Másik én - 48.

Vezeklés

Alig három órás alvás után Flora arra ébredt, hogy Raphe erős, meleg teste eltűnt a sajátja mellől. Kinyitotta a szemét és kissé távolabb, az ablak előtt állva megpillantotta a férfit, amint magára húzza a pólóját. Elnehezült szemhéja alól figyelte, ahogy a férfi magára veszi az összes ruhadarabját, elfedve így tökéletes, kívánatos testét.

Amikor Raphe megfordult és észrevette az ébren lévő lányt, leolvashatta annak arcáról a gondolatait, mert elmosolyodott és az alsó ajkát beharapva Flora felé sétált, leült az ágy szélére és az ölébe húzta a lányt.

– Talán korai volt felöltöznöm?

Flora álmosan, de szemében huncut fénnyel válaszolt. – Talán igen… de apámék talán már várnak is ránk a reggelivel. – Elfojtott egy ásítást, felült és Raphe karjaiba bújt.

Flora karikás szemmel ült a megterített asztalnál és palacsintát szedett a tányérjára. Szedett mellé szalonnát és rántottát is, és narancslevet töltött magának és Raphe-nek is.

– Melissa nagyon kedves lány. – Flora az édesanyja felé fordult, lenyelte a falatot és helyeslően bólintott. Hirtelen eszébe jutottak az este látottak… – Illik Gushoz, nem igaz? – … ahogy vacsora közben fogta Gus kezét, a nappaliban váltott csókjuk…

– Igen, aranyosak együtt. – Csupán a mosoly hiányzott az arcáról.

Raphe és Flora édesanyja váltottak néhány mondatot, Flora pedig tovább majszolta a reggelijét. Amikor legközelebb felnézett a tányérjából, az édesapja fürkésző tekintetével találta szemben magát. Zavarba jött a pillantásától, mintha a veséjébe látott volna és azt nagyon nem szerette volna. Pedig az édesapja semmit sem tudott biztosan, ellenkezőleg, azon volt, hogy kipuhatoljon bizonyos dolgokat. Flora erre hamar rájött és igyekezett vidámabbnak tűnni. Nem mintha lett volna oka a szomorkodásra, ő maga sem értette, miért fáj neki az amúgy valóban kedvesnek tűnő Melissa boldogsága. Hamarosan azonban erre is rájött.

Raphe a délutánt a saját családjával töltötte, Flora pedig úgy döntött, elmegy a Goodwin-házhoz kitakarítani, havat lapátolni. Magával vitte Golyót is, hadd levegőzzön és játsszon, amíg ő elvégzi a teendőket.

Gus hívására válaszolva elmondta, hol van, és a fiú közölte, hogy hamarosan ott lesznek. Melissával együtt.

Flora éppen a konyhát söpörte fel, amikor Golyó hirtelen kiszaladt a helyiségből. Flora sejtette, mit jelent mindez, de úgy döntött, folytatja, amit elkezdett.

Gus pajkos nevetésének hangját már messziről hallotta; úgy döntött, kedves lesz mindkettejükkel, elvégre egyikük sem bántotta őt.

Először Gus lépett be a melegséget sugárzó helyiségbe, kezében Golyóval, őt pedig szorosan követte Melissa: Florának el kellett ismernie, hogy a lány gyönyörű. Egyszeriben úgy érezte, ő a nyomába se érhet és ez egyáltalán nem segített rajta.

Gus lerakta az őt nyalogató ölebet és a karjaiba zárta Florát. Mintha mi se történt volna, gondolta a szőke lány. Jó érzéssel töltötte el a fiú testének közelsége, rakoncátlan fürtjeinek csiklandozása, az orrában érzett megszokott illat. Kissé elszégyellte magát ezektől a gondolatoktól, de nem tehetett róla, az érzéseit nem ő irányítja.

Flora arcon csókolta Melissát és leültette őket a konyhaasztalhoz.

– Csajszi, jól áll neked a háziasszony szerep! – Gus mosolygott, de Flora nem volt benne biztos, hogy a közlés valóban őszinte volt. Leginkább akkor támadtak kétségei, amikor Melissa megkérdezte a fiútól, hogyan szerezte meg ezt a házat. Gus zavarba jött, segítségkérően nézett Florára, de ő elfordult, hogy a helyére rakjon valamit. Szerencséjére, így legalább egyikük se látta, ahogy lehunyta a szemét és mély lélegzetet vett. Ez az, amit sosem szabad elfelejtenie: hiába bocsátott meg neki Gus, ebben a történetben mindig ő lesz a gonosz boszorka, nem számít, hogy azóta megváltozott.

Gus még mindig nem felelt; Flora nekik háttal állva válaszolt helyette. Hazudni készült, de tudta, hogy ezzel Gust védi, mert a fiú nem dicsekedne el hányattatott gyerekkorával.

– Segített a ház körül. Tudod, így kereste a zsebpénzét, a házaspár pedig nagyon megkedvelte őt.

– Hát, igazán nagylelkűek voltak. Zsebpénz gyanánt egy egész házat adni!

Flora nehezen, de megállta, hogy kicsússzon a száján egy csípős válasz.

A problémát mégsem ez a furcsa mondat jelentette, sokkal inkább az egész délután eseményei. Az, hogy a nap végére rá kellett jönnie, ő már nem számít, csakis Melissa. Gus már nem az ő Gusa volt, hanem Melissáé. A fiú az ő kezét fogta, az ő haját borzolta össze, rá nézett olyan huncutul és este őt készült elvinni a kedvenc olasz éttermébe, ahol korábban Florával költötte el kései vacsoráját.

Mindazt, amit korábban Florával osztott meg, immár Melissa élvezett.

Már nem néztek össze cinkosan, ehelyett Gus folyton elkapta róla a tekintetét.

Flora irigy volt, mert elveszítette Gus figyelmét, az egyetlen emberét, akit valaha a legközelebb érzett magához. Ezt persze soha, senkinek nem vallotta volna be, hiszen hogyan is magyarázhatná meg, hogy Gus barátsága többet jelentett neki, mint Raphe szerelme.

Ezt eddig talán magának se vallotta be, de most rá kellett jönnie, hogy mindvégig így érzett.

Szégyellte magát ezért is.

Nem volt tisztességes Raphe-fel szemben, hiszen a férfi mindent megadott neki és ő a maga módján szerette is érte. De Raphe nem tudott róla mindent. Nem állt hozzá annyira közel, mint Gus, bár erről is csak Flora tehetett, tudta jól.

Flora kétségbe esett. Mihez kezd majd Gus barátsága nélkül? Mert az nyilvánvaló volt, hogy többé nem hívhatja éjszaka, ha rosszat álmodik, nem találkozhatnak, amikor csak akarnak, mert azt – jogosan – Melissa nem értené meg.

Talán beavathatná végre Raphe-et.

Ám ez a gondolat is csak addig ragadt meg a fejében, amíg meg nem látta Gusékat elmélyülten csókolózni. Akkor, maga sem értette, miért, egy egészen új gondolat fészkelte be magát az agyába. Nem akarta bámulni őket, de képtelen volt elfordítani a tekintetét, és ahogy figyelte őket, arra is rájött, miért. Ismét elöntötte az irigység, ezúttal intenzívebben, mint valaha.

Melissát tartotta a világ legszerencsésebb nőjének. Gus az övé volt, őt ölelte, őt csókolta… Csak most tudatosult benne, miért nem tudta lehunyni a szemét egész éjszaka, miért érzett ürességet, miért hasogatott most is a mellkasa: azt szerette volna, hogy Gus az ő kezét fogja, rá nézzen úgy, mint Melissára, őt csókolja… őt csókolja!

Flora levegő után kapkodott, szeme könnyel telt meg. Rájött, hogy mindvégig egy olyan embert szeretett, aki sosem viszonozhatná az érzéseit. Valakit, aki évekkel fiatalabb nála, aki fényévekkel jobb ember nála, és akinek éppen ő tette tönkre az életét.

Hát így kell vezekelnie a bűneiért.

Másik én - 47.

Hálaadás

Flora boldogan nézett végig a társalkodóban tartózkodó személyeken; az idősek egytől egyig mosolyogva, csillogó szemmel ültek foteljaikban, kerekes székeikben. Már elfogyasztották az ünnepi pulykát, a mártásokat, köreteket és most a Flora által készített csokoládékrémes süteményt majszolták.

Az otthon vezetője végtelenül hálás volt a lánynak, amiért az magával hozta néhány barátját és kis túlzással családiassá varázsolták a bentlakók számára az ünnepet, így azok sem érezhették magukat egyedül, akiknek egyetlen hozzátartozója sem maradt.

Florával volt Trish, Eric, Gema, Raphe és még néhány barátjuk, ám a lány otthonában tartott vacsorára csupán Raphe volt hivatalos, a többiek a saját családjukkal szerették volna tölteni az estét.

Belépve a házba, Golyó szaladt Flora elé; a kölyökkutya annyira szeleburdi volt még, hogy kis híján elgáncsolta a gazdáját, folyton a lány lába körül sündörgött.

Flora szülei nem túl nagy örömmel, de végül rábólintottak, hogy a kiskutya ott lakhasson náluk. Ők persze előre tudták, hogy mire számítsanak az állattól, és nem csalódtak: Golyó mindent szétrágott, amit csak elért és időnként még gondot okozott neki a szobatisztaság, bár azzal már egészen jól boldogult. A kellemetlenségek ellenére nem bánták igazán a kutya ottlétét, mert Flora tartotta magát az adott szavához és rendben tartotta Golyót, ők pedig élvezték, amikor a kiskutya az ölükben szundított.

Raphe elkapta Florát és nevetve állította vissza a lány egyensúlyát. Segíteni akart a lánynak az előkészületekben, de az mosolyogva beküldte a szüleihez.

Míg Raphe a lány szüleivel beszélgetett a nappaliban, Flora Amelia segítségével megterítette az ünnepi asztalt: minden egyes ezüst evőeszközt azonos távolságra helyezett el a meisseni porcelán tányéroktól; ezüst gyertyatartókba állított, egyszerű fehér gyertyákkal varázsolt meghitt hangulatot az ebédlőbe; piros üveg kaspókban mikulásvirágokkal díszítette az asztalt, végül tört fehér, selyemfonállal hímzett damasztszalvétát hajtogatott a tányérok közepébe, virágformára. Az összkép meggyőzte arról, hogy valóban nem volt hiábavaló az étteremben eltöltött fél év. Csak remélte, hogy a főztje is ezt támasztja majd alá.

Segített Ameliának feltálalni a mártásokat és előételeket, és egy tálaló kocsin előkészítették az aperitifet és a vacsorához választott borokat, majd, miután úgy találta, minden készen áll, behívta a családját és az időközben megérkezett vendégeket.

Nem voltak sokan, Flora szülein és Raphe-en kívül csupán az édesanyja szülei és az apai nagyapja, valamint az otthon egyik önkéntese élt a meghívással, illetve Flora elintézte, hogy Amelia is velük egy asztalnál költse el a hálaadás napi vacsoráját.

Rendhagyó este volt ez, afelől senkinek nem volt kétsége. Flora örült, hogy már Raphe se számított kívülállónak egyedüli színes bőrűként a családban. Mert már a család tagjaként tartották számon, és ez mindennél többet jelentett a számára.

Flora meglepetten vette tudomásul, hogy Gus nincsen a vendégek között.

– Gus hol van?

– Még nem érkezett meg.

– Nem értem. A gépe órákkal ezelőtt leszállt. Felhívom. – Azonban hiába tárcsázta többször is a fiú telefonszámát, Gus telefonja ki se csörgött.

Míg a többiek kedélyesen iszogatták az aperitifet, Flora fel-alá járkált a nappaliban, kezében a mobil telefonját szorongatva. Golyó egy ideig körülötte téblábolt, majd besomfordált az ebédlőbe, hogy szemmel tartsa a neki lepottyanó finom falatokat.

Negyed óra elteltével Raphe meleg tenyere simított végig a karján.

– A többiek már nagyon éhesek…

Flora a férfi felé fordult és ahogy végignézett rajta, testét átjárta a bizsergés. Raphe nagyon csinos volt a sötét öltönyben, melyet csak erre az alkalomra vett fel. Ellágyulva mélyedt el a férfi melegséget sugárzó tekintetében. Raphe átfogta karcsú derekát és magához húzta őt.

– Ne aggódj! Biztosan késik egy kicsit, ennyi az egész.

– Igen. Igazad lehet. Csak jó lett volna együtt lenni az elejétől fogva.

Raphe megsimogatta az arcát, majd elmosolyodott.

– Gyere, menjünk be!

– Máris, csak megpróbálom még egyszer.

– Rendben. Bent várlak. – Homlokon csókolta és egyedül hagyta a nappaliban.

Gus telefonja továbbra sem volt kapcsolható, így Flora is csatlakozott a társasághoz, ám akárhogy próbálta palástolni, csalódottságát nem tudta elrejteni.

Golyó Flora lábánál ült az asztal alatt és az előételből próbált kicsalni néhány falatot – sikerrel. A csengő hangja zavarta meg a lányt tevékenységében, de mielőtt még a bejárati ajtóhoz rohanhatott volna, Amelia megelőzte és maradásra intette. Néhány perccel később Amelia Gus-szal és egy ismeretlen lánnyal a háta mögött jelent meg újra.

Flora néhány pillanatig csupán nézte az újonnan érkezetteket, majd észbe kapott és eléjük sietett.

– Ne haragudj, hogy késtem! És ugye nem gond, hogy elhoztam Melissát?

Melissa bájos lány volt meleg barna tekintettel, rózsás arccal, a vállára omló, hullámos, karamell színű hajjal – farmernadrágban és ingpólóban…

Gus legalább egy fehér inget és nyakkendőt vett a fekete farmerhoz.

Flora halványan elmosolyodott. – Nem, persze, üdvözöllek nálunk, Melissa! Flora Mason vagyok. – A kezét nyújtotta a lánynak, amit az mosolyogva elfogadott, majd megölelte Gust.

Florának különös érzése támadt, mintha nem lett volna helyénvaló, amit tett. Legalábbis Melissa arca egy pillanatra mintha elsápadt volna a bensőséges kapcsolatról árulkodó ölelést látva, de igyekezett elhessegetni ezt a gondolatot.

– Ó, majd’ elfelejtettem! Anya küldött vaníliapudingos, fahéjas-almás tortát.

Flora megköszönte és a helyükre kísérte vendégeit.

A vacsora kellemesen telt, az ő aszalt szilvás pulykakuglófja is nagy sikert aratott, mint ahogy az egyben sült, gesztenyével töltött pulyka és az áfonyamártás is.

Amelia mindenkinek készített a Flora által készített narancsos csokoládétortából és hozzá narancslikőrt töltött a poharakba.

Flora éppen az édesanyjával beszélgetett a torta elkészítéséről, amikor tekintete Gus felé tévedt. Néhány pillanat erejéig nézte, ami megragadta a figyelmét, majd rezzenéstelen arccal fordult vissza édesanyjához. Nem sejtette, hogy az édesapja minden mozdulatát figyelte, akkor is, amikor a nappaliban beszélgetve elfogyasztottak egy-egy pohár italt és kávét, és az ő tekintete ismét megakadt valamin.

Mindez senki másnak nem tűnt fel, csupán éles szemű édesapjának, ő maga pedig nem foglalkozott a látottakkal, csupán magában nyugtázta a dolgot. Ezért is haragudott magára, amikor este képtelen volt elaludni. Folyton a látottak jártak az eszében. Végül odabújt Raphe-hez, de a hajnal ennek ellenére ébren érte.

Másik én - 46.

Készülődés

Ebben az évben korán beköszöntött a tél. November utolsó keddjének reggelén, az ajtón kilépve Flora egy teljesen más világban találta magát, mint amit addig megszokott: ameddig a szem ellátott, mindent hó borított és még akkor is hatalmas pelyhekben hullt alá a fagyott csapadék. Flora egy percig néma csendben állt az ház előtt és áhítattal szemlélte a hófödte faágakat és háztetőket, majd kezét az arcához emelte és lehelni kezdte, hogy felmelegedjenek az addigra már elgémberedett ujjai. Fehér párafelhőként gomolygott előtte a kilélegzett meleg levegő – akkor, ott rádöbbent, a szépség nem ejti rabul, képtelen beleszeretni a télbe, amikor vacognak a fogai és megfagynak a végtagjai.

Visszament a házba egy sapkáért, és elindult a szupermarketbe, hogy megvegye a hálaadásra szánt pulykát. Valójában nem ő készíti el a főételt, mert mint azt mindenki tudja, az ünnepi pulyka elkészítése roppantul kényes feladat, és Flora nem akarta elrontani a vacsorát. Ám a pulykán kívül mást is akart venni, amiből majd ő maga készít valamit az ünnepre. Azt tervezte, hogy meglepi a szeretteit egy csodálatos fogással, egyúttal bemutatja az étteremben ellesett tudományát. Édességet is szeretett volna készíteni, hogy megvendégelje vele az otthon lakóit is, akik közül sokakhoz már nem jár senki, nincsen családjuk, barátaik, így ők nem tudnák élvezni az ünnepet. Ezzel talán mosolyt csalhat fáradt arcukra, melyeken eltörölhetetlen nyomot hagyott az idő.

Ahogy elhaladt egy kopár, lecsupaszodott park mellett, eszébe jutott Tim. Annak idején sok időt töltöttek ebben a parkban, itt ültek fel egy pad támlájára, míg mások a lábuknál foglaltak helyet és ittak, kekszet majszoltak, marihuánás cigarettát szívtak. Emlékezett rá, hogy akkor mennyire jól érezte magát, azt hitte, jó helyen, a megfelelő emberekkel van, de a mai fejével már mindent másként látott. Már tudta, hogy csak vesztegette az idejét. Olyan emberekre pazarolta el a társaságát, akik cserbenhagyták – szó szerint.

Tim három év letöltendő börtönbüntetést kapott cserbenhagyásos gázolásért, a többi, az autóban tartózkodó személy pedig – köztük Carla és Rob is – másfél évet kaptak bűnrészességért. Még fellebbeznek.

Flora autóbalesete nem volt szándékos, valóban baleset történt. Tim annyira elveszítette az önkontrollt, hogy nem vette észre, hogy a lába beletapos a gázpedálba, miközben hátrafelé fordulva beszélt a barátaihoz. Amikor rájött, mi történik, azonnal fékezett, de már késő volt és Flora elveszítette az eszméletét. Ők ezt persze nem tudhatták, mert egyikük sem szállt ki az autóból, annyira megrémültek; azt hitték, Flora meghalt, és azonnal továbbhajtottak. És ezzel kis híján valóban megölték őt, mert ha csak egy fél órával később hajt arra valaki, belehalt volna a belső sérüléseibe.

Flora nagyon várta a Hálaadást, mert meggyőzte a szüleit, hogy ezúttal nagy vacsorát adjanak, ahova meghívta Raphe-et és Gus-t is. Közel egy hónapja találkozott utoljára a barátjával és már nagyon hiányzott neki. Az utolsó találkozásuk nem sült el túl jól, ugyanis másnap reggel Raphe előállt a kérdéssel, hogy mit csináltak ők ketten a nappaliban, hajnalban. Flora akkor elmagyarázta neki, hogy nem tudott aludni – persze okosan eltitkolta, hogy bántotta valami, amit vele képtelen volt megbeszélni –, ezért áthívta Gus-t, hogy még utoljára beszélgessenek egyet, mielőtt a fiú visszautazik az iskolába. Úgy tűnt, Raphe elfogadta a magyarázatát, de látta rajta, hogy legbelül maradtak kétségei kettejüket illetően, ezért Flora nagyon remélte, hogy az ünnepi asztalnál minden rendben lesz hármuk között. Nem akart lemondani Gusról, de az elmúlt hónapok során Raphe-et is annyira megszerette, hogy nem akart neki fájdalmat okozni. Nehéz feladatnak tűnt ellavírozni a barátja és a szerelme között, de feltett szándéka volt ezt megvalósítani.

Másik én - 45.

Elméletek

Flora felriadt álmából. Nem emlékezett pontosan, mi történt az álmában; látott fényszórókat, dühös férfiakat, aztán kínosan érezte magát idegen fiatalok között. Az ébredése előtt utoljára az villant az agyába, hogy fogalma sincs róla, ki is ő valójában, teljesen kiürült az agya és képtelen megtölteni emlékekkel. Ez volt mind közül a legrosszabb.

Szorongva karolta át felhúzott térdeit. A sötét szobában eleinte szinte semmit nem látott, de a szeme hamar hozzászokott az árnyékokhoz és kezdtek kirajzolódni a formák. Oldalra fordult és Raphe-en állapodott meg a tekintete, aki egyenletesen lélegezve aludt mellette az ágyban. Ráfért a pihenés, az éjszaka kissé hosszúra nyúlt mindkettőjük számára. Végre megtört a jég és megadta a férfinak, amire annak szüksége volt, és Raphe sem maradt adósa. Elégedetten mosolyodott el a néhány órával korábbi eseményekre gondolva, végigsimított a férfi békés arcán, majd visszahúzta a kezét. Szerette volna megbeszélni valakivel a problémáját, kibeszélni a zavaros álmait, a még kuszább érzéseit, de valahogy sosem érezte azt, hogy az ilyen jellegű gondjait éppen Raphe-fel kellene megosztania. Elhúzta a száját a gondolatra, hogy megosztja az ágyát a férfival, ellenben a gondolatait képtelen megbeszélni vele.

Nagyot sóhajtott, majd megtámasztotta az állát a térdein. Még egyszer végigfuttatta tekintetét a férfi takaró alá rejtett testén, majd nesztelenül kicsusszant az ágyból, magához vette a mobil telefonját és kisurrant a szobából. Lekuporodott a nappali kanapéjára, magára húzta a közelben lévő plédet, majd tárcsázta Gus számát, az emberét, akivel szinte maradéktalanul őszinte tud lenni.

Amikor Raphe az oldalára fordult, hogy magához húzza Florát, értetlenül vette tudomásul, hogy csupán a hűvös takarót markolássza. Kinyitva a szemét meggyőződhetett róla, hogy a lány valóban nincs az ágyában, de még a szobában sem. Felült és csendben várt, azt gondolta, Flora talán csak a mosdóba ment ki, ám a lány negyed óra múlva sem tért vissza. Ekkor döntött úgy, hogy elindul megkeresni.

A fürdőszoba ajtaján hiába kopogtatott, amikor benyitott, nem találta ott Florát. Azon gondolkodott, hova mehetett még. Talán megéhezett… Már éppen indult volna a földszintre, a konyhába, amikor halk neszezés késztette megállásra. Mintha beszélgetés foszlányai lettek volna, talán kuncogást is hallott – éppen a nappali irányából. Még le sem ért a lépcsőn, amikor megpillantotta Florát egy plédbe csavarva, kezében egy nagy bögrével, az ölében pedig egy tálon nagy halom csokoládés keksz tornyosult. Mosolygott, Raphe azt hitte, az ő látványa vidította fel a lányt, de rá kellett jönnie, hogy Flora nem az ő irányába bámul. Fél perc se telt bele, és egy ismerős alak huppant le Flora mellé, egy flakon tejszínhabot szorongatva. Gus, arcán széles vigyorral rázogatta a lány arca előtt a flakont, incselkedett vele, végül mégis odaadta neki. Mindketten mohón habzsolták a habtornyokkal ellátott kekszet, a bögréikbe is jutott a fehér csodából és csillogó szemmel, töretlen mosollyal beszéltek.

Raphe először le akart menni hozzájuk, szívesen megkérdezte volna, mit keres ott Gus. Ha kiderül, hogy nincs oka az aggodalomra, talán csatlakozott is volna, végül mégis úgy döntött, jobb, ha hagyja őket. Visszalopakodott a lány szobájába és álomtalanul feküdt az ágyban. Míg a plafont bámulta, igyekezete ellenére is elméleteket gyártott, miért kellett a barátnőjének és az egyik legjobb barátjának az éjszaka kellős közepén az ő tudta nélkül a nappaliban piknikeznie. Próbált elfogadható indokot találni Florának; némelyik ötlete egészen megnyugtató volt, de akkor sem magyarázta azt a döntést, hogy őt kihagyták az egészből.

Flora, amíg ő ébren hánykolódott, nem tért vissza, csupán hajnali öt tájban, amikor felébredt egy pillanatra, vette észre, hogy a lány meleg teste az övéhez préselődik, bőrének édes illata az orrát csiklandozza, vékony karja az ő széles mellkasa köré fonódik. Flora békésen aludt mellette, úgy tűnt, ha helyes az elmélete és bántotta valami, az mostanra elmúlt. Mindenesetre, Flora most nyugodt volt, elégedett, és vele volt, őt ölelte át. Pillanatnyilag ennyi elég volt számára, hogy önmarcangolás nélkül vissza tudjon aludni.