billy figyelmét.

– Történt valami, igaz? – Az idős férfi ajka önkéntelenül is megremegett. – Ne aggódj miattam, fiam. Amióta Jake visszajött, készen állok arra, hogy bármelyik pillanatban újra elveszíthetem.

Samet végtelen szomorúság töltötte el, hogy Billyt megint így látja. Haragudott Jacobra, amiért ezt teszi apjával, de egyúttal együtt is érzett vele, mert tudta, hogy barátja nem szándékosan bántja az öreget és ő maga is gyötrődik amiatt, hogy folyton csalódást okoz neki.

– Igazából azért jöttem, mert… – Nem tudta, hogyan mondja el, amit Jacob rábízott. Végül erőt vett magán és kertelés nélkül belevágott. – Billy, Jacob elment. – Látta az idős ember szomorúságát és nem akarta folytatni, de muszáj volt. Abban reménykedett, hogy Jacob igazat mondott neki, és később nem változtat a döntésén. Leguggolt Billy elé, a karjára tette a kezét és folytatta. – Nem úgy, mint a múltkor, de úgy tűnik, most jött el az a pillanat, amikor már nem bírja tovább a nyomást. Mind tudjuk, mennyire meg akar felelni mindannyiunknak és ez nem lehet könnyű.

– Igen. Túl sokat vár magától… – Billy lesütötte a szemét. – Remélem, nem én hajszoltam bele ebbe. És azt is, hogy egyszer még visszajön… – Billy már alig látott a szemébe gyűlt könnytől. Sam most látta először igazán megtört öregembernek. Nagyot sóhajtott és Billy arcára tette forró kezét.

– Vissza fog jönni, csak egy kis időre van szüksége… egyedül. Úgy, hogy senki előtt ne kelljen erőfeszítéseket tennie, hogy kiegyensúlyozottnak mutassa magát. Mert nem is az. És azt kell mondanom, az elmúlt két hétben igazán helytállt, de ez csak nekünk jó, neki viszont árt.

– Ühüm. Tudom, hogy félt engem és azért nem megy el, pedig az lenne neki a legjobb…

– Nem, Billy. Ne okold magad. Egyébként is ő maga kérte, hogy beszéljek veled. A lelkemre kötötte, hogy mindenképpen mondjam meg, visszajön, te pedig ne merj aggódni érte. Azt mondta, nem marad soká’ és csak ide, a hegyekbe megy fel… És azt is mondta, hogy vissza akar jönni. Nem csak azért, hogy neked ne essen bajod, hanem saját maga miatt is. Tudja, hogy ide tartozik.

Ez valóban megnyugtatta egy kicsit az idős embert. Látta Samen, hogy igazat mond és nem csak őt akarja megnyugtatni. Reményt adott neki, hogy talán egyszer visszakapja az igazi fiát. Azt, aki nem visel álarcokat, aki derűs, aki a mosolyával másokat is felvidít. Tudta, mekkora kincs Jacob és nem csak azért, mert az ő fia.

– Sam, mi történt vele? – Amikor látta a férfi kérdő tekintetét, tovább beszélt. – Valami oka biztosan van, hogy éppen most lett elege mindenből…

– Nem hiszem, hogy erről lenne szó. Szerintem inkább most kezd szembenézni a történtekkel… Billy, te is tudod, hogy amikor elment, képtelen volt elfogadni a halálukat és én úgy láttam, ez egészen mostanáig így is maradt. Remélem, ezúttal sikerül lezárnia a múltat a saját érdekében!

– Igen, de kitörölni sajnos nem fogja tudni őket az emlékezetéből és a szívéből. Gondolj csak bele, mit tennél, ha Emilyt veszítenéd el… Inkább ne gondolj bele! – Sam mégis megtette, látszott az elkínzott arckifejezésén.

– Lassan mennem kell, most rengeteg lesz a tennivalóm. Jake arra kért, hogy amíg ő távol van, ne engedjem a többieknek, hogy átváltozzanak, és azt sem szeretné, ha bárki utána menne. Azt mondta, hogy ezt most egyedül kell végigcsinálnia. Megkért, hogy én néha vigyek neki élelmet és nézzem meg, eszénél van-e még. Tudod, milyen…

– Szóval, akkor most ki tudja, meddig, egyedül fogsz őrjáratozni és a fiamra is figyelni…

– Igen, de Billy, ez a legkevesebb, amit megtehetek érte. És ne aggódj, most már jó úton jár. Biztos vagyok benne, hogy helyre fog jönni. – Bíztató mosolyt küldött az öregember felé, megszorította a kezét, és egyedül hagyta.