Másik én - 42.

Az utolsó mozaikdarab

Flora Raphe mellett ült a férfi autójában és a mellettük elsuhanó, sötét tájat kémlelte. Fáradt volt, bár ez jóleső fáradtság volt. Raphe-fel átugrottak a legközelebbi nagyvárosba, hogy ott üssék agyon az időt. Bejárták az egész várost a legjobb üzletek után kutatva, moziban voltak, étteremben ebédeltek, ejtőztek egy kisebb parkban kihasználva az indiánnyár utolsó pillanatait. Este elmentek egy szórakozóhelyre is, ahol mindketten nagyon jól érezték magukat. Flora nem akart lerészegedni, ezért csupán egyetlen koktélt engedélyezett magának, ám mivel egy ideje nem nyúlt alkoholhoz és a Long Island amúgy is azonnal fejbe vágja az embert, mégis sikerült becsípnie. Raphe se fogta vissza magát, azt hajtogatva, hogy később majd iszik vizet és gyümölcslevet és hagy időt magának, hogy kitisztuljon a feje, egymás után itta a rövid italokat. Végigtáncolták az éjszakát és mire hajnalban izzadtan, kimerülten elindultak, mindkettejük feje kitisztult.

Késő éjszaka, kora hajnal volt, az az időpont, amikor a pirkadat első fénysugarai előtt a legsötétebb arcát mutatja az ég; csupán a fényszóró bevilágította keskeny útszakaszt látták tisztán, semmi mást.

Flora elbóbiskolt az ülésben, álomtalanul aludt. Fékcsikorgásra ébredt, miközben a teste előrelendült az ülésben, egészen a műszerfal és a szélvédő felé, csupán a biztonsági öv mentette meg a fájdalmas sérülésektől. Tágra nyílt szemmel meredt maga elé, arra sem volt képes, hogy Raphe felé forduljon és megnézze, a férfi rendben van-e, nem volt képes megszólalni se. Csupán a velük szemben álló autó reflektorait látta, mely egészen a szemébe világított, hiába volt ez szinte teljességgel lehetetlen. Mintha egyenesen a fényszórókba bámulna, mintha az arca szemmagasságban lenne a szemközt lévő jármű lökhárítójával. A fény teljesen elvakította és az amúgy is ingatag talaj egy pillanat alatt eltűnt a lába alól. Nem emlékezett semmire, csak a sötétre, pityegésre, emberi hangfoszlányokra. Aztán a kórházi ágyra, melyben felébredt. Akkor kezdődött az új élete. Akkor még nem emlékezett semmire. Most viszont az utolsó filmkockák is a helyükre kerültek. A buli, ahol, mielőtt szinte ájultra itta és drogozta magát, vad szexbe bonyolódott Timmel és még néhány barátjukkal. Aztán néhányan kocsiba ültek; Tim vezetett, kezében még mindig alkoholos üveget szorongatva, mellette ült Flora, mögöttük Carla és még három ember, akikre már nem emlékezett tisztán. Flora rosszul lett, kiszállt és az út mentén, térdre esve hányt. Mire felnézett, Tim autójának fényszórói rá szegeződtek, ő pedig nem tudott idejében reagálni a felé száguldó veszélyre. Nem érezte az ütközést. Egy pillanatig még hallotta a kétségbeesett kiabálást, majd egy nagy robajjal elhúzó jármű hangját, az után teljes filmszakadás következett.

Flora arra eszmélt, hogy Raphe finoman rázogatja és kétségbeesetten mered rá. Pislogott néhányat és csak akkor tudatosult benne igazán, hogy mindaz, ami az imént lepergett a szeme előtt, a múlt. Kétségkívül megtörtént, de több mint fél évvel korábban. Még mindig összeszűkült pupillával, meredten bámult maga elé, illetve a férfira, de már kezdett magához térni. Raphe kérdésére megerősítette, hogy jól van és csak a biztonsági öv vágott bele egy kicsit a húsába, de nem történt nagyobb baja. Csupán megijedt. Kézfejével megtörölte az arcát – észre sem vette, hogy kicsordult a könnye –, hátradőlt az ülésben, lehunyta a szemét és nyugodtan végiggondolta, mi vár rá ez után.

Timet és társait két nap múlva bilincsben vitték be a rendőrségre, Flora előtt pedig egy újabb nehéz időszak állt, amíg a bíróság tisztázza az ügyét.