Másik én - 43.

Kétségek

Flora magába roskadva ült mozdulatlanul már vagy fél órája. Az elmúlt hetek felértek egy rémálommal számára, alig aludt, és legalább olyan keveset evett. Nem tudta, hogyan fogja átvészelni az előtte álló heteket, hónapokat. Amióta Timet őrizetbe vették, lépten-nyomon megállítják az utcán: egyesek a sajnálatukat akarják kifejezni, mások elmondják, hogy csak azt kapta, amit érdemelt, ne higgye, hogy különb a kis barátainál. Találkozott Tim bátyjával és annak néhány barátjával is. Még az első napokban, amikor azt hitte, képes lesz a tárgyalások mellett normális életet élni, bejárt az étterembe dolgozni. Egy este három-négyfős társaság várt rá az étterem előtt. Tim bátyja egészen közel hajolt az arcához és figyelmeztette, hogy, ha az öccsét lecsukják, Florának, a családjának és a barátainak sem árt majd a hátuk mögé nézni, ha kimerészkednek az utcára. Flora félt, nem akarta veszélyeztetni a szeretteit, de Raphe és az édesapja is meggyőzte arról, hogy nem eshet bajuk és mindenképp el kell mondania az igazat a hatóságoknak. Timnek és a kocsiban ülőknek vállalniuk kell a felelősséget a tettükért.

Más is bántotta. Raphe eleinte megértő volt, nem követelőzött, teljes mellszélességgel mellette állt, ám egy kis idő után kezdett türelmetlenné válni. Nem érdekelte, hogy egy olyan nőt kapott, aki éppen teljesen a padlóra került, és aki mellett az lenne a feladata, hogy erős, odaadó férfi legyen, ez részéről teljesen rendben volt. Azt viszont egyre kevésbé tolerálta, hogy a lány mellett úgy érzi magát, mint egy lelki szemetesláda, nem pedig úgy, mint egy igazi férfi. Szeretett volna mindent megadni Florának és cserébe kapni is szeretett volna. Nem akarta kihasználni Florát, kedvelte, kezdte megszeretni, és csupán együtt akart vele lenni, de a lány minden egyes próbálkozása alkalmával elhárította a közeledését. Flora nem szolgált különösebb indokkal, az sem lett volna igaz, ha a rendőrségi ügyre fogja a dolgot, éppenséggel jót tett volna neki a férfi közelsége. Valahogy mégsem kívánta megtenni a következő lépést, pedig Raphe mindent megtett érte, többet, mint amit elvárt tőle. Raphe vonzó volt, nagyon is, nem véletlenül voltak eleinte túlfűtött álmai. Valami mégsem stimmelt.

Flora folyton úgy érezte, hogy nem itt kellene lennie, nem ezt kellene csinálnia, csak abban nem volt biztos, hogy akkor mégis mi lenne az, ami kirángatja az áldatlan állapotból.

Hiányzott neki az egyetlen, igaz barátja, de ő most túlságosan messze volt ahhoz, hogy segíthessen rajta. Nem volt elég a telefonbeszélgetés, Florának arra lett volna szüksége, hogy szemtől szembe beszélhessen a fiúval, hogy lássa vicces arckifejezését. Nem volt ennyire szerencsés.

A bíróság folyosóján ücsörögve rá kellett ébrednie, hogy hiába telt el a balesete óta több hónap, hiába gyógyult meg, hiába próbálkozik folyamatosan, még mindig nem találja a helyét. Továbbra sem tudja, mit kezdjen az életével, nem jött rá, hogyan töltse ki a bensőjében tátongó űrt. Ez mindennél jobban elkeserítette. Nem gondolta, hogy pusztán egy igazi társ hiányáról van szó, az sokkal inkább zavarta, hogy életcél nélkül tengődik, csak sodródik, és sehol sem tud lehorgonyozni, semmire sem tudja mondani: igen, megtaláltam. Ez az, amit csinálni szeretnék! Ez boldoggá tesz!

– Sajnálom, hogy eddig nem voltam melletted. – Flora felkapta a fejét és a hang irányába fordult. Egy pillanatra hitetlenül meredt maga elé, a következő pillanatban pedig a mellette ülő nyakába vetette magát. Nem mondott semmit, csak ölelte a megilletődött embert. Most éppen erre volt szüksége, semmi másra. Most éppen Gus-ra volt szüksége.