Ash és Lily - 6.

Lily megbánta, hogy engedett Calum győzködésének, és Luke-ékkal, Mikey-ékkal, Angie-vel és Ash-sel eljött Cal házába, hogy mind itt aludjanak. Persze jó volt így együtt lenni, mert Adam születése óta Sophie sok programról hiányzott, és még most is félóránként elmondta, mennyire hiányzik neki a nagyinál hagyott kisfia, ő azonban képtelen volt elaludni, és ezt egyáltalán nem találta szórakoztatónak. Reggel megint várta a munka, mégis álmatlanul forgolódott, és minden gondolata a nappali másik felében fekvő Ashton körül forgott. Gyötörte a Mi lett volna, ha… kezdetű kérdés.

Mi lett volna, ha a kezét Ashton tenyerébe csúsztatja, és hagyja magát táncba vinni?

Mi lett volna, ha erélyesebben szól Ashton után, és megkéri, hogy üljön le mellé?

Mi lett volna, ha az Ash-t magával rángató lánnyal mit sem törődve mégis odasétál a fiúhoz, és elkezd vele beszélgetni, ahogy eltervezte?

Mert már éppen feltápászkodott volna, amikor az a lány odalépett Ashtonhoz, ő pedig leforrázva roskadt vissza a magányos szigetként funkcionáló plédjére.

Mi lett volna, ha… ? – zakatolt egyre a fejében, és nagyot sóhajtva az oldalára fordult.

Ashton minden idegszálával érzékelte Lily jelenlétét. Bár végtelenül fáradtnak érezte magát, egyetlen röpke percre sem tudott álomba merülni. Rajta kívül mindenki más aludt, a helyiséget megtöltötte alvó barátai egyenletes szuszogása, már Lilyt sem hallotta mocorogni. Bármit megadott volna egy minden álmot nélkülöző, mély alvásért, ám alig néhány méterre a lánytól, akit szeret, tudva, ahogy nincs tovább, képtelen volt lehunyni a szemét.

Amikor meghallotta az elfojtott hüppögést, ösztönösen tudta, hogy a tompa hangfoszlányok Lily torkából szállnak fel. Meg sem lepte, milyen erővel szorul össze a szíve a lány szenvedésének hangjaitól. Segíteni akart neki, megnyugtatni, de ötlete sem volt, hogyan kezdhetne hozzá. Az volt az érzése, ha odamenne a lányhoz, az csak ellökné magától, talán meg is haragudna rá, amiért tanúja pillanatnyi gyengeségének. Mégsem gondolkodott sokáig, amikor Lily felállt, és lábujjhegyen kerülgetve földön fekvő barátait, kilépett a teraszra. Ashton a lehető legkevesebb zajt csapva követte Lilyt.

Lily a szúnyoghálóval borított, hátsó verandán állva végre szabad folyást engedett könnyeinek. Felsőtestét átkarolva görnyedt előre az őt börtönbe záró emlékek súlyától, és átadta magát a fájdalomnak és dühnek.

Nem emlékezett, mikor kúsztak be utoljára ezek a förtelmes emlékek az álmaiba, de mindent összevetve, nem volt oka csodálkozni. Ami Ashtonnal a parton történt, a tény, hogy olyan közel volt hozzá vágyai forrása, éppen elegendő erővel bírt, hogy előhívja agyából ezeket a képeket. Elvégre ezek miatt utasított el minden közeledést.

A veranda ajtajának csukódására összerezzent, és riadtan perdült meg a tengelye körül. Nagy kő esett le a szívéről Ashton árnyékba burkolózó alakjának látványától.

– Ash… – suttogta rekedten.

A fiú két hosszú lépéssel előtte termett. A sötétben csupán szemének csillogása, és meleg hanghordozása sejttette, hogy őszintén aggódik érte.

– Lils, mi a baj? Segíthetek valahogy?

Lily lehajtotta a fejét, és megkönnyebbülten sóhajtott fel. Megnyugtatta Ash jelenléte.

– Csak egy rossz álom volt. Egy rossz álom, ami inkább emlék, de…

Ash óvatosan végigsimított a karján, le, egészen a kézfejéig, melyet aztán a tenyerébe zárt.

– Szeretnél beszélni róla? – Habozott. – Szívesen meghallgatlak. Persze tudom, hogy elég erős vagy, és nincs szükséged a segítségemre, de… – Elhallgatott. Totális idiótának érezte magát. Mit is vár Lilytől? Hogy a vigasztalásától majd teljesen megváltozik, és a karjaiba omlik? Még mindig erre vár? Hát persze, mert egy igazi mazochista lúzer. Mintha nem döntötte volna el, hogy egyszer s mindenkorra békén hagyja Lilyt, sorjáztak negatív gondolatai. – Bocs, nem tudom, mi ütött belém. Tudom, hogy megoldod egyedül is.

Lily lenézett összefonódó kezükre, melyeket Ashton éppen szétválasztani készült, és arra gondolt, Miért ne? Ha valaki, Ashton igazán megérdemli, hogy őszinte legyen vele. Megérdemli, hogy megtudja, mit miért csinál. Talán megérti végre. És persze önmagával is jót tenne, ha ennyi év után kibeszélné magából a történteket.

Megszorította Ashton kezét, mely lassan elengedte volna az övét, és miközben néhány kövér, felszabadító könnycsepp végiggördült az arcán, felnézett a meglepett fiúra.

– Igazából tényleg jó lenne beszélni róla. Veled – tette hozzá. Megszívta az orrát, mire Ash előbányászott a zsebéből egy papír zsebkendőt, és a kezébe nyomta. – Köszi. – Megtörölte az orrát, majd felnézett a feszülten várakozó srácra. – Megígéred, hogy senkinek se mondod el? Ez… nem tartozik senki másra. – Lesütötte a szemét, és letörölte frissen kibuggyanó könnyeit.

– Persze. Megígérem, Lils. – Ash-t meglepte a lány váratlan viselkedése, és kíváncsian várta, mi sül ki ebből az egészből. Természetesen a titok is érdekelte, melyet ezek szerint Lily még a legjobb barátnőivel sem oszt meg. Csak vele – ezt se gondolta volna soha. – Gyere, üljünk le oda – mutatott a falnál álló, robosztus, sötét valamire, mely igazából egy hintaágy volt.

A hintaágy néhányszor oda-vissza lengett a súlyuk alatt, mire a világ újra visszasüppedt néma nyugalmi állapotába.

Lily megremegett a bőrét érő hűvös szellőtől, Ash pedig nem gondolt a következményekre: karját magától értetődő természetességgel kanyarította Lily válla köré, és kérdés nélkül a mellkasára vonta a lányt.

Lilyben fel sem merült, hogy tiltakozzon. Maga alá húzta térdeit, és befészkelte magát Ashton biztonságot nyújtó, meleg ölelésébe.

Ashton néhány percig várt, hogy a lány összeszedje magát, aztán halkan megszólalt: – Szóval mi borított ki ennyire?

Lily fészkelődött egy kicsit, aztán felnézett Ashtonra, de továbbra is csupán szemének csillogását, és arcának sziluettjét tudta kivenni a sötétből. Mégis kényelmetlenül érezte magát a tudattól, hogy Ash figyeli, miközben ő a legsötétebb emlékeit osztja meg vele. Nem akarta, hogy akár véletlenül is meglássa az arcára kiülő fájdalmat. Arra még nem állt készen, hogy teljesen kiszolgáltassa magát a fiúnak, ezért inkább lehajtotta a fejét, és Ashton őt ölelő, erős karjára fókuszált, miközben beszélni kezdett.

– Egy régi, visszatérő álom. Az borított ki. – Nagyot sóhajtott. – Kislány voltam, úgy öt-hat éves, és a szobámban kucorogtam. Féltem. Behallatszott, ahogy apám a saját hálószobájukban veszekszik anyuval – már megint. – Alig érezhetően megvonta a vállát. – Nem tetszett neki a vacsora, amit anyu főzött, pedig a kedvencemet készítette. Aztán jöttek a sikítások, meg az ütések hangjai. Nagyon meleg volt, én mégis vacogtam, és közben azért imádkoztam, hogy apám hamar elfáradjon, de Istennek épp más dolga volt. – Hangjából kihallatszott a csalódottság. Akkor fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy Isten csak akkor figyel az emberek imáira, amikor kedve van hozzá. Már rá sem számíthatott. – Amikor apám végre megunta, és elment otthonról, kinyitottam a szobám ajtaját, és nagyon lassan bemerészkedtem a szüleim hálójába. – Egy pillanatra elhallgatott, és amikor újra megszólalt, minden érzelem kiveszett a hangjából. – Anyu a padlón feküdt, és a szép bézs szőnyeg csupa vér volt. Meg a mindig tökéletesen festett és szárított, szőke haja is, amit úgy szerettem simogatni meg fésülni délutánonként, amikor apu nem volt otthon. Anyu mindig olyan csinos volt! Szép ruhákban járt, még otthon is szolid sminket viselt, hogy megfeleljen apunak, és nagyon kedves volt. De akkor mindebből semmi sem látszott, csak a vér, ami beborította az arcát, ráfröccsent a ruhájára… Egy darabig csak álltam az ajtóban, próbáltam látni őt, de nem tudtam. Aztán odamentem a telefonhoz, és tárcsáztam. – Érezte, hogy Ashton karja megfeszül a teste körül, és még szorosabban öleli. – Még akkor is csak távolról néztem anyut, amikor megérkeztek a mentők. Anyuról semmit se mondtak, csak beültettek maguk mellé, a kocsiba. – Hosszú szünetet tartott, míg az emlékei között kutatott. – A rendőrök meg a szociális munkások sokáig nem hagytak aludni, pedig másra se vágytam. Azt gondoltam, ha elalszom, és másnap felébredek, kiderül, hogy csak rosszat álmodtam. De ők csak jöttek a kérdéseikkel. Nem volt bűntudatom, amiért elárultam apámat. Szar alak volt – köpte a szavakat. – Mindenki azt hitte, jó ember – sokáig én is –, mert nagyon jó színész volt, de otthon nem játszott. Csak az bántott, hogy túl kicsi és gyenge voltam, és nem tudtam, nem mertem segíteni anyunak. – Hallotta, hogy Ashton légzése felgyorsul.

– Téged is bántott? – Ashton hangja remegett az elfojtott dühtől.

– Nem. Én voltam a szeme fénye. Ezért sem mertem közbeszólni – nem akartam, hogy engem is megutáljon. Tudom, hogy önző voltam – tette hozzá bűntudatos hangon. – De anyám új pasija… – Nagyot sóhajtott. – Tudod, neki nem a vér szerinti gyereke voltam. Ha épp az útjába kerültem, amikor bekattant… Mindegy, túléltem, ahogy anyám is. Sydney-be költöztünk, és azóta minden oké. Anyu belátta, hogy csak az agresszív faszkalapokat vonzza, úgyhogy inkább nem pasizik.

– Ahogy te se.

– Ahogy én se.

Ashton hosszan hallgatott. Olyan szorosan ölelte magához a lányt, ahogy csak tudta, anélkül, hogy fájdalmat okozna neki, és közben az járt a fejében, hogy Lily valóban nagyon erős. Mert mindezt kibírta, és normális felnőtt lett belőle. El sem tudta képzelni, milyen nehéz lehetett neki. Végignézni, hogy az édesanyját egyik férfi a másik után alázza meg és bántalmazza, elszenvedni a nevelőapja ámokfutását. Nem is akarta elképzelni, mert érezte, hogy csak nő a haragja, és úgy gondolta, Lilynek most nem erre van szüksége, hanem a támogatására.

Nagyon is megértette Lily viselkedését, de azt szerette volna, hogy a lány megértse, nem minden kapcsolat alakul ilyen borzalmasan. Azt akarta, hogy tudja, többé már nem kell félnie, ahogy azt is, hogy mindez nem az ő hibája volt.

– Nem minden férfi ilyen – mondta halkan, de határozott meggyőződéssel. – Nem minden férfi bántalmazza a nőket.

– Persze, tudom.

– De nem hiszel benne, igaz?

Lily továbbra sem nézett a fiúra, de a szavait megfontolta, nehogy megbántsa őt. – Akadnak problémáim a bizalommal.

– A francba! – Ash bosszúsan fújtatott. – Az a baj, hogy ezek után teljesen meg is értelek. Elbaszták az egész gyerek – és kamaszkorod. De Lils, hinned kell nekem: nem minden férfi akar bántani. Tudom, hogy találsz majd olyat, aki szeretni akar, és nem… – Nem akarta befejezni a mondatot. – Hiszel nekem? – Zavarta, hogy a lány rá sem néz, de nem tette szóvá.

Lily szemébe, azóta, hogy leültek, most először szökött könny. Összeszorult a torka, így csak némi késlekedéssel tudott válaszolni. – Megpróbálok. Szeretnék hinni neked.

Ashton fellélegzett. – Az pont elég – egyelőre. – Végigsimított a lány libabőrös karján, majd a háta mögé nyúlva kutatott a pléd után, amit emlékei szerint Hoodék mindig ott tartanak. Amikor megtalálta, fél kézzel széthajtogatta, magukra terítette, és újra átölelte Lilyt. Tetszett neki, hogy a karja tökéletesen illik a lány derékhajlatába. Bár habozott, arcát végül Lily feje búbjára hajtotta, úgy hallgatta a lány légzését, mialatt gondolatai kusza összevisszaságban kavarogtak a fejében. Néhány perc múlva megtörte a csöndet. – Nem a te hibád volt.

– Hm?

– Ne hibáztasd magad azért, mert nem tudtad megmenteni anyukádat. Nem a te dolgod volt. Te magad mondtad: csak egy kislány voltál, még gyerek. Tudom, hogy azt gondolod, a gyerekek gyengék, magatehetetlenek – épp elégszer elmondtad –, de ezért nem hibáztathatod őket – sem magad. Nem a te feladatod volt megvédeni egymástól a szüleid. Nekik kellett volna megvédeniük téged saját maguktól. Szeretted anyukádat, és neki csak erre volt szüksége tőled. Te mindent megtettél, úgyhogy ideje megbocsátanod magadnak.

Lily arra gondolt, amikor a focipályán Ash tanítványaihoz beszélt, és arra is, amikor a karjában tartotta Adamet, vagy amikor együtt fürdették Ash-sel. Eszébe jutottak az akkori gondolatai: azok a gyerekek mind ártatlanok. Talán felnőttek segítségére szorulnak, de nem gyengék. Ő is arra a következtetésre jutott, hogy az ő erejük a szeretetükben és a vidámságukban rejlik, mellyel mosolyt csalnak a felnőttek arcára. És ő mindig megmosolyogtatta az édesanyját. – Azt hiszem, már megtettem – felelte, és gondolatban azt is hozzátette, hogy ebben Ash is nagy segítségére volt.

– Akkor jó. – Ashton magában továbbfűzte a gondolatsort. Nem értette, hogy lehetséges, hogy Lilyék környezete semmit sem vett észre a lelki terrorból. Hogy nem fedezték fel az édesanyja testén a verés nyomait? Dühítette, hogy ilyesmi anélkül megtörténhet, hogy bárkinek is tudomása lenne róla. Nem hitt benne. Azt gondolta, hogy a szemtanúk inkább elfordították a fejüket, és azzal nyugtatták magukat, hogy ez nem az ő dolguk. Talán titkon még örültek is neki, hogy ez nem velük történik, és magukban eltökélten ismételgették, hogy velük ilyesmi nem is eshet meg. Pedig ebbe a kelepcébe bárki beleeshet.

Biztos volt abban, hogy többen is tudtak az erőszakról, és mérhetetlen haraggal töltötte el a tudat, hogy azok az emberek hagyták Lilyt szenvedni. Meg se próbáltak segíteni neki és az anyukájának, eszükbe sem jutott megvédeni azt a megszeppent, sokkos, kiszolgáltatott kislányt. Milyen egyedül érezhette magát! Egy tehetetlen anyával, aki nem tud szabadulni az agresszív férjétől, és a környezetében élőkkel, akik inkább félrenéztek. Meggyőződése volt, hogy ő sosem tenne ilyet, ahogy az is, hogy Lilynek még mindig hiányzik egy erős támasz. – Rám mindig számíthatsz, Lils – biztosította a lányt.

Lily egész testén jóleső borzongás futott végig, elöntötte a hála érzése. Miközben úgy érezte, a szíve túlcsordul az Ashton iránt érzett szeretettől, könnye akaratán kívül is kibuggyant. Megvárta, míg felfokozott érzelmei lecsitulnak, csak azután reagált a mondatra, melyet gyerekkora óta vágyott hallani. Könnytől csillogó szemmel felnézett Ash sötétbe burkolózó arcára, és halvány, bizalommal teli mosolyt küldött felé, bár úgy sejtette, a sötétben a fiú ebből semmit sem láthatott. – Tudom. – Néhány másodpercig még nézte a fiú szemében ragyogó fényt, majd fejét visszahajtotta Ash vállára, az álla alá, és szorosabban ölelte magához őt. – Köszönöm, Ash! – mondta még, és nagyot sóhajtva hagyta, hogy ellazuljanak mindig ugrásra kész, feszes izmai. Ash karjában végre megpihenhetett, mert biztos volt benne, hogy mellette nincs mitől tartania.