Másik én - 47.

Hálaadás

Flora boldogan nézett végig a társalkodóban tartózkodó személyeken; az idősek egytől egyig mosolyogva, csillogó szemmel ültek foteljaikban, kerekes székeikben. Már elfogyasztották az ünnepi pulykát, a mártásokat, köreteket és most a Flora által készített csokoládékrémes süteményt majszolták.

Az otthon vezetője végtelenül hálás volt a lánynak, amiért az magával hozta néhány barátját és kis túlzással családiassá varázsolták a bentlakók számára az ünnepet, így azok sem érezhették magukat egyedül, akiknek egyetlen hozzátartozója sem maradt.

Florával volt Trish, Eric, Gema, Raphe és még néhány barátjuk, ám a lány otthonában tartott vacsorára csupán Raphe volt hivatalos, a többiek a saját családjukkal szerették volna tölteni az estét.

Belépve a házba, Golyó szaladt Flora elé; a kölyökkutya annyira szeleburdi volt még, hogy kis híján elgáncsolta a gazdáját, folyton a lány lába körül sündörgött.

Flora szülei nem túl nagy örömmel, de végül rábólintottak, hogy a kiskutya ott lakhasson náluk. Ők persze előre tudták, hogy mire számítsanak az állattól, és nem csalódtak: Golyó mindent szétrágott, amit csak elért és időnként még gondot okozott neki a szobatisztaság, bár azzal már egészen jól boldogult. A kellemetlenségek ellenére nem bánták igazán a kutya ottlétét, mert Flora tartotta magát az adott szavához és rendben tartotta Golyót, ők pedig élvezték, amikor a kiskutya az ölükben szundított.

Raphe elkapta Florát és nevetve állította vissza a lány egyensúlyát. Segíteni akart a lánynak az előkészületekben, de az mosolyogva beküldte a szüleihez.

Míg Raphe a lány szüleivel beszélgetett a nappaliban, Flora Amelia segítségével megterítette az ünnepi asztalt: minden egyes ezüst evőeszközt azonos távolságra helyezett el a meisseni porcelán tányéroktól; ezüst gyertyatartókba állított, egyszerű fehér gyertyákkal varázsolt meghitt hangulatot az ebédlőbe; piros üveg kaspókban mikulásvirágokkal díszítette az asztalt, végül tört fehér, selyemfonállal hímzett damasztszalvétát hajtogatott a tányérok közepébe, virágformára. Az összkép meggyőzte arról, hogy valóban nem volt hiábavaló az étteremben eltöltött fél év. Csak remélte, hogy a főztje is ezt támasztja majd alá.

Segített Ameliának feltálalni a mártásokat és előételeket, és egy tálaló kocsin előkészítették az aperitifet és a vacsorához választott borokat, majd, miután úgy találta, minden készen áll, behívta a családját és az időközben megérkezett vendégeket.

Nem voltak sokan, Flora szülein és Raphe-en kívül csupán az édesanyja szülei és az apai nagyapja, valamint az otthon egyik önkéntese élt a meghívással, illetve Flora elintézte, hogy Amelia is velük egy asztalnál költse el a hálaadás napi vacsoráját.

Rendhagyó este volt ez, afelől senkinek nem volt kétsége. Flora örült, hogy már Raphe se számított kívülállónak egyedüli színes bőrűként a családban. Mert már a család tagjaként tartották számon, és ez mindennél többet jelentett a számára.

Flora meglepetten vette tudomásul, hogy Gus nincsen a vendégek között.

– Gus hol van?

– Még nem érkezett meg.

– Nem értem. A gépe órákkal ezelőtt leszállt. Felhívom. – Azonban hiába tárcsázta többször is a fiú telefonszámát, Gus telefonja ki se csörgött.

Míg a többiek kedélyesen iszogatták az aperitifet, Flora fel-alá járkált a nappaliban, kezében a mobil telefonját szorongatva. Golyó egy ideig körülötte téblábolt, majd besomfordált az ebédlőbe, hogy szemmel tartsa a neki lepottyanó finom falatokat.

Negyed óra elteltével Raphe meleg tenyere simított végig a karján.

– A többiek már nagyon éhesek…

Flora a férfi felé fordult és ahogy végignézett rajta, testét átjárta a bizsergés. Raphe nagyon csinos volt a sötét öltönyben, melyet csak erre az alkalomra vett fel. Ellágyulva mélyedt el a férfi melegséget sugárzó tekintetében. Raphe átfogta karcsú derekát és magához húzta őt.

– Ne aggódj! Biztosan késik egy kicsit, ennyi az egész.

– Igen. Igazad lehet. Csak jó lett volna együtt lenni az elejétől fogva.

Raphe megsimogatta az arcát, majd elmosolyodott.

– Gyere, menjünk be!

– Máris, csak megpróbálom még egyszer.

– Rendben. Bent várlak. – Homlokon csókolta és egyedül hagyta a nappaliban.

Gus telefonja továbbra sem volt kapcsolható, így Flora is csatlakozott a társasághoz, ám akárhogy próbálta palástolni, csalódottságát nem tudta elrejteni.

Golyó Flora lábánál ült az asztal alatt és az előételből próbált kicsalni néhány falatot – sikerrel. A csengő hangja zavarta meg a lányt tevékenységében, de mielőtt még a bejárati ajtóhoz rohanhatott volna, Amelia megelőzte és maradásra intette. Néhány perccel később Amelia Gus-szal és egy ismeretlen lánnyal a háta mögött jelent meg újra.

Flora néhány pillanatig csupán nézte az újonnan érkezetteket, majd észbe kapott és eléjük sietett.

– Ne haragudj, hogy késtem! És ugye nem gond, hogy elhoztam Melissát?

Melissa bájos lány volt meleg barna tekintettel, rózsás arccal, a vállára omló, hullámos, karamell színű hajjal – farmernadrágban és ingpólóban…

Gus legalább egy fehér inget és nyakkendőt vett a fekete farmerhoz.

Flora halványan elmosolyodott. – Nem, persze, üdvözöllek nálunk, Melissa! Flora Mason vagyok. – A kezét nyújtotta a lánynak, amit az mosolyogva elfogadott, majd megölelte Gust.

Florának különös érzése támadt, mintha nem lett volna helyénvaló, amit tett. Legalábbis Melissa arca egy pillanatra mintha elsápadt volna a bensőséges kapcsolatról árulkodó ölelést látva, de igyekezett elhessegetni ezt a gondolatot.

– Ó, majd’ elfelejtettem! Anya küldött vaníliapudingos, fahéjas-almás tortát.

Flora megköszönte és a helyükre kísérte vendégeit.

A vacsora kellemesen telt, az ő aszalt szilvás pulykakuglófja is nagy sikert aratott, mint ahogy az egyben sült, gesztenyével töltött pulyka és az áfonyamártás is.

Amelia mindenkinek készített a Flora által készített narancsos csokoládétortából és hozzá narancslikőrt töltött a poharakba.

Flora éppen az édesanyjával beszélgetett a torta elkészítéséről, amikor tekintete Gus felé tévedt. Néhány pillanat erejéig nézte, ami megragadta a figyelmét, majd rezzenéstelen arccal fordult vissza édesanyjához. Nem sejtette, hogy az édesapja minden mozdulatát figyelte, akkor is, amikor a nappaliban beszélgetve elfogyasztottak egy-egy pohár italt és kávét, és az ő tekintete ismét megakadt valamin.

Mindez senki másnak nem tűnt fel, csupán éles szemű édesapjának, ő maga pedig nem foglalkozott a látottakkal, csupán magában nyugtázta a dolgot. Ezért is haragudott magára, amikor este képtelen volt elaludni. Folyton a látottak jártak az eszében. Végül odabújt Raphe-hez, de a hajnal ennek ellenére ébren érte.