Learning to breathe - 9. Fejezet

Billy ragyogó arccal, szélesen mosolyogva fogadta Joeyt és Seth-et. Arcának bal oldala torz grimaszra emlékeztetett, de ezt valahogy senki sem vette észre; ha barátai ránéztek, ugyanolyan teljes embernek látták, mint az új paralízis előtt.

Joey Leah kezébe adta az út közben Seth-től átvett tortát, gyors puszit nyomott a nő mindkét orcájára, majd Billyhez sietett, hogy átölelje.

Ugyanúgy tisztelte az idős Blacket, mint Ezüstbaglyot, Billy mégis több érzelmet váltott ki belőle. Teljes szívéből szerette; az elmúlt négy év során, amióta La Pushba költözött, olyan szoros kapocs alakult ki közöttük, amilyenről egyikük sem álmodott. A nő nagyapjaként szerette az idős indiánt és Billy is unokájaként tekintett a lányra, bár Jacob és Joey között csupán hét év korkülönbség volt.

Míg Joey Billyvel volt elfoglalva és elmesélte neki az elmúlt néhány nap eseményeit, Leah az öccsét figyelte. Seth leült a nappali egyetlen karosszékébe és maga elé bámult. Ujjaival kezdett babrálni, állkapcsa időnként megfeszült. Leah jól ismerte Seth-et, tudta, hogy valami bántja öccsét.

A nő visszament a konyhába és nekilátott a gusztusos sütemény felszeletelésének.

– Seth, segítenél nekem? – Leah remélte, hogy ha néhány percig kettesben marad a férfival, elmondja, mi bántja.

Seth kelletlenül emelkedett fel a karosszékből és elindult, hogy segítsen nővérének. Amikor elhaladt a beszélgető páros mellett, fájdalmas pillantást vetett a neki háttal ülő nőre.

Billy elcsípte a pillantást, de igyekezett úgy tenni, mintha semmit sem vett volna észre; senkit sem akart kínos helyzetbe hozni, inkább elraktározta észrevételét későbbre, amikor kezdhet is vele valamit.

Seth még egyszer visszanézett a küszöbről, lopva, hogy senki se lássa és ezúttal sikerrel járt.

– Mit segítsek? – állt meg nővére mellett és most már tökéletesen rendezett vonásokkal nézett végig a felszeletelt tortán és a kikészített tányérokon.

– Ha tálaltam, bevihetnél két szelet sütit Billynek és Joeynak…

– Rendben.

– Valami baj van, Seth? – törte meg a beállt csöndet Leah – Olyan feszültnek, meg…

Nem is tudom… Szomorúnak tűnsz.

A férfi egy pillanatig ijedten nézett nővérére, de szinte azonnal határozottabbá vált és hárította a feltevést.

– Nincs semmi baj, csak nem tudok mit kezdeni magammal. Se őrjárat, se csavargás, semmi. Nem jó érzés. Persze értem én, hogy így könnyebb Jake-nek, de…

– Tényleg csak ennyi?

– Tényleg. Miért, mire számítottál?

– Semmire…

Seth a gondolataiba merülve figyelte, ahogy Leah magas tejszínhab kúpokat nyom a tortaszeletek tetejére, de az étel látványa el sem jutott a tudatáig. Csak egy kép lebegett a szeme előtt: ahogy Joey Billy előtt ül, kipirult arccal hadar egy történetet és közben összekulcsolja a kezét az öregemberével. Magának is szégyellte bevallani, de irigyelte Billyt, mert olyan közel lehet a nőhöz, és mert feltétel nélküli bizalmat élvez Joey részéről. És persze azért is, mert büntetlenül foghatja a kezét…

Seth még sosem volt szerelmes, huszonhét éves kora ellenére nem igazán vonzódott még egyetlen nőhöz sem. Mindeddig olyan volt, mint egy nagyra nőtt gyerek, aki órák hosszat tud fecsegni, forrófejű és szeleburdi. Ez akkor sem változott meg, amikor megismerkedett Joeyval. Eleinte csak a szokásos kíváncsiság hajtotta az idegen lányhoz, később pedig rájött, hogy igazán jó társra talál benne a felesleges ideje eltöltéséhez, egy kis mókához, kacagáshoz, alkalom adtán egy-egy komolyabb beszélgetéshez.

Nem vette észre, mikor fordult meg vele a világ, mikor kezdett másképp érezni a nő iránt. Még csak nem is magától jött rá, hogy valami megváltozott; Quil és Embry kezdtek amiatt panaszkodni, hogy állandóan Joey jár a fejében – és így az övékben is.

Amióta rájött, hogy szereti Joeyt, nem tudja, hogyan beszéljen vele, az érintései már többet jelentenek puszta baráti simogatásnál és nem tudja, hogyan adja Joey tudtára, amit érez. A mai próbálkozása után ráadásul még inkább elbizonytalanodott azt illetően, hogy egyáltalán jó ötlet lenne-e bármin is változtatni. Úgy látta, a nő nem örülne a változásnak. Hiszen egyenesen elmenekült előle!

Seth elkeseredett. Nem mutatta, de nyomasztotta a kétség és a tanácstalanság.

– Seth! – Leah könyökével bökte meg fivérét, miközben két tányért tartott kezében. – Gyere, menjünk!

Jacob egy eldugott barlangban hajtotta álomra fejét és szinte azonnal öntudatlan állapotba került. Szemgolyója vadul cikázott szemhéján, homlokán gyöngyöző veríték ütközött ki. Agyában zavaros képek villantak fel, összefüggés nélkül, más-más időből, majd a képek lassan egy egységes, de homályos filmmé álltak össze. Ahogy a film kockái peregtek, a kép egyre élesebbé vált.

A vörös farkas játékosan kergette a kislányt, aki néha elesett, de mindig egyetlen könnycsepp nélkül, kacagva állt fel és incselkedett tovább az állattal. A farkas végtelenül boldognak érezte magát, hogy ilyen vidámnak láthatja a kislányt, és mert a jókedvéhez ő maga is hozzájárul.

Éppen előnyt akart adni a rövid lábakon szaladó gyermeknek, amikor az eltűnt a közeli bokrok mögött. Az állat nem aggódott, éles hallása és kifinomult szaglása révén pontosan tudta, merre jár a játszótársa, ám hirtelen egy kisebb csobbanásra lett figyelmes.

– Jacob! – A kiáltás alig hagyta el a kislány torkát, a vörös farkas előtte termett, hatalmas testével fölé tornyosult, majd éles fogaival finoman összecsippentette a rózsaszín kötött pulóvert és kiemelte a csermely vizéből.

Egészen a rét közepéig le sem tette a lányt. A farkas nyüszítéssel fejezte ki aggodalmát és sietve körbeszaglászta a gyermeket, hogy megbizonyosodjon róla, semmi baja sem esett.

A kislány ázottan, szemébe lógó, csapzott vörös hajával, megszeppenve várta, míg a „vizsgálat” befejeződik és csak az után szólalt meg.

– Sajnálom, Jake. Csak megcsúsztam egy kövön… Rose néni most biztos nagyon mérges lesz rád, pedig nem is… – A farkas arcon nyalta a gyermeket, hogy jelezze, nem haragszik rá, majd leheveredett a fűbe és maga mellé hívta a kislányt, aki befészkelte magát a puha, forró hashoz.

Az állatból sugárzó forróság elálmosította a gyermeket, és pillanatokon belül elaludt kifli alakú ágyában. Mire legközelebb kinyitotta a szemét, a farkas óvó tekintetével találta szemben magát; haja kócos volt ugyan, de száraz, ahogy a ruhái is.

Ujjaival végigszántott a kusza fürtökön, majd hálás mosoly ült ki az arcára.

– Köszönöm, Jacob! Te vagy a leges- leges-legjobb barátom! – Tekintetéből meggyőződés és határtalan szeretet sugárzott. Átkarolta a farkas vastag nyakát, puha arcát az erdő illatú szőrbe fúrta; így csüggött barátján percekig, aztán arcát a masszív állat feje felé fordította és cuppanós puszit nyomott az állkapcsa fölötti sima szőrre. Szeme csillogott, huncut mosoly jelent meg az arcán és hirtelen felpattanva újra szaladni kezdett a réten.

– Nessie! – Jacob zihálva ébredt föl a Samtől kapott hálózsákban és megtörölte izzadt homlokát és nyakát.

Furcsa érzés kerítette hatalmába: az emlék most is gyötrő volt, de ez alkalommal valahogy nem érezte annyira kilátástalannak az életét. A lány neve percekig csengett fülében, majd újra ízlelgetni kezdte a számára mindent jelentő szót.

– Nessie… Nessie, Nessie… – Minél többször mondta ki a nevet, annál könnyebben lélegzett; mintha mázsás súlyok gördülnének le mellkasáról, mintha a szívét markoló vasököl szorítása enyhülne.

Jacob tizenkét éve nem ejtette ki ezt a szót a száján és most rá kellett jönnie, hogy mindvégig ez volt a megoldás, vagy éppen ellenkezőleg: ahogy egyre inkább belenyugszik a történtekbe, úgy lesz egyre könnyebb a lányra gondolnia és kimondania: Nessie.

Miután meggyőződött róla, hogy tudja uralni érzelmeit, Jacob önszántából – nem a benne élő farkas sürgetésére – döntött úgy, hogy fáradtsága ellenére kimegy sétálni az erdőbe. Az éjszakai csípős hideg ellenére csupán egy rongyos sortban indult el; izzadságtól nedves, izmos mellkasán néha megcsillant a fény, ezt leszámítva viszont teljesen beleolvadt a környezetébe és nesztelenül járta be a vidéket.

Miután Joey elsőként esett ki a társasjátékból, magukra hagyta a szobában ádáz küzdelmet vívó Clearwater testvérpárt és Billyt; kiment a konyhába elmosogatni.

Nem csak Leah, ő is látta, hogy Seth-tel nincs minden rendben, de Leah-val ellentétben neki volt gyanúja afelől, mi bánthatja a férfit. Tudta, hogy akár valódi férfiúi közeledés volt Seth részéről a saját konyhájában történtek, akár csak eltúlzott baráti szeretetnyilvánítás, mindenképp’ bántó lehetett az ő reakciója.

Szerette volna kiengesztelni a férfit, de nem tudta, hogyan tegye ezt anélkül, hogy a legkisebb félreértés esne közöttük az egymáshoz való viszonyukat illetően.

Nem arról volt szó, hogy Joey fejében sosem fordult meg, hogy Seth iránt többet is érezhetne, hiszen annyira jól megértik egymást és senki más mellett nem tudja úgy elengedni magát, mint vele, de a mai alkalom is bebizonyította számára, hogy ő nem képes baráti kapcsolaton kívül mást fenntartani egyetlen férfival sem.

Joey haragudott magára. Bár reménykedett az ellenkezőjében, mégis az az érzés gyötörte, hogy Seth valóban többre vágyik annál, amit ő nyújtani tud neki. Mindent meg akart adni a férfinak, de képtelen volt rá.

– Adnál egy kis vizet? – Seth hangja hallatán Joey összerezzent. Annyira elgondolkodott, hogy nem vette észre az érkezését.

Seth komótosan az egyik konyhaszekrényhez sétált, kivett belőle egy üveg bodzaszörpöt és öntött belőle egy pohárba, aztán elindult Joey felé.

– Persze. Gyere csak. – hajolt félre a nő, és mint akit tetten értek, lesütötte szemét.

Amikor a pohár megtelt a borostyán színűvé vált folyadékkal, Seth elzárta a csapot és elindult volna, hogy odaadja Billynek a szomjoltót, de valami maradásra késztette. Maga sem tudta, miért, de visszafordult a nőhöz, akinek az arcán várakozás és tépelődés tükröződött.

Joey nem folytatta a mosogatást, csak lógatta a kezét a langyos, habos vízbe és maga elé nézett, majd tekintetét a férfira emelte.

Seth szívét fájdalom szorongatta, amikor meglátta Joey bűnbánó és megértésért könyörgő tekintetét. Érezte, hogy mit akar vele mondani a nő és csupán egyetlen percre volt szüksége, hogy elhatározza, inkább marad csupán a barátja, mint hogy mindent elveszítsen. A poharat az asztalra helyezte, Joey elé állt és szó nélkül ölelte át őt, amit a nő megkönnyebbülve viszonzott.

– Ne haragudj! – nevette el magát Joey, amikor lesöpörte Seth hátáról a habpamacsokat és megpróbálta felitatni a lapockáin támadt vizes kéznyomokat.

– Semmi baj. – mosolyodott el Seth is, de szívből nevetni még mindig nem tudott.

Joey éppen csak letette a konyharuhát, amikor Quil, Embry és még két fiatalabb indián fiú kopogás nélkül csörtetett be a házba, azonnal lármával töltve meg azt.

– Szia, Joey! – Seth üdvözlése után Embry egyenesen a nőre vetette magát és amúgy „farkasosan” megropogtatta, jó sokáig tartva, hogy az élmény minél tovább tartson.

– Embry, most már elég lesz! – Seth-ből nem a féltékenység szólt – bár magának azért bevallotta, hogy az sem kerülte el –, hanem a féltés.

Látta Joey arcán, hogy kényelmetlen számára a szituáció és nagyon szeretne már megszabadulni a férfitól. Seth-et elgondolkodtatta a nő arckifejezése; esküdni mert volna rá, hogy félelmet látott a szemében, de egyelőre elvetette az ötletet.

Mint később kiderült, a fiúk Seth-ért jöttek, hogy elvigyék szórakozni. Szigorúan férfiaknak kitalált szórakozásról beszéltek, így Joeyt eszükbe sem jutott elhívni és bár Seth haza akarta kísérni a nőt, az meggyőzte, hogy egyedül is elboldogul.

Seth nem ellenkezett, mert bár eldöntötte, hogy megpróbál újra csak jó barát lenni – ami számára is nevetségesnek tűnt –, ezen az estén még nehezére esett volna úgy tenni, mintha semmi sem történt volna néhány órával korábban.

Joey este tízig maradt Billyvel és Leah-val. Segített Leah-nak összepakolni mindenhol, közben pedig beszélgettek. Billy is velük maradt egy ideig, de láthatóan bántotta valami, és Joey volt az egyetlen, aki semmiről sem tudott. Szerette volna felvidítani barátját, de látta, hogy csak erőltetett vidámságot csikar ki magából az öreg, ezért hamarabb elindult, hogy hagyja pihenni Billyt. Ami azt illeti, ez után a nap után neki is szüksége volt egy kis egyedüllétre.

Az út a saját házáig fél órába telt gyalog, márpedig nagyon ritkán vitte el valaki autóval. Ismert minden útelágazást, kiugró faágat az út mentén; attól nem félt, hogy eltévedne, az viszont nem egyszer eszébe jutott, hogy az erdő sok veszélyt rejthet.

Nem szeretett egyedül járni ezen az úton sötétedés után, de sosem mondott senkinek semmit; nem akarta magát mások „nyakába varrni”, ahogy ő ezt megfogalmazta magában.

Általában fülhallgatóval a fülében közlekedett, mert a zene megnyugtatta, de ezen az estén úgy döntött, hogy inkább a környezete hangjait hallgatja.

A gondolataiba merülve sétált a földúton, kezét a pulóvere zsebébe süllyesztette a hideg ellen és mereven bámulta az előtte elterülő sötét utat. Az érzelmei összevisszaságával nem tudott mit kezdeni, ezért úgy döntött, az időre bízza a megoldást.

Alig várta, hogy hazaérjen, a kezébe vegyen egy izgalmas, rejtélyekkel teli könyvet és közben karácsony ízű teát igyon.

Éppen azt vette sorra magában, milyen teendői lesznek másnap a boltban, amikor halk neszre lett figyelmes. Nem állt meg, de körbepillantott. Semmit sem látott és a zaj is elült, de a biztonság kedvéért megszaporázta lépteit.

Alig haladt százötven métert, a neszezés újra kezdődött, sőt, fel is erősödött.

Joey egyre jobban félt. Igyekezett pozitívan gondolkodni és feltételezni, hogy csak egy állat az, de még ha tudat alatt nem is rettegett volna valami mástól, akkor sem lett volna megnyugtató ez a verzió sem.

Szinte már szaladt, de a zaj nem hogy távolodott volna, egyre közelebb ért.

Joeyt néhány másodperc múlva két erős kéz ragadta meg. A két marok olyan erővel szorította, hogy azt hitte, ott helyben összeroppannak a csontjai. Kiáltani akart, de a sokktól összeszorult a torka és még levegőt is nehezen kapott, hangot pedig végképp nem tudott kipréselni magából.

Az ereje nem hagyta cserben, de a rúgkapálással semmire sem ment támadójával szemben. Hamar kiderült, hogy nem csak egy ember feni rá a fogát. Egy toronymagas, erős testalkatú, fehér férfi termett előtte a semmiből, míg a másik férfi még mindig tartotta hátulról. Joey nem ismerte őket. Bár külsejük nem volt elhanyagolt, szájukból erős alkoholgőz áradt.

A vele szemben álló férfi szája torz vigyorra görbült és lendületet véve arcon vágta Joeyt. Az ütés olyan erővel érkezett, hogy Joey ajka azonnal felrepedt, de az eszméletét nem vesztette el.

Talán az ütés ereje miatt hitte azt, hogy a következő másodpercben hallott morgást csupán képzelte, ám amikor a hang a közvetlen közelébe ért, és a sűrűből előugrott egy hatalmas, szőrös szörnyeteg, már tudta, itt szó sincs képzelődésről.

Az éppen Joey ruháit lerángató férfi megmerevedett, és amikor az út szegélye felé fordította arcát, egy óriási, nyáladzva vicsorgó, hátborzongató hangot hallató vörös farkassal találta szemben magát…

Learning to breathe - 8. Fejezet

Doktor Clarkson három óra után nem sokkal érkezett meg a Black-házhoz. Tetőtől-talpig megvizsgálta Billyt, és elégedett volt az eredményekkel.

Úgy látta, most már eléggé megerősödött ahhoz, hogy elkezdhessék a rehabilitációt. Optimista volt Billy javulási esélyeit illetően; azt gondolta, annyit mindenképp el tudnak érni, hogy kisebb, egyszerűbb mozdulatokat el tudjon végezni. Összetett mozdulatsorokra persze már sosem lesz képes a bal karjával, de egy poharat biztosan meg tud majd fogni. Jól ismerte már Billyt, tudta, milyen sokat jelentene neki, ha nem kellene mindenkire ráakaszkodnia, ahogy ő szokott fogalmazni.

A doktor Jacobbal is meg szerette volna osztani a fejleményeket, de mivel sehol sem látta, kiment a ház előtt üldögélő társasághoz.

Tekintete végigsiklott a hatalmas férfiakon és a két fiatal nőn, végül az Emily Uley mellett helyet foglaló Leah-n állapodott meg. Úgy gondolta, hogy Jacob után Leah és Sue áll legközelebb Billyhez, ezért a fiatal nőnek szeretett volna beszámolni Billy állapotáról, ha nem találja meg a fiát. Lassan közelebb sétált és megállt a nő mellett.

Leah-ra hirtelen hosszú árnyék vetült. Oldalra pillantott és a tökéletesen polírozott, fekete cipőt felismerve komoly arccal tekintett fel.

– Minden rendben van, doktor úr? – Leah hangja reményteli, de óvatos volt.

A doktor arcán halvány mosoly jelent meg, és a szemében is felcsillanó vidámság bizakodással töltötte el Leah-t.

– Egészen bíztató a helyzet – bólintott végül Dr. Clarkson. – Jacob itt van valahol? Meg kellene beszélnem vele néhány dolgot a további kezelésekkel kapcsolatban…

A doktor derűlátása hamar kényelmetlen feszengéssé változott, ahogy felfedezte az egybegyűltek arcán megjelenő zavart. Halkabban, tagoltan beszélt, amikor legközelebb megszólalt, de szavait a tőle legtávolabb ülők is tisztán hallottak a beállt csendben. – Valami baj van? Jake… – Tekintete körbejárt a fiatal arcokon, és a rossz érzés, mely a gyomrát szorongatta, egyre nőtt.

– Semmi gond, doki – állt fel hirtelen Sam, hogy megnyugtassa a férfit. – Jacob elutazott pár napra üzleti ügyben… Tudja, a szerelőműhely…

– Igen, a szerelőműhely… Biztosan nehéz beindítani egy ilyen vállalkozást… – mondta, de nem volt meggyőződve arról, hogy valóban minden rendben van. – Billy nem bírná ki, ha újra elveszítené a fiát – motyogta maga elé, de tudta, hogy a célzást mindenki megértette.

A doktor látta, hogy a többiek is osztják a véleményét, mint ahogy az sem kerülte el a figyelmét, hogy Leah arcára aggodalom ült ki.

Leah éppen a vizit ideje alatt tudta meg, hogy Jacob eltűnt, alig néhány perccel az előtt, hogy a doktor kijött volna hozzájuk. Sam igyekezett megnyugtatni mindenkit, hogy Jake-nek csak idő kell és nyugalom, de Leah úgy érezte, csak ő tudna rajta segíteni. Mellette akart lenni és nevetségesnek találta, hogy senki sem tudhatja, hol van a férfi. Félt, hogy még az előtt elveszíti, mielőtt igazán megtalálná, mielőtt alkalma lenne rá, hogy megmutassa, máshogy is lehet élni, máshogy is lehet szeretni.

Annyira belemerült a gondolataiba, hogy észre sem vette a felé nyújtott kezet. Révedezéséből végül a doktor halk torokköszörülése rántotta ki. Leah a hang irányába fordult, és megpillantotta a szilárdan előre nyújtott, felfordított tenyeret.

– Leah, lenne néhány perce, hogy elmondjam a további teendőket?

A nő zavartan pislogott, majd bólintott. – Természetesen. – Kezét a finom tapintású, meleg tenyérbe helyezte és egy perccel később eltűntek a házban.

A sötét, göndör hajú férfi gyengéden a kislány hóna alá nyúlt és a hatalmas vörös farkas hátára ültette. Elmormolt még néhány szót arról, hogy egy darabban szeretné újra látni kedvenc unokahúgát, és amikor az állat körbeforgatta fekete szemét, a férfi kacagva paskolta meg a vállát.

– Tudod, hogy csak ugratlak, de ha nem akarod ugyanezt Rosalie kioktató hangján is hallani, akkor induljatok!

A kislány csilingelő hangon felnevetett, megmarkolta az állat sűrű bundáját, sarkát finoman a bordái közé nyomta és eltűntek az erdőben.

Amint biztonságos távolságba kerültek az üvegfalú háztól, a farkas lefeküdt a földre és megvárta, míg a kislány lecsúszik a hátáról. A gyermek egy közeli, aprócska tisztásra tartott, ahol harsogó zöld fű nőtt itt-ott napsárga pitypanggal és pici, fehér szirmú százszorszéppel tarkítva. A közelben egy kis csermely csordogált.

Az állat türelmesen nézte, ahogy a lányka csokorba gyűjt néhány szál vadvirágot, hozzáértően elrendezi őket és komoly arccal, elszántan elindul felé. A lány néhány percig még nézegette művét, majd feltekintett az állatra.

– Szép csokor lett, ugye, Jacob? – A farkas bólintott és csóválni kezdte a farkát. – Tudom is, hol lesz a helye. Nem, nem anyának viszem haza – folytatta, mintha az állat kérdezte volna –, nem is Alice vagy Rose néninek, de még Esme nagyinak sem. Ezt az én legeslegjobb barátomnak szedtem. Hajolj le, Jacob! – utasította a farkast, aki gyanútlanul engedelmeskedett a parancsnak.

A kislány az állat füle mögé tűzte a fűszálakkal összekötött csokrot és elégedetten csodálta a végeredményt. A farkas először csak viccesnek ható pofát vágott, majd lemondó nyüszítés hagyta el a száját. Tudta, hogy nevetségesen nézhet ki, de mindennél jobban szerette a gyermeket és az volt az életcélja, hogy a létező összes módon boldoggá tegye, így nem ellenkezett tovább, amikor viszont négy lábra emelkedett, a csokor kiesett a füle mögül. Bánatos képet vágott, a kislány viszont csak megrántotta a vállát, majd végigsimított a farkas egyik mellső lábán.

– Úgysem állt jól neked. Remélem, nem vagy nagyon szomorú. Azt hiszem – kapta fel az összekötött virágokat –, mégis inkább Esme nagyinak adom. – Azzal hátat fordított Jacobnak és elindult a csermely felé.

Az állat csupán egy lépést tett előre és utol érte a lánykát; nagy, barna orrával oldalba bökte, mellső lábait megroggyantotta, mint a kutyák, ha játszani akarnak, és ugatásszerű hangot hallatott. Fél perc múlva a csokor már összetaposva hevert a fűben, kicsit távolabb pedig szelíden kergetőzött a kislány és a farkas.

A hatalmas vörös farkas nyugodtan, már-már boldogan ébredt fel az erdő közepén, ám amint rájött, hogy hol van és milyen időben, jó kedélye elillant és helyét mardosó fájdalom vette át. Futni kezdett, hogy levezesse dühét.

Egyedül akart lenni, meg akart halni, de legalábbis elfelejteni az egész múltját. Ha kell, a jó dolgokat is, csak a rosszra ne emlékezzen.

Csak a kislányra ne emlékezzen!

Azon gondolkodott, hogyan vethetne véget mindennek, amikor felbukkant előtte egy fekete farkas; szeméből együtt érzés, egyúttal erő sugárzott.

Egész éjjel vele maradt annak ellenére, hogy a vörös farkas elméje mindvégig zárva maradt előtte. Hallgatta szűköklését, fejét néha a vállához dörzsölte. Mást nem tehetett, minthogy barátja mellett állt mindvégig és a szenvedő léleknek ez éppen elég volt.

– Jó napot, Mr. Greyfoot! – üdvözölte a fiatal, nyúlánk férfi a pultban álló idős indiánt, meg sem várva, hogy a csengőszó elhallgasson.

Az idős férfi kíváncsian figyelte az éppen körbetekintő fiatalembert, akit születése óta ismert. Sötét, ráncos arcán, melyet bőrszalagokkal körbetekert, ősz tincsek kereteztek, hamiskás mosoly jelent meg. Kedvesség és bölcsesség sugárzott belőle; olyan ember ismertetőjelei, aki sokat megélt, és már érti, mi fontos az életben.

– Isten hozott, Seth! Mire van szükséged? Talán tudok segíteni.

– Nem, köszönöm. Nem vásárolni jöttem. Igazából…

– Ezüstbagoly! Hozott kukoricadarát? A raktárban már egy gramm sincs! – harsant fel egy energikus, tisztán csengő női hang, félbeszakítva Seth-et.

A nevén nevezett indián széles mosolyra húzta száját Seth reakciója láttán, és büszkén tekintett a raktárként használt helyiség ajtaja felé, ahol néhány másodperc múlva Joey copfos feje bukkant fel.

– Hoztam, még kint van a furgon platóján. – válaszolta a szemöldökét felhúzó nőnek. – Mindjárt behozom.

– Hagyja csak, majd én hozom. – mosolyodott el Joey, majd elindult az áruért. Csak amikor megkerülte a pultot, vette észre barátját és csillogó szemmel üdvözölte. – Szia, Seth! – Megölelte a férfit, majd a zavart arckifejezését látva homlokráncolva nézett fel rá. – Valami baj van?

– Ja, dehogy! Csak meglepődtem.

– Min? Máskor is öleltelek már át… vagy túl heves voltam? – pirult el zavarában Joey, Seth pedig felkacagott.

– Ami azt illeti, ezt nem tudod túlzásba vinni. Csak furcsa volt hallani, hogy… Te mindig az indián nevén szólítod Mr. Greyfootot?

Az idős ember csendesen kuncogott. Ő pontosan tudta, hogy Seth ezt furcsállta már néhány perccel korábban is.

– Persze – vágott értetlen arcot a nő –, hiszen ez a neve. Ő választotta és ki is érdemelte.

Kevés olyan bölcs embert ismerek, mint Ezüstbagoly.

– Túlzásba viszed az indián imádatot. – Seth játékosan megrázta a fejét, miközben mosolyogva követte Joeyt, hogy segítsen neki.

Gondosan elrendeztek mindent a raktárban, feltöltötték az üzlet üresen álló polcait, majd Joey visszaállt a pultba az éppen számlákat elkönyvelő Ezüstbagoly mellé.

– És viszel valamit Sue-nak vagy Billynek?

– Nem. Azért jöttem, mert ma szabad vagyok. Anyám Charlie-val van otthon, Billyt meg Leah „boldogítja”. – Szája jobb sarka mosolyra húzódott, majd folytatta. – Szegény Billy, egy perc nyugta sincs tőle! Pedig szerintem már nagyon unja, hogy körbeugrálják.

– De azért, ugye, nem baj, ha este meglátogatom?

– Joey, te nem lógsz a nyakán minden percben! Szerintem csak Leah viszi túlzásba…

Lassan úgy kezeli a Black-házat, mintha a saját otthona lenne!

– Igazán dicséretes, hogy így törődik az én öreg barátommal. – szólt közbe Ezüstbagoly – Különben ki főzne rá, ki gondoskodna róla?

– Igaz. – bólogatott Joey – Bár többet segíthetnék! Na, de még nem mondtad, mihez kezdesz ezzel a fene nagy szabadsággal, Seth! – váltott hirtelen témát.

– Arra gondoltam, hogy velem tölthetnéd a napot. Persze, csak ha nem gond… Ezüstbagolynak.

– Dolgozom, Seth.

Az idős férfi mindentudóan elmosolyodott, de míg rendezni nem tudta kissé a vonásait, nem tekintett fel a számlákból.

– Menj csak, Joey, majd én maradok. Ma úgyis sokáig lennék itt, nem számít, ha közben kiszolgálom azt a kevés vevőt…

– De biztos nem baj?

– Nem, ma szabadnapot kapsz. Mostanában úgyis annyit dolgozol, hogy az bármelyik férfi becsületére válna!

Joey háza lényegében egy rozoga viskó volt, melyet egy indián nőtől bérelt, aki egy fehér férfihoz ment feleségül, és aki családja utolsó sarja lévén nem kívánt az „ősi földön” élni.

Annak ellenére, hogy a ház kívülről borzalmasan festett, a nő imádta otthonát, mely közvetlenül az erdő szélén állt, körülötte dús rét terült el, a ház oldalában virágágyások futottak, mögötte pedig aprócska konyhakert volt található.

Joey belülről is otthonossá varázsolta a deszkaépületet. Az egyetlen, nagy szoba falát narancsszínre, a konyhát napszínre festette, és indián álomfogókkal, szent állatok szobraival és festményeivel díszítette fel őket. A szoba egyik falát hatalmas polcrendszer uralta, roskadozva a könyvek és további dísztárgyak, füstölők súlya alatt. Egy-egy sarokban mezei virágokból kötött csokor állt, és ha a ház úrnője otthon volt, folyton szólt a zene.

Miután befejezték a gyomlálást, Seth gondosan lerázta edzőcipőjéről a földet, kezet mosott és lerogyott a kanapéra.

Hamarosan Joey is megjelent kezében egy tálcával, melyen egy festett agyagedényben friss limonádé állt két pohárral. Töltött a férfinak, majd a régi hifihez lépett és berakott egy Enigma cd-t.

– Te tényleg szereted a misztikumot, igaz? – kérdezte Seth elgondolkodva, miközben egy indián szőttest bámult a falon, mely egy völgyet ábrázolt előterében egy tóval, naplementével. Tekintete a lába előtt elterülő, csomózott szőnyegre tévedt, majd a mellette helyet foglaló, türelmesen mosolygó nő arcára siklott.

Joey körbetekintett szobájában, hallgatta egy különleges világ zenéjét, majd nagyot sóhajtva, újra mosolyogva felelt.

– Nagyon úgy tűnik. Igen, szeretem a misztikus dolgokat, a különböző kultúrákat, a csodákat.

– Szerinted tényleg vannak csodák? – A férfi tekintete szokatlanul zavart és sürgető volt.

– Azt hiszem. Attól függ, ki mit tart annak.

– És te mit tartasz annak? – Seth kortyolt a hűs italból, hogy megnedvesítse kiszáradt ajkát és torkát.

– Hm, az angyalokat. Azt, ha két ember egy életen át képes szeretni egymást. Azt, hogy végre ilyen csodás helyen élek és ilyen békés az életem. Vannak olyan pillanatok, hogy ha igazán figyelsz, neked, de csakis neked az a pillanat csoda; mint amikor egy nehéz nap után meglátod a lemenő nap sugarait és örülsz, hogy átélheted azt a pillanatot. Vagy, nem tudom, csak nézel ki a fejedből, hirtelen megragadja a figyelmed egy galambpár és elmosolyodsz rajtuk. Az a pillanat számomra csoda. Ja, és a vámpírok! Tudom, hogy hülyeség, de szerintem nem lehet az egész humbug.

Seth a könyvespolcon sorakozó Anne Rice kötetekre pillantott, felhúzta a szemöldökét, majd Joey arckifejezését látva elvigyorodott.

– Vámpírok? Szerinted tényleg léteznek?

Joey zavarban volt; arca kipirosodott, szemét lesütötte. – Nem tudom, de szeretném hinni, hogy azok a különleges világok az emberek fantáziájában valahol tényleg léteznek. Ha szellemek vannak – márpedig ez tény –, akkor miért ne létezhetnének vámpírok is?

– És nem félsz tőlük? Vagy ha már itt tartunk, a farkasemberektől nem félnél? Ha vámpírok vannak, nekik is létezniük kell…

– De, félnék mindkettőtől. A szellemektől is félek, de attól még a világunk részei. – Seth arca mintha csalódást tükrözött volna, amit Joey nem tudott mire vélni. – Ne váltsunk inkább témát? A végén még annyira kiábrándulsz belőlem, hogy többé nem akarsz barátkozni velem. – kuncogott a nő, ám Seth arcán most már inkább szomorúságot látott, mint csalódást, és ez sokkal jobban megrémítette. – Valami baj van?

A férfi mandulavágású, sötét szeme Joey arcára szegeződött. Néhány másodpercig némán figyelte a nőt, majd lassan mosolyra húzta száját.

– Dehogy. Mi baj lenne? Csak olyan vagy, mint egy rabszolgahajcsár és teljesen elfáradtam. – Joey azonban látta, hogy nem őszinte a jókedve.

– Ne haragudj. Mondtam, hogy nem muszáj elvégezni a ház körüli teendőket… Viszont nekem neki kell állnom a sütésnek. Megígértem Billynek, hogy viszek áfonyatortát.

– Megyek, segítek! – állt volna fel Seth, de a már talpon lévő nő visszanyomta a kanapéra.

– Te csak pihenj. Szerintem rád férne egy kis alvás. – vigyorodott el Joey.

– Nem azért jöttem át, hogy aludjak, hanem, hogy veled töltsem az időt! – csattant fel Seth, de a nő nyugalomra intette.

– Csak ülj vissza, és ha kell segítség, szólok. Jó?

– Jó… – sóhajtott a férfi.

Mire Joey legközelebb benézett a szobába, Seth már békésen szuszogott, fejét a kanapé támlájára hajtva. A nő elmosolyodott, elővett egy dúsan hímzett, könnyű takarót és a férfira terítette. Néhány másodpercig még elgondolkodva állt felette, majd tétován fölé hajolt és arcon csókolta.

Joey éppen egy régi tortás dobozba tette be a frissen elkészült süteményt, amikor valaki hátulról megragadta a derekát és egy másodperc múlva forró test préselődött a hátához.

– Seth! Halálra rémítettél! – Válaszul csupán kaján nevetést kapott, majd a két hatalmas tenyér megperdítette a tengelye körül és a férfi széles mellkasával találta szemben magát.

– Miért nem ébresztettél fel? Segítettem volna…

Joey visszafojtott lélegzettel nézett a sötéten izzó szempárba. Még sosem látta ilyennek barátját. Egészen… furcsa volt. Zavarát humorral próbálta elütni, de ez sem úgy sikerült, ahogy tervezte.

– Seth, minek nőttél ekkorára? Kitörik a nyakam…

– Hmm… sajnálom. – Majd szó nélkül szorosabbra fűzte karjait a nő dereka körül, egyik kezét végighúzta a gerincén egészen a nyakáig és a mellére hajtotta a nő fejét.

Joey zavara egyre nőtt; remélte, hogy ez csak baráti gesztus, de valahogy többnek érezte. Jól esett neki a férfi közelsége, mégis, egyetlen porcikája sem kívánta most ezt a bizalmas közelséget. Hallotta Seth halk sóhaját, amikor elengedte a derekát és jelezte, hogy most már szabadulna az ölelésből.

Joey megrémült. Nem mutatta, de legbelül számára ijesztő dolgok játszódtak le. Megbízott a barátjában, szinte testvéreként szerette, de most különös érzés fogta el. Nem akarta ezt az érzést. Aztán egy régi, mélyen eltemetett emlék kúszott elő tudatalattijából; egy rettegett emlék és a félelem érzése. Ez volt az a pillanat, amikor szabadulni akart az ölelő karokból.

– Akkor indulunk? – A nő hirtelen a pici konyha másik felében termett.

Seth zavartan nézte a nő kapkodását és magában átkozta a pillanatot, amikor megfordult a fejében, hogy kiadja magát és legféltettebb titkainak egyikét.

Az egyik kezét farmerja zsebébe süllyesztette, a másikkal megragadta a süteményes dobozt és az ajtó felé indult.

– Mehetünk…