Másik én - 38.

Golyó

A Goodwin-ház kertje illatozva terült el Flora körül. A hely még mindig lenyűgözte őt, mint az első alkalommal, amikor Gus elhozta őt ide. Leterített egy pokrócot egy magas bükk árnyékában és lefeküdt. Lustán elnyújtózott és behunyta a szemét. Fáradtnak érzete magát, de igyekezett nem elaludni, amíg Gus megérkezik a hűsítővel. A korai időpont ellenére a nap sugarai kegyetlenül tűztek a szabadban tartózkodókra, mindketten kiszáradtak.

Gus túl hosszú ideje nem érkezett meg ahhoz, hogy Florának legyen ideje gondolkodni. Máson se járt az esze, mint, hogy mihez kezdjen magával, amikor a fiú eltűnik az életéből. Mert a telefonbeszélgetések nem pótolhatják az igazi társaságot. Trish-t sem akarta az őrületbe kergetni a ragaszkodásával, arról pedig szó sem lehetett, hogy újra felvegye a kapcsolatot Carlával vagy Timmel. Ott volt az idősek otthona, az lekötheti néhány délutánját és egyelőre az étterembe is napi rendszerességgel bejárhat, de már az sem volt megfelelő életcél. Úgy sejtette, még néhány hónap és teljesen rendbe jön. Akkor pedig normális életet kell élnie, csak ki kellene találnia, mi a normális. Akárhogy is, nem volt kedve olyan élethez, amelyben Gus nincs jelen karnyújtásnyi távolságra. Benne bízott meg a kezdetektől, ő volt mellette, valahányszor segítségre volt szüksége. De felnőtt nő, egyedül is boldogulnia kell.

Gus egyik kezében egy teli kancsó limonádét, másikban egy szendvicsekkel megrakott tálcát egyensúlyozva lépdelt Flora felé. Megállt egy pillanatra, végignézett a lányon. Úgy tűnt, alszik, mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, teste ernyedten, mozdulatlanul pihent a kiterített pokrócon. Néhány pillanatig némán figyelte Florát, az agyába égette a látványt, a finom hajlatokat, a lágy esésű hajtincseket, a térdig érő pamutszoknya halványkék színét. Kellett valami, amibe kapaszkodhat a tanulás monoton robotja alatt. Kellett valami, ami arra emlékeztette, hogy ez a nyár mindent megváltoztatott. Elmosolyodott és lassan elindult a lány felé. Nem akarta felébreszteni, csak mellé szeretett volna heveredni, lehunyni a szemét és élvezni a nyár gondtalanságának utolsó óráit.

Csupán néhány lépés választotta el a pokróctól, amikor a szomszédos telket az övéktől elválasztó fakerítés egyik léce félrecsapódott, besüvített rajta egy apró valami és olyan gyorsan közeledett felé, hogy Gus képtelen volt megállapítani a teremtmény fajtáját. A veszélyt csak akkor ismerte fel, amikor túl késő volt. Az ismeretlen valami egyenesen a lábai felé száguldott és a fiúnak nem maradt ideje félreugrani, a valami nekiütközött és eleven szőrgolyóként visszagurult egy métert, majd szédülve elterült. Az egész kancsó limonádé Gus ruháján kötött ki, a szendvicsei felrepültek és szintén rajta landoltak. A fiú fojtottan káromkodott és mire felült, Florát is ülve találta.

A lány a könnyeivel küszködve nevetett, időnként Gusra mutatott, összecsapta a tenyerét, majd a fejét lehajtva kacagott tovább.

Gus űzött tekintetét látva egy pillanatra elkomolyodott és a szemét törölgetve bocsánatot kért, majd akaratlanul is folytatta a nevetést és most már a fiú is vele nevetett. Flora egy pillanat alatt talpra ugrott, egy gyors mozdulattal felnyalábolta a ficánkoló szőrgombolyagot és Gushoz sétált. Kinyújtotta szabad kezét, hogy felhúzza a fiút, de az túl nehéznek bizonyult és ő is mellé esett. Képtelenek voltak abba hagyni a nevetést. Flora fél kézzel megpróbálta lesöpörni a fiú ruhájára ragadt szendvicsdarabkákat, de ezzel csak azt érte el, hogy még jobban szétkente az anyagon a vajat. Mindketten feladták és pihegve ücsörögtek az ebédjük romjain. Ekkor Flora előhúzta a hóna alá vágott lényt és ragyogó arccal mutatta fel Gusnak. A koszos fehér gombolyagról kiderült, hogy van négy lába, két kis füle, a sok szőrből pedig két szénfekete gombként ragyogó szem meredt a fiúra, alatta egy fekete, gumi-szerű valamivel. Gus elkerekedett szemmel nézte a kis jövevényt, mire Flora kacagva maga felé fordította a szőrgolyót.

– Milyen édes kutyus! Hát te honnan kerültél ide? – Visszafordította Gus felé. – Egy kis westie! De hol a gazdája? – A léckerítés mögül vad ugatást hallottak, úgy sejtették, több kutya is lehet odaát. Nem akarták, hogy baja essen a kutyusnak, Flora védelmezően szorította magához. – Ki kéne nézni, hogy a környékről való-e, de ha nem, nem szeretném itt hagyni. – Gus bólintott, felállt és eltűnt az utcán.

A fiú csak hosszú percekkel később került elő.

– Körbekérdeztem a szomszédokat, de senkinek sem hiányzik egy kiskutya se.

– Akkor mi legyen veled, kölyök, ha? – Flora szeretettel nézett le az ölében összegömbölyödő kiskutyára.

– Talán megtarthatnád…

– Jó lenne. De nem hiszem, hogy anyámék örülnének egy kiskutyának, aki nem szobatiszta. Meg amúgy is, olyan a házunk, mit egy múzeum. Tuti, nem mennek bele.

Gus grimaszolva hajtotta le a fejét. – Talán tarthatnánk itt.

Flora értetlenül nézett a fiúra. – Itt?

– Már akartam mondani. – A zsebében kotorászott. – Szerettelek volna megkérni, hogy amíg nem vagyok itt, nézz rá a házra. Ha szeretnéd, lakhatsz is itt. Tudom, hogy néha jól jönne egy hely, ahova elvonulhatsz. – Egy kulcscsomót szorongatott a markában.

Flora csupán néhány percig gondolkodott, lenézett a dédelgetett kutyusra, majd Gus várakozó tekintetét fürkészte. – Rendben. De azt a kerítést meg kell javítanunk. Nem akarom, hogy baja essen a picúrnak.

Gus elmosolyodott. – Ezt még ma megoldhatjuk.

Az egész napot a házban töltötték. Míg Gus a kerítés léceit rakta a helyükre, Flora a házban tüsténkedett. Ételt és italt készített, hogy legyen mit enniük, miután az ebédjük tönkre ment. Persze, az se ment kárba, Golyó, a kis westie mindent elpusztított. Ebéd után megfürdették Golyót és kerestek neki egy helyet, ahol aludhat.

Golyó hálásan nézett fel rájuk a kosarából, amikor elbúcsúztak tőle, ők pedig nehéz szívvel ballagtak hazafelé. Nem sokat beszéltek, mindketten a gondolataikba merültek. Nehéz volt a búcsú, pedig nem örökre szólt.