Másik én - 41.

Fantázia

Becsukta maga mögött az ajtót, és hátát a hűvös fának támasztva merengett maga elé, elégedett mosollyal az arcán. A szobája felé tartva Flora még mindig az iménti csók hatása alatt állt, és a kissé bárgyúnak ható mosoly sem hagyta el. Még mindig az ajkán érezte Raphe ajkának ízét, bőrén érezte arcszeszének kellemes, fűszeres illatát. Az ágyára vetette magát, becsukta a szemét és azonnal maga előtt látta a mosolygós fekete szempárt. Legszívesebben minden idejét vele töltötte volna, de megpróbált lassan, lépésről lépésre haladni. Észnél akart lenni, józan döntéseket akart hozni. Azt szerette volna, hogy amikor odaadja magát a férfinak, azt szívből tegye, ne pedig puszta vágyból.

Raphe szorosan, mégis lágyan ölelte magához, végigfektette az ágyneműn és keze vándorútra indult a ruhája alatt. Flora lehunyt szemmel kapaszkodott a férfiba, miközben az feltérképezte testének minden porcikáját, amikor pedig felnézett, azonnal a sötéten fénylő szempárt kutatta. Tetszett neki saját fehér bőre a férfi kávészín bőrén – gyönyörűnek találta a kontrasztot. Az együttlétük romantikus volt, de sallangmentes, nélkülözte az általában leírt rózsaszín cukormázat. Flora nem viselkedett ártatlan lányként, mint ahogy nem is volt az, de tudatából kizárta korábbi élményeit és csupán arra koncentrált, amire a pillanatnyi vágya sarkallta. Kapni akart, azt akarta, hogy a férfi szeresse, hevesen és azonnal, és adni is akart, mindent, amit Raphe kívánt. Magára húzta a gránitszobor-szerű testet, körmei a nyirkos bőrbe mélyedtek, amitől Raphe felszisszent, majd elégedetten elvigyorodott, ő pedig tenyerét a férfi kőkemény fenekére simította, hogy még közelebb húzza magához és még mélyebben átélhessék az extázist. Az ajtó hirtelen kitárult és Gus vidám hangja keveredett a nyögéseikbe, majd néma csend borult a helyiségre. Flora takarót rántott a szeretője és saját meztelen testére, de mire újra az ajtó felé fordult, az hangos robajjal becsapódott. Gyötrő érzés söpört végig a testén és ezúttal Raphe cirógatása sem segített feloldani a gyomrában keletkezett görcsöt. Hiába próbált ellenállni, hiszen nem akarta megbántani a hozzá simuló férfit, arcán mégis legördült az első keserű könnycsepp, melyet számos másik követett.

Flora az ágyában volt, egyedül; nedves arccal ült fel abban a ruhában, amelyben fantáziálás közben elnyomta az álom. Rájött, az előbbi képekből egyetlen egy sem volt valódi, hamis filmkockák voltak csupán, melyet elméje sötét bugyrai löktek felszínre. Ha kora este tudja, milyen izgalmas vízióban lesz része, elképzelni sem tudta volna, hogy így reagáljon, most azonban hálát adott az égnek, hogy csupán álom volt az egész.

Az álombéli rossz érzése nem halványodott, a gombóc a torkáig kúszott, szinte fojtogatta az érthetetlen bűntudat. A kezébe vette a mobil telefonját és könnyei fátylán át bepötyögött egy üzenetet: Hiányzol, több mint egy hete eltűntél. Ha lesz egy kis időd, hívj, légyszi! Flora

Gus a telefonja rezgésére ébredt és az üzenet elolvasása után azonnal tárcsázta Flora számát. Fél órán át beszélgettek és bár a lány nem árulta el, mi bántja, Gus úgy érezte, a beszélgetés végére megkönnyebbült. Azzal az ígérettel vált el a lánytól, hogy amint tudja, újra hívja.

Másik én - 40.

Másfél hónap

A város innen végtelenül békésnek, egy olyan helynek tűnt, ahol nem történhet rossz, ahol csodák szemtanúi lehetünk. Az alkony arany fényei visszatükröződtek a butikok, hentesek, lakberendezési boltok kirakatairól, végigömlöttek a néhol szűk, máshol kiszélesedő utakon, el, egészen a rádiótorony lábáig. A nap legszebb néhány perce volt ez, most már Flora is tudta, ahogy az ablakhoz húzott asztal tetején ülve, a lábát lógázva lenézett a szülővárosára. A hajába kapó szellőről álmodozott, de a rádiótoronyban nem volt nyitható ablak; felvett egy brosúrát maga mellől és legyezni kezdte az arcát. Szeretett a toronyban lenni, kiváltságosnak érezte magát, amiért bebocsátást nyert ebbe a zárt világba, de minden alkalommal, amikor itt tartózkodott, alig várta, hogy lemehessen az utcákra és megejthesse most már rutinná vált esti sétáját. Ilyenkor élvezte leginkább a városi létet: az este nyíló virágok illatát, a kerti locsolókból áradó, friss permetet, a hajnalra emlékeztető madárdalt, az éttermekből kiszűrődő élőzene dallamait. Olykor megállt, vagy leült egy közeli padra, behunyta a szemét és mélyen beszívta az aromás levegőt. Meggyőződése volt, hogy az esti sétái, és az út során szerzett kellemes élményei nyugtatóbb hatással vannak rá, mint egy másfél órás jógaóra.

Ezen az estén persze nem hunyhatja be a szemét. Most még segített Raphe-nek összeszedni az ellenőrzés alkalmával kitöltött nyomtatványokat – a fiú a helyi rádióállomásnak dolgozott; karbantartóként kezdte, de az utóbbi néhány hónapban már egy két órás műsort is a gondjaira bíztak, amit ő nagyon élvezett –, aztán együtt elmennek Goodwinék házába, ellenőriznek mindent, megsétáltatják, majd megetetik Golyót, aki már tinédzser korba lépett a maga másfél hónapjával és elmennek vacsorázni.

Raphe eleinte csupán egyszer-egyszer futott össze a lánnyal, egyszer elhívta moziba Ericékkel együtt, másszor belebotlott, amikor Flora Trish-sel szopogatta alkoholmentes koktélját egy bárban, végül egy alkalommal, három héttel Gus távozása után, amikor a lány Golyóval tartotta esti sétáját, ismét összetalálkoztak. Akkor este Florával tartott és jól érezte magát a lánnyal. Talán jobban is, mint az előző két találkozásuk alkalmával. Ugyanolyan jól érezte magát, mint a vidámparkban, csak másképpen. A séta sokkal békésebb volt, már-már romantikusnak mondta volna, ha ki merte volna mondani, ha egyáltalán el mert volna gondolkodni az őt beborító érzésen. Így viszont csupán hagyta, hogy a kellemes légkör, a szokatlan élmények bevonják és vele maradjanak akkor is, amikor elvált a lánytól annak háza kapujában.

A következő találkozó már sem véletlen, sem teljesen érzelemmentes nem volt – legalábbis az ő részéről. Tudatosan semmi komolyat nem akart Florától, de arra kíváncsi volt, milyen meglepetésekkel szolgálhat a lány, mert érhetik meglepetések, ebben biztos volt. Behívta magához a rádióállomásra, amikor a műsort szerkesztette, felkeverte Flora néhány kedvenc dalát is, pedig a legtöbbért ő maga nem rajongott, ha tehette, elkísérte az esti sétájára, elment érte az étterembe, vagy csak ült mellette egy kávézóban az újságját olvasva, míg a lány tanult.

Pár hét leforgása alatt részesei lettek egymás életének, mint ahogy Flora közelebbi barátságba került Gus tánccsapatának legtöbb tagjával is, de az ő kapcsolatuk különleges volt. Különleges, mégis teljesen más, mint a barátsága Gus-szal. Ebben a kapcsolatban valahogy sokkal több vibrálás volt, Raphe társaságában mintha minden – még a gondolatai is – pulzált volna, mintha minden porcikájában az a furcsa szikra táncolt volna. Jobb szót nem talált rá, még ha szemlesütve mondta is ki legjobb barátnőjének, mint szenvedélyes. Ilyennek látta, ilyennek élte meg a Raphe-fel töltött időt, de még nem tudta, hogy ezt csak a férfi személyisége miatt érzi, vagy ő maga is szenvedélyessé válik-e a társaságában. Nem tudta eldönteni, mit vár a férfi közelségétől, de abban biztos volt, hogy ha teheti, nem szünteti meg a kettejük kapcsolatát, és abban is biztos volt, hogy nincs értelme gondolkodni az érzésein. A balesete óta most először úgy érezte, minden úgy jó, ahogy van, és majd kialakulnak a dolgok.

Trish általában csak sejtelmesen mosolygott, amikor Flora Raphe-ről mesélt neki, máskor előbújt szabad szájú énje, és nagyon is világosan kifejtette a véleményét, ami dióhéjban ennyi volt: „Kapd el a tökét annak a pasinak, mert ha nem, majd én megteszem! Omar ide vagy oda… Hát nem látod, milyen pasit fújt eléd a szél? Illetve Gus… Egy a lényeg, ezt a hancúrlécet nem hagyhatod ki! Láttad, milyen a felsőteste? Apám, én mit meg nem…„ Ilyenkor dőlt belőle a szó és nem nézte, kivel és hol van, Flora pedig nem tudott haragudni rá, hiszen a barátnője volt. Még akkor se, ha időnként közönségesnek találta a lány mondanivalóját és a stílusát is.

Gusnak nem beszélt a Raphe-fel eltöltött időről. Eleinte minden nap beszéltek, akár többször is, egy hét alatt a beszélgetéseik egy esti hívásra redukálódtak, az első hónap végére pedig két-háromnaponta hívták egymást. Mostanra odáig jutottak, hogy hetente egyszer beszélnek, esetleg a hívások között váltanak néhány üzenetet. Flora érezte, hogy távolodnak egymástól, de nem volt ideje komolyabban elgondolkodni a dolgon, a munkája, a tanulás, Trish, Raphe, Golyó, Gemáék, mind-mind kitöltötték a napját, este pedig fáradtan zuhant a rózsaszín plüssmackó karjaiba.

Most, a kutyus sétáltatása után, az étteremben, a pincér a desszertet hozta ki neki és Raphe-nek. Isteni volt a karamell mousse-uk óriási adag tejszínhabbal. Két falat között felnézve Flora azt látta, hogy a férfi furcsán bámulja őt, majd elmosolyodik, felvillantva ragyogó fogsorát, és eszi tovább a desszertjét. Flora evés közben azon gondolkodott, hogy vajon egy vicc állhat-e a háttérben, amelyet csak Raphe ért, esetleg az egész arca tejszínhabos lett, vagy… fogalma sem volt, mi ütött a férfiba.

– És hogy állsz a vizsgákkal? Mit mondanak a dokik?

– Bizakodók. A baleset még mindig tökéletes vakfolt, van néhány dolog, ami úgy tűnik, az örök feledés homályába vész, de nagy általánosságban jól vagyok. Nagyon jól és jól is haladok. Azt mondják, talán már a következő félévtől, de legkésőbb jövőre befejezhetem a sulit.

– Ez nagyon jól hangzik! – Flora nem érezte túlzásnak, hogy Raphe keze átsiklott az abrosz fölött és rákulcsolódott az övére. Együtt érző, szeretetteljes gesztus volt, és hasonló érzelmeket tükrözött a férfi arca is. Raphe keze a vacsora hátralévő részében is az övére simult, mint ahogy később, a hazafelé vezető úton is. Akár el is gondolkodhatott volna ezen, de Flora nem érezte szükségét. Hagyta, hogy hatalmába kerítse az ismerős melegség, a biztonságérzet, és testét egyszerre öntse el a nyugalom és izgalom érzése. Ugyanúgy, mint a vidámparkban. A kapuban aztán bizalmasan fordultak egymás felé. Flora könnyűnek, szinte súlytalannak érezte magát, a férfi mosolyában fürdött, élvezte a figyelmét és nehezére esett búcsút mondania neki. Ám a pillanat eljött és Raphe tenyere is lecsusszant az ő kézfejéről, csupán azért, hogy Flora selymes arcbőrén pihenhessen meg. Mintha közelebb is lépett volna hozzá, a lány pedig elmerült a sötéten örvénylő szempárban. Sejtette, hogy mi következik ez után, talán inkább remélte, hogy az következik, amire ő gondol. Kétsége nem volt afelől, hogy elutasítsa-e a férfi közeledését, vagy sem. Ajkuk alig néhány centiméterre volt egymástól, Flora lehunyta a szemét, amikor az ajtó feltárult mögöttük és ők szétrebbentek.

– Flora, te vagy az? Jaj, bocsánat, lányom, csak ki akartam jönni, rágyújtani. Tudod, milyen anyád! – Flora édesapja a szemét forgatta, míg a lány kínosan feszengett, és sóvárgó, egyszersmind bocsánatkérő pillantásokat vetett Raphe-re. Amíg az édesapja elszívta a cigarettáját, hármasban beszélgettek, majd Raphe elbúcsúzott tőlük, Flora pedig felment a szobájába, izgatottan várva a másnapot, amikor újra láthatja a férfit.

Békés, Boldog Karácsonyt Kívánok!

Pálfalvi Nándor: Karácsony

Karácsony ünnepén
az a kívánságom.
Legyen boldog mindenki
ezen a világon.
Itt is, ott is mindenütt
legyen olyan béke,
mint amilyen bent lakik
az emberek szívébe.

Másik én - 39.

Búcsú

Gus édesanyja, Sylvia, lázasan készülődött otthonában, hogy vendégül lássa a fia összes barátját. Hidegtálakat készített, aprósüteményeket sütött, bólét kevert. Hozott néhány karton sört is – nem voltak illúziói, tudta, hogy a fia korosztálya már jócskán benne van abban a korban, amikor ital nélkül nem buli a buli. Bár nem mindenki töltötte be a huszonegyedik életévét és így legálisan nem fogyaszthatott volna alkoholt, Sylvia úgy gondolta, jobb, ha felügyelet alatt isznak a fiatalok, mintha ők maguk akarták volna beszerezni a szeszt és bajba kerültek volna. Felkészült arra is, hogy akár mind ott aludjanak, a nappaliban és a vendégszobában mindenkit kész volt elszállásolni.

Flora kissé idegesen állt meg a faajtó előtt. Kezében egy lefóliázott tálcát tartott, rajta a saját készítésű süteményével – az étteremben egy-két hasznos dolgot is felszedett, most már sokkal biztosabban mozgott a konyhában, mint a saját anyja. A kopogásra Sylvia jelent meg az ajtó mögül és fagyos tekintettel meredt a lányra.

– Joan? Te is hivatalos vagy Gus bulijára?

Flora nagyot nyelt. A nyilvánvalóan nem szívélyes fogadtatás ellenére nem fordított hátat a nőnek, nem szalaszthatta el az utolsó lehetőséget, hogy együtt legyen a legjobb barátjával. Kihúzta magát és határozottan, de nem ellenségesen válaszolt. – Igen, Gus meghívott. Nézze, megértem, hogy nem akar a házában látni, tudom, hogy… tudom, hogyan viselkedtem a múltban, de már nem ugyanaz az ember vagyok. – Sóhajtott. – Ha nem akarja, természetesen nem maradok a házában sokáig, de szeretnék elbúcsúzni a fiától. Megígértem neki, és nem akarok csalódást okozni neki. És nekem is fontos, hogy lássam, mielőtt elutazik…

Sylvia egy hosszú percig a lányra meredt, bosszús volt, de úgy tűnt, komolyan elgondolkozik a hallottakon. Végül kelletlenül a tálcára bökött. – Abban mi van?

– Édesség. Én sütöttem.

Sylvia felemelte a fóliát és bekukucskált alá. Megenyhülve, halványan elmosolyodott, de a köztük lévő feszültség még nem múlt el nyomtalanul. – Gyere be!

Flora megkönnyebbülve nézett körül a házban, ahol már Gus összes barátja jelen volt és jól érezte magát. Letette a tálcát, majd elindult megkeresni a legjobb barátját.

– Csajszi! – Gus magához vonta Florát és szorosan megölelte. – Azt hittem, el se jössz!

– Semmi pénzért nem hagytam volna ki az utolsó esténket együtt!

– Anyám? Találkoztál vele? Nem volt gáz?

Flora elmosolyodott. – Azt hiszem, ma este nem lesz gond.

Reggae est volt, legalábbis leginkább reggae dalokat játszottak és ezt előre be is harangozták a meghívottaknak, így volt, aki jamaicai trikoloros kötött sapkát viselt, a raszta haj is népszerű volt, színes, patchworkös nadrágokat, batikolt ruhákat öltöttek magukra.

Flora lehúzta magáról a kardigánját és amíg Gus elrohant, hogy üdvözöljön még valakit, ő megigazította magán a farmert és a piros-sárga-zöld csőtopot, és elvegyült a tömegben, hogy Damian Marley dalára ringassa a csípőjét.

Az este igazán jól sikerült, Sylvia persze hamar elvonult a saját szobájába, nem zavarta a fiatalokat, akik közül néhányan elég közel kerültek egymáshoz tánc közben. Átjárta őket a béke, a szeretet és nyugalom szellemisége, mindenki szeretett mindenkit. Ki így, ki úgy, de senki se maradt ki az össznépi szeretgetésből, és az ingyen ölelésből.

Gus és Flora a nappali szőnyegén feküdtek egymással átellenben, arcuk szinte összeért, és fáradtan élvezték a csendet, míg a fiú meg nem szólalt.

– Tényleg hiányozni fognak. Annyira jó volt ez a nyár! – Flora felé fordult. – Te is nagyon hiányozni fogsz, csinibaba.

– Csinibaba? – Flora elnevette magát.

– Ja. Vadító ez a szerelés rajtad. Nem láttad, hogy hány srác akart veled táncolni ma? Na, azt nem csak a tánctudásodnak köszönheted, abban biztos lehetsz!

Flora még nevetett, majd hirtelen elkomolyodott és halkan megjegyezte: – Te is hiányozni fogsz.

Hosszú csend állt be. Mindketten elgondolkodtak, de nem tudták, mit mondhatnának még egymásnak. Amit igazán szerettek volna, nem merték kimondani, mert vagy túl őszintének, vagy túlságosan érzelgősnek tartották. Inkább hallgattak és kiélvezték az utolsó együtt-töltött perceket, a nyár utolsó estéjét.

Gus nagyot sóhajtott. – Még jó, hogy nem örökre megyek el… Legkésőbb karácsonyra hazajövök.

– Tudom.

– És ott van neked Trish, meg most már Ericék is.

– Tudom…

Maradt a sóhajtozás.

– Ideje mennem. Nem hiszem, hogy az anyukád örülne, ha itt találna veled az éjszaka közepén. – Összenéztek, mindketten kacagtak.

Gus szorosan ölelte Florát, nem akaródzott elengednie a törékeny testet. – Vigyázz magadra!

– Te is és ne feledkezz meg rólam teljesen!

– Ha akarnék, se tudnék. – Florába belehasított a fájdalom, végül is, hogyan tudna Gus elfelejteni valakit, akinek ilyen erős a jelenléte az életében – és itt inkább a múlt szörnyű tapasztalataira gondolt, mint a pár hónapos barátságukra. Nem tudott mit válaszolni. – Hé, szeretlek, ugye tudod? Mármint, úgy barátilag, tudod?

Flora elmosolyodott. – Én is szeretlek. Úgy barátilag. – Ez volt a legőszintébb dolog, amit mondhattak egymásnak.

– Flora?

– Hm?

– Ne kelj fel miattam reggel, oké? Ezt egyszer is elég átélni…

– Oké.

Gus nem ment be a házba, amíg a lány el nem tűnt a sarkon. Szerette volna elkísérni, de Flora nem akarta. Egyedül akart hazamenni és Gus ezt tiszteletben tartotta.

Mielőtt Flora belépett volna a saját háza ajtaján, gondosan megtörölgette az arcát, eltüntette az utolsó könnycseppet is a bőréről, amikor pedig beért, felszaladt a szobájába, ruhástul az ágyára vetette magát és másnap délig meg se mozdult.

Másik én - 38.

Golyó

A Goodwin-ház kertje illatozva terült el Flora körül. A hely még mindig lenyűgözte őt, mint az első alkalommal, amikor Gus elhozta őt ide. Leterített egy pokrócot egy magas bükk árnyékában és lefeküdt. Lustán elnyújtózott és behunyta a szemét. Fáradtnak érzete magát, de igyekezett nem elaludni, amíg Gus megérkezik a hűsítővel. A korai időpont ellenére a nap sugarai kegyetlenül tűztek a szabadban tartózkodókra, mindketten kiszáradtak.

Gus túl hosszú ideje nem érkezett meg ahhoz, hogy Florának legyen ideje gondolkodni. Máson se járt az esze, mint, hogy mihez kezdjen magával, amikor a fiú eltűnik az életéből. Mert a telefonbeszélgetések nem pótolhatják az igazi társaságot. Trish-t sem akarta az őrületbe kergetni a ragaszkodásával, arról pedig szó sem lehetett, hogy újra felvegye a kapcsolatot Carlával vagy Timmel. Ott volt az idősek otthona, az lekötheti néhány délutánját és egyelőre az étterembe is napi rendszerességgel bejárhat, de már az sem volt megfelelő életcél. Úgy sejtette, még néhány hónap és teljesen rendbe jön. Akkor pedig normális életet kell élnie, csak ki kellene találnia, mi a normális. Akárhogy is, nem volt kedve olyan élethez, amelyben Gus nincs jelen karnyújtásnyi távolságra. Benne bízott meg a kezdetektől, ő volt mellette, valahányszor segítségre volt szüksége. De felnőtt nő, egyedül is boldogulnia kell.

Gus egyik kezében egy teli kancsó limonádét, másikban egy szendvicsekkel megrakott tálcát egyensúlyozva lépdelt Flora felé. Megállt egy pillanatra, végignézett a lányon. Úgy tűnt, alszik, mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt, teste ernyedten, mozdulatlanul pihent a kiterített pokrócon. Néhány pillanatig némán figyelte Florát, az agyába égette a látványt, a finom hajlatokat, a lágy esésű hajtincseket, a térdig érő pamutszoknya halványkék színét. Kellett valami, amibe kapaszkodhat a tanulás monoton robotja alatt. Kellett valami, ami arra emlékeztette, hogy ez a nyár mindent megváltoztatott. Elmosolyodott és lassan elindult a lány felé. Nem akarta felébreszteni, csak mellé szeretett volna heveredni, lehunyni a szemét és élvezni a nyár gondtalanságának utolsó óráit.

Csupán néhány lépés választotta el a pokróctól, amikor a szomszédos telket az övéktől elválasztó fakerítés egyik léce félrecsapódott, besüvített rajta egy apró valami és olyan gyorsan közeledett felé, hogy Gus képtelen volt megállapítani a teremtmény fajtáját. A veszélyt csak akkor ismerte fel, amikor túl késő volt. Az ismeretlen valami egyenesen a lábai felé száguldott és a fiúnak nem maradt ideje félreugrani, a valami nekiütközött és eleven szőrgolyóként visszagurult egy métert, majd szédülve elterült. Az egész kancsó limonádé Gus ruháján kötött ki, a szendvicsei felrepültek és szintén rajta landoltak. A fiú fojtottan káromkodott és mire felült, Florát is ülve találta.

A lány a könnyeivel küszködve nevetett, időnként Gusra mutatott, összecsapta a tenyerét, majd a fejét lehajtva kacagott tovább.

Gus űzött tekintetét látva egy pillanatra elkomolyodott és a szemét törölgetve bocsánatot kért, majd akaratlanul is folytatta a nevetést és most már a fiú is vele nevetett. Flora egy pillanat alatt talpra ugrott, egy gyors mozdulattal felnyalábolta a ficánkoló szőrgombolyagot és Gushoz sétált. Kinyújtotta szabad kezét, hogy felhúzza a fiút, de az túl nehéznek bizonyult és ő is mellé esett. Képtelenek voltak abba hagyni a nevetést. Flora fél kézzel megpróbálta lesöpörni a fiú ruhájára ragadt szendvicsdarabkákat, de ezzel csak azt érte el, hogy még jobban szétkente az anyagon a vajat. Mindketten feladták és pihegve ücsörögtek az ebédjük romjain. Ekkor Flora előhúzta a hóna alá vágott lényt és ragyogó arccal mutatta fel Gusnak. A koszos fehér gombolyagról kiderült, hogy van négy lába, két kis füle, a sok szőrből pedig két szénfekete gombként ragyogó szem meredt a fiúra, alatta egy fekete, gumi-szerű valamivel. Gus elkerekedett szemmel nézte a kis jövevényt, mire Flora kacagva maga felé fordította a szőrgolyót.

– Milyen édes kutyus! Hát te honnan kerültél ide? – Visszafordította Gus felé. – Egy kis westie! De hol a gazdája? – A léckerítés mögül vad ugatást hallottak, úgy sejtették, több kutya is lehet odaát. Nem akarták, hogy baja essen a kutyusnak, Flora védelmezően szorította magához. – Ki kéne nézni, hogy a környékről való-e, de ha nem, nem szeretném itt hagyni. – Gus bólintott, felállt és eltűnt az utcán.

A fiú csak hosszú percekkel később került elő.

– Körbekérdeztem a szomszédokat, de senkinek sem hiányzik egy kiskutya se.

– Akkor mi legyen veled, kölyök, ha? – Flora szeretettel nézett le az ölében összegömbölyödő kiskutyára.

– Talán megtarthatnád…

– Jó lenne. De nem hiszem, hogy anyámék örülnének egy kiskutyának, aki nem szobatiszta. Meg amúgy is, olyan a házunk, mit egy múzeum. Tuti, nem mennek bele.

Gus grimaszolva hajtotta le a fejét. – Talán tarthatnánk itt.

Flora értetlenül nézett a fiúra. – Itt?

– Már akartam mondani. – A zsebében kotorászott. – Szerettelek volna megkérni, hogy amíg nem vagyok itt, nézz rá a házra. Ha szeretnéd, lakhatsz is itt. Tudom, hogy néha jól jönne egy hely, ahova elvonulhatsz. – Egy kulcscsomót szorongatott a markában.

Flora csupán néhány percig gondolkodott, lenézett a dédelgetett kutyusra, majd Gus várakozó tekintetét fürkészte. – Rendben. De azt a kerítést meg kell javítanunk. Nem akarom, hogy baja essen a picúrnak.

Gus elmosolyodott. – Ezt még ma megoldhatjuk.

Az egész napot a házban töltötték. Míg Gus a kerítés léceit rakta a helyükre, Flora a házban tüsténkedett. Ételt és italt készített, hogy legyen mit enniük, miután az ebédjük tönkre ment. Persze, az se ment kárba, Golyó, a kis westie mindent elpusztított. Ebéd után megfürdették Golyót és kerestek neki egy helyet, ahol aludhat.

Golyó hálásan nézett fel rájuk a kosarából, amikor elbúcsúztak tőle, ők pedig nehéz szívvel ballagtak hazafelé. Nem sokat beszéltek, mindketten a gondolataikba merültek. Nehéz volt a búcsú, pedig nem örökre szólt.