Ash és Lily 7.

Lily Caluméknél látta utoljára Ashtont.

Reggel Calum anyukája kiment a hátsó kertbe, és megtalálta őket a hintaágyon. Az asszony kedvesen mosolygott rájuk, egyetlen megjegyzést sem tett, Lily azonban zavarban volt, amikor felébredt Ashton karjaiban, a mellkasára hajtott fejjel, lábát átvetve a fiúén. Még soha életében nem volt ennyire közel senkihez, és nem tudta, hogyan viselkedjen. Ám Ash most is megkönnyítette a helyzetét. Amint kinyitotta fáradtságról árulkodó, karikás szemét, rámosolygott, és megkérdezte, jól aludt-e. Arra is kíváncsi volt, hogy jól van-e, és megnyugodott-e a rémálma után. Lilyt örömmel töltötte el, hogy minden kérdésre őszintén felelhetett igennel. Úgy látta, Ashtont megnyugtatta a válasza. A srác, miután még egyszer magához ölelte, elengedte, és őt is mozgásra késztetve, felült. Nagyot nyújtózva felegyenesedett, majd őt is lesegítette a himbálózó hintaágyról.

– Köszönöm, hogy megbízol bennem. Sokat jelent, hogy elmondtad, ami veled történt – mondta a szemébe nézve, Lily pedig nagyot nyelve bólintott. A filmekben itt jön a nagy összeborulás, de ők nem egy nyálas romantikus film szereplői voltak: miután mindketten eléggé zavarba jöttek, egymásra vigyorogtak, és otthagyták a verandát.

Amikor beléptek a nappaliba, a többiek még csak ébredeztek – még egyszer, hosszan összefonódott a tekintetük, szavak nélkül is kifejezve, hogy jobb is, ha a hajnali beszélgetésükről, és az egymás karjaiban töltött órákról senki sem szerez tudomást, aztán úgy tettek, mintha ők is csak akkor keltek volna fel.

Ez három napja történt, és Lily azóta se találkozott Ash-sel, ahogy mással se. Reggeltől estig dolgozott, és bár az elválásukat követően Ashton egyszer még felhívta, nem csak találkozni, de beszélgetni sem volt ideje a sráccal. Több hívás nem érkezett Ash számáról, neki pedig nem volt bátorsága keresni a fiút. Csak remélte, hogy Ashton nem hiszi azt, hogy megint kerüli, mert erről szó sem volt. A következő héten kezdődött a főiskola, és ő minden lehetőséget megragadott, hogy a lehető legtöbb pénzt összegyűjtse kezdés előtt, hogy ne az édesanyjától függjön.

Ezen a napon azonban korábban végzett. Egész délelőtt azt tervezgette, mit csinál majd a szabadidejével – Maggie és Angie is szívesen találkozott volna vele, ő viszont mindkét programlehetőséget elvetette. Otthon, a sütő mellett állva, édesanyjának is nemet mondott, aki egy vígjáték megnézésére csábította. Félretett neki egy tányérnyi süteményt, a többit azonban becsomagolta, és azzal búcsúzott az asszonytól, hogy átugrik egy barátjához, és még nem tudja, mikor ér haza.

Lilynek hiányzott Ashton, muszáj volt látnia, hallania a hangját. Amint a srác háza felé sétált, az járt a fejében, hogy talán mégis okosabb lett volna felhívnia őt, és megkérdezni, otthon van-e egyáltalán. Kínos lesz valamelyik családtagjának odaadni a sütit, aztán hazakullogni. Csak ekkor jutott eszébe, hogy az még kínosabb, ha Ash otthon van, de barátokkal, esetleg egy másik lánnyal.

Mit mondjon akkor, miért jött?

Megtorpant a járda közepén, és a tarkóját vakarva gondolkozott. Kis híján megfordult, és elindult haza, ám egy minden addiginál lényegesebb és erőteljesebb gondolat visszatartotta: nem választhatja mindig a könnyebb utat. Nem engedheti, hogy továbbra is a félelmei irányítsák. Azért született erre a világra, hogy éljen, tapasztaljon és tanuljon, de ha minden nehézségtől megriad, és nem megy a dolgok elébe, örökre az a lány marad, aki a szobája padlóján kuporogva várja, hogy minden véget érjen. Az a lány, aki csupán létezik, de nem él. Az a lány, aki nem tudja, milyen zavartan dadogni kínjában, mert esélyt sem adott magának a tévedések megélésre; aki nem tudja, milyen önfeledten táncolni a barátaival, mert fél, hogy megtetszik egy fiúnak; aki nem tudja, milyen egy férfi vággyal átitatott csókja, mert fél, hogy egy kapcsolat összetöri.

Nem, ő többé nem akart ilyen lány lenni. Nem akart félni, csupán élni akart. Szerelmesnek lenni, csalódni, sokat nevetni, szórakozni, egyszer becsípni, flörtölni, bizakodni és bízni, a mában létezni, örömkönnyeket hullatni, utazgatni, megannyiszor tévedni, szeretni és szeretve lenni, a karjában tartani a gyermekét, unokákat nevelni, egy szerető férfi oldalán megöregedni, és felidézni a kalandokat, melyekben életük során részük volt.

Ha most visszatáncol, talán sosem kezd el élni. A jövője csakis rajta múlott, és ő úgy döntött, akármi történjen is, elmegy Ashtonhoz.

A csengetésre egy sötét hajú tinédzser lány nyitott ajtót; minden bizonnyal Lauren, Ash húga, bár semmiben sem hasonlított a bátyjára. A lány alaposan végigmérte őt, majd tekintete megállapodott a zacskóba csomagolt sütis dobozon.

– Szia! Lily vagyok, Ash egyik barátja.

– Á!

Lily nem tudta hova tenni egyetlen hangból álló válaszát, de nem is törte rajta sokáig a fejét. Nem azért jött, hogy azt fejtegesse, Ash esetleg beszélt-e már róla, vagy éppen ellenkezőleg: elvész a női látogatók tengerében. Azért jött, hogy lássa Ashtont, és feltett szándéka volt elérni a célját. – Ő itthon van?

– Ja, hátul van. Gyere, mutatom az utat. – Bevezette a tágas házba. – Lily, ugye? – Ezek szerint nem volt itthon téma, gondolta Lily megkönnyebbülve. – Én Lauren vagyok, Ash húga. Ez a törpe meg az öcsénk, Harry.

– Hé! Nem vagyok törpe!

Lily mosolyogva nézte a felháborodott, homokszín hajjal keretezett arcot. Furcsamód Harry se nagyon hasonlított Ash-re, de aranyos kölyök volt.

A testvérek barátságos mosolya segített, hogy fel tudjon engedni kissé. – Ezt itt hagyom nektek. – A sütis dobozt Harry kezébe nyomta, aki azonnal nekilátott, hogy kicsomagolja a zacskóból. – Csak hagyjatok a bátyátoknak is. Szerintem nem lenne feldobva, ha mindet megennétek – mosolygott.

– Azta, mennyi süti! – kiáltotta Harry sugárzó arccal, amikor felnyitotta a doboz tetejét. Lehunyt szemmel beleszagolt a dobozba, és élvezettel nyalta meg a szája szélét. – Hát, Ashtonnak nem árt sietnie, ha ebből enni akar – vigyorgott huncutul, és Lily végre felfedezett valamit Ashtonból a mosolyában. – Te csináltad?

– Aha. – Lily szája széles mosolyra húzódott a kissrác őt istenítő arckifejezésétől.

– Őt már megfőzted. Gondolom, Ash-sel se lesz nehéz dolgod – mondta Lauren, és Lily zavarának láttán felnevetett. – Bocs, nem akartalak cikis helyzetbe hozni.

– Dehogynem, de nem baj.

– Oké, tényleg – kuncogott a lány. – Na, gyere! – Megfogta Lily kezét, és maga után húzta. – Ott van – mutatott egy, a kertben elhelyezett trambulinon fekvő alakra, és arcán mindentudó mosollyal figyelte Lily elnyíló ajkát és álmodozó tekintetét. – Akkor én visszamegyek kimenteni pár sütit.

Lily nagy levegőt vett, és kilépett a kertbe. Elsétált a trambulinig, megállt mellette, onnan figyelte Ashtont. A srác fülhallgatón keresztül zenét hallgatott, lehunyt szemhéja időnként megrebbent. Annyira békésnek tűnt, Lilynek nem volt szíve megzavarni. Tekintete lejjebb siklott Ashon mezítelen mellkasára, bejárta az izmos felsőtest minden négyzetcentiméterét, egészen le, a lapos hasig, majd onnan a masszív bőröv fölött előbukkanó, Lily fantáziáját végképp beindító csípőcsontokig.

A kora tavaszi napsugarak erőteljesen sütötték a bőrét, de nem ez okozta az egész testén végiggyűrűző forróságot. Ujjait végigfuttatta nyirkos tarkóján, csak ekkor figyelt fel felgyorsult légzésére is.

Pillantása az izgató csípőnél időzött, vére egyre gyorsabban száguldott ereiben. Az volt a pont, ahol a szabad bőrfelületek az öv és a hihetetlenül feszes, fekete farmer anyaga alá vesztek. Innentől kezdve mozgathatta csak meg igazán a fantáziáját.

Férfiakon sosem kedvelte a testre simuló csőnadrágot, de most, Ash-t bámulva, hálát adott ezért a ruhadarabért. Ez ugyanis mégsem bízott sokat a képzeletére. Ajkát beharapva mustrálta az öv alatt húzódó domborulatot, mely felfedte Ash férfiasságának impozáns méreteit.

Akaratán kívül is elképzelte, milyen lehet, amikor Ashton megkíván valakit, és a fejében feltoluló, fülledt képsorok hatására újabb, apró izzadságcseppek ütköztek ki a bőrén. Komoly erőfeszítésébe került elszakítani pillantását a fiú ágyékától, és inkább a vastag izomkötegektől feszülő combjára és lábszárára koncentrálni.

Volt valami felettébb izgató abban, ahogy Ashton meztelen felsőtesttel, mezítláb, csupán egy roppant feszes farmerban élvezte a napsütést. Az egész testtartása azt a képzetet keltette, hogy csak arra vár, ő mellé feküdjön, és összebújjanak.

Elképzelte, amint azok az erős karok, melyek néhány napja féltő gonddal simultak a dereka köré, most olyan szorosan zárják körül, hogy szinte levegőt sem kap. Már-már érezte, ahogy teste hozzápréselődik Ashtonéhoz, a bőréhez tapad Ashton felhevült, izzadságtól fénylő bőre, és úgy egymásba olvadnak, hogy azt sem tudják, hol kezdődik az egyikük, és hol végződik a másikuk.

Vajon Ashton ábrándozott arról valaha is, milyen lenne a bizalmába férkőzni, és egészen belemerülve, beleveszve a testébe, szeretkezni vele?

Ott állva, kínjában az ajkát rágcsálva azt kívánta, bár így lenne. Bárcsak Ashton is éppúgy vágyna rá, ahogy ezekben a pillanatokban ő vágyott a srácra!

Mintha olvasott volna a gondolataiban, Ashton megmozdult, felé fordította a fejét, és arcát a karjával leárnyékolva egyenesen ránézett, a túlfűtött képsorok pedig végképp eltűntek Lily szeme elől. Elképzelése sem volt, mi járhat Ash fejében, csak abban volt biztos, hogy ő még mindig az iménti gondolatai hatása alatt áll, és amíg el nem szabadul a srác közeléből, vagy az fel nem vesz egy pólót, ez így is marad.

Zavarban volt, de nem hibáztatta magát: ki lenne képes tiszta fejjel gondolkodni egy olyan ember közelében, aki ekkora szexuális vonzerővel bír?

Biztos volt benne, hogy bármelyik másik lány is ugyanígy reagált volna, ha meglátja Ash-t – nyilván Lauren is ezért szórakozott magában olyan jól, amikor kihozta őt ide. Pontosan tudta, milyen kép fogadja majd őt, és hogy ennek a látványnak képtelenség ellenállni.

Ashtont – bár nem adta jelét – meglepte, hogy ott látja Lilyt. Örült neki, de meglepte. Fogalma se volt, mitől, de Lily fénylő, tágra nyílt szeme, kipirult arca és egész testtartása azt sugallta, kínosan érzi magát. Bármelyik másik lányról azt gondolta volna, az ő hiányos öltözéke ajzotta fel, főleg az után, hogy látta, ahogy Lily megnyalja és beszívja az ajkát, majd zavarában elkapja róla a tekintetét. Bárki másról ez jutott volna eszébe, Lilyről viszont soha. Kizárta annak lehetőségét, hogy neki ilyesmi akár csak megforduljon a fejében, bár őszintén remélte, ez egyszer megváltozik. Tudta, hogy Lily viselkedésében hiába keresne logikát, mert ő általában ösztönösen viselkedik, így inkább arra fókuszált, hogy mielőbb mosolyt csaljon arra a tökéletes arcra, vagy legalább eltüntesse a szorongást a tekintetéből.

Az egyik füldugót kihúzta a füléből, és Lily felé nyújtotta a kezét. – Nincs kedved idefeküdni? Nekem néha jólesik elnyúlni a napsütésben, és zenét hallgatni. – Beszéd közben felkönyökölt, és arrébb csúszott a kifeszített szöveten, hogy helyet csináljon maga mellett a lánynak. Felnézve még látta, hogy Lily nagyot nyel, és egy pillanatra elsápad, majd arcszíne a korábbinál is mélyebb színezetű pirosra vált. Összevont szemöldökkel mérte végig a lányt. – Ne félj, Lils. Tudod, hogy mellettem biztonságban vagy. Egy ujjal sem érek hozzád.

– Persze, tudom.

Ashton tekintetét nem kerülte el a mozdulat, mellyel Lily végigsimított a nyakán, majd a füle mögé igazította előrehulló tincseit. Kissé felgyorsult légzéssel, és csak ritkán pislogva nézte végig, hogy a lány felhajtja a farmerja szárát, a topját pedig egészen a melle alá gyűri fel, ahol megcsomózza azt. Csupán néhány másodpercet engedélyezett magának, hogy Lily tökéletes alakján, hibátlan bőrén és lapos hasán legeltesse a szemét, aztán a hátára fordult, és az eget bámulva várta, hogy Lily felmásszon mellé a trambulinra.

Miután Ash a kezébe nyomta a fülhallgatója felét, Lily a saját fülébe dugta azt, és a Wake me up when September endset hallgatva elhelyezkedett a fiú mellett.

Ha arra vágyott, hogy lecsillapítsa szapora szívverését, a lehető legrosszabb megoldást választotta. Karja szorosan Ashton napsütéstől átforrósodott karja mellett feküdt – bőrét meg-megcsiklandozták a fiú alkarját borító szőrszálak –, combja összeért Ashtonéval, orrát megtöltötte a fiú bőrének dezodorral és a trambulin szövetét alkotó szintetikus anyag keserű szagával keveredő, édeskés illata.

Hogy fogja így kiverni a fejéből azokat az erotikus képeket?

Hogy fog ezek után Ash szemébe nézni anélkül, hogy fantáziálna róla?

Valahogy majd csak megoldja, gondolta, és kifújta az addig bent tartott levegőt. A valószínűtlenül kék eget bámulva kutatott az agyában olyasmi után, ami feledtetheti vele, mennyire kívánatos Ashton, de valahogy semmi érdemleges sem jutott eszébe. Mintha törölték volna a memóriáját, és csupán a kertben keletkezett benyomásait hagyták volna meg – képtelen volt a mellette fekvő, félmeztelen srácon kívül bármi másra gondolni.

– Lils?

 A lány érezte, hogy Ashton kisujja hozzáér a combjához. – Hm?

– Örülök, hogy itt vagy.

Lily testét melegség járta át a fiú egyszerű, számára mégis sokat jelentő kijelentésétől. – Én is örülök. – Mindketten elhallgattak, és a következő dalt csendben hallgatták végig. Lily gondolatai kalitkából szabadult madarakként repdestek egyik témától a másikig, de egyikbe sem tudott sokáig belekapaszkodni. Nem bánta, örült, hogy egyáltalán képes gondolkodni, és végre nem csupán a fülében doboló vérének ritmusát hallja, csak mert egy szexi pasi mellett fekszik. Bár ő nem csupán egy szexi pasi, hanem Ashton. Ashton, aki…

– Miért jöttél? – szakította félbe Ash. – Mármint tényleg jó, hogy itt vagy velem, de biztos van oka is. Beszélni akarsz velem valamiről, vagy…?

Lily fészkelődni kezdett; erre a kérdésre nem volt kész válasza. Mégis mit mondhatna neki? Azelőtt sosem járt Ash-nél, napok óta nem beszéltek – ugyan milyen ürügyet találhatna ki? A süti nyilván nem elég nyomós érv az ittléte igazolására.

Talán megmondhatná neki az igazat.

Érezte, hogy újra felhevül a bőre, és biztos volt benne, hogy elpirult. Tartott tőle, hogy Ashton észreveszi, de azért a fiú felé fordította az arcát, hogy láthassa annak reakcióját. Ashton hunyorogva kutatta a vonásait, és ettől még inkább zavarba jött. Nagyot nyelt, mielőtt megszólalt. – Nagyon ciki lenne, ha azt mondanám… – még hezitált, hogy ki merje-e adni magát, de ostobaságnak tűnt továbbra is hazudni a fiúnak – hiányoztál? – Eddig az Ashton orrán elszórtan felbukkanó szeplőket tanulmányozta, de most felnézett a napsütéstől egészen keskenyre összehúzott, zöldben játszó szempárba.

Ashton meglepettnek, elgondolkodónak tűnt, végül azonban kedves, kisfiús mosolyra húzta ajkát. – Nem. A létező legjobb választ adtad. – Mosolya kiszélesedett, és egész lénye valahogy ragyogóbbá vált. Boldog volt, Lily ebből biztosan tudta. Szemérmes, mégis örömteli mosolyt villantott a fiúra. Arcát a vállához simította, és lehunyta a szemét.

Ashton végre fellélegzett. A vállának döntött arc érintésétől öröm járta át, az, hogy Lily izmai végre elernyedtek, megnyugtatta.

Lily vallomása sokat jelentett neki, többet, mint azt a lány gondolta volna. Nem is remélte, hogy egyszer az ő szájából hallja ezt a szót. Nem tudta, merre tart a kapcsolatuk, de nagy lépést tettek előre. Legszívesebben a karjába zárta és megcsókolta volna a lányt, mégis türtőztette magát, nehogy lerombolja, amit eddig felépített: Lily belé vetett bizalmát.

Lassan akart haladni vele, hogy a lány biztos legyen benne, mit akar, akármi legyen is az. Elgondolkodott a lehetőségein, de arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg akkor is így tenne, ha korábban mégis tévedett volna, és kiderülne, hogy Lily már akkor megkívánta őt. Nem látta értelmét siettetni a dolgokat, ha az azzal a kockázattal jár, hogy Lily megijed, és meggondolja magát vele kapcsolatban. Be akarta bizonyítani neki, hogy megéri megbízni benne és belészeretni. Ő akart lenni a férfi, aki megmutatja Lilynek, hogy egy kapcsolat egészen másképp is alakulhat, egy szerelem alapulhat őszinte érzelmeken és tiszteleten. Persze tisztában volt vele, hogy nem tökéletes, és rengeteg hibát követ el közben, de biztos volt az érzéseiben és abban, hogy képes lenne boldoggá tenni Lilyt.

Egyelőre azonban az is elég volt neki, hogy Lily mellette van. – Te is hiányoztál. Nagyon. – Ujjait végigfuttatta Lily apró kézfején, és az óvatosságra intő belső hangot félresöpörve, a tenyerébe zárta a nyirkos kezet. Figyelte, ahogy egy megkönnyebbült sóhaj után Lily még közelebb húzódik hozzá, aztán lehunyta a szemét, és megadta magát a fáradtságnak.

Ash és Lily - 6.

Lily megbánta, hogy engedett Calum győzködésének, és Luke-ékkal, Mikey-ékkal, Angie-vel és Ash-sel eljött Cal házába, hogy mind itt aludjanak. Persze jó volt így együtt lenni, mert Adam születése óta Sophie sok programról hiányzott, és még most is félóránként elmondta, mennyire hiányzik neki a nagyinál hagyott kisfia, ő azonban képtelen volt elaludni, és ezt egyáltalán nem találta szórakoztatónak. Reggel megint várta a munka, mégis álmatlanul forgolódott, és minden gondolata a nappali másik felében fekvő Ashton körül forgott. Gyötörte a Mi lett volna, ha… kezdetű kérdés.

Mi lett volna, ha a kezét Ashton tenyerébe csúsztatja, és hagyja magát táncba vinni?

Mi lett volna, ha erélyesebben szól Ashton után, és megkéri, hogy üljön le mellé?

Mi lett volna, ha az Ash-t magával rángató lánnyal mit sem törődve mégis odasétál a fiúhoz, és elkezd vele beszélgetni, ahogy eltervezte?

Mert már éppen feltápászkodott volna, amikor az a lány odalépett Ashtonhoz, ő pedig leforrázva roskadt vissza a magányos szigetként funkcionáló plédjére.

Mi lett volna, ha… ? – zakatolt egyre a fejében, és nagyot sóhajtva az oldalára fordult.

Ashton minden idegszálával érzékelte Lily jelenlétét. Bár végtelenül fáradtnak érezte magát, egyetlen röpke percre sem tudott álomba merülni. Rajta kívül mindenki más aludt, a helyiséget megtöltötte alvó barátai egyenletes szuszogása, már Lilyt sem hallotta mocorogni. Bármit megadott volna egy minden álmot nélkülöző, mély alvásért, ám alig néhány méterre a lánytól, akit szeret, tudva, ahogy nincs tovább, képtelen volt lehunyni a szemét.

Amikor meghallotta az elfojtott hüppögést, ösztönösen tudta, hogy a tompa hangfoszlányok Lily torkából szállnak fel. Meg sem lepte, milyen erővel szorul össze a szíve a lány szenvedésének hangjaitól. Segíteni akart neki, megnyugtatni, de ötlete sem volt, hogyan kezdhetne hozzá. Az volt az érzése, ha odamenne a lányhoz, az csak ellökné magától, talán meg is haragudna rá, amiért tanúja pillanatnyi gyengeségének. Mégsem gondolkodott sokáig, amikor Lily felállt, és lábujjhegyen kerülgetve földön fekvő barátait, kilépett a teraszra. Ashton a lehető legkevesebb zajt csapva követte Lilyt.

Lily a szúnyoghálóval borított, hátsó verandán állva végre szabad folyást engedett könnyeinek. Felsőtestét átkarolva görnyedt előre az őt börtönbe záró emlékek súlyától, és átadta magát a fájdalomnak és dühnek.

Nem emlékezett, mikor kúsztak be utoljára ezek a förtelmes emlékek az álmaiba, de mindent összevetve, nem volt oka csodálkozni. Ami Ashtonnal a parton történt, a tény, hogy olyan közel volt hozzá vágyai forrása, éppen elegendő erővel bírt, hogy előhívja agyából ezeket a képeket. Elvégre ezek miatt utasított el minden közeledést.

A veranda ajtajának csukódására összerezzent, és riadtan perdült meg a tengelye körül. Nagy kő esett le a szívéről Ashton árnyékba burkolózó alakjának látványától.

– Ash… – suttogta rekedten.

A fiú két hosszú lépéssel előtte termett. A sötétben csupán szemének csillogása, és meleg hanghordozása sejttette, hogy őszintén aggódik érte.

– Lils, mi a baj? Segíthetek valahogy?

Lily lehajtotta a fejét, és megkönnyebbülten sóhajtott fel. Megnyugtatta Ash jelenléte.

– Csak egy rossz álom volt. Egy rossz álom, ami inkább emlék, de…

Ash óvatosan végigsimított a karján, le, egészen a kézfejéig, melyet aztán a tenyerébe zárt.

– Szeretnél beszélni róla? – Habozott. – Szívesen meghallgatlak. Persze tudom, hogy elég erős vagy, és nincs szükséged a segítségemre, de… – Elhallgatott. Totális idiótának érezte magát. Mit is vár Lilytől? Hogy a vigasztalásától majd teljesen megváltozik, és a karjaiba omlik? Még mindig erre vár? Hát persze, mert egy igazi mazochista lúzer. Mintha nem döntötte volna el, hogy egyszer s mindenkorra békén hagyja Lilyt, sorjáztak negatív gondolatai. – Bocs, nem tudom, mi ütött belém. Tudom, hogy megoldod egyedül is.

Lily lenézett összefonódó kezükre, melyeket Ashton éppen szétválasztani készült, és arra gondolt, Miért ne? Ha valaki, Ashton igazán megérdemli, hogy őszinte legyen vele. Megérdemli, hogy megtudja, mit miért csinál. Talán megérti végre. És persze önmagával is jót tenne, ha ennyi év után kibeszélné magából a történteket.

Megszorította Ashton kezét, mely lassan elengedte volna az övét, és miközben néhány kövér, felszabadító könnycsepp végiggördült az arcán, felnézett a meglepett fiúra.

– Igazából tényleg jó lenne beszélni róla. Veled – tette hozzá. Megszívta az orrát, mire Ash előbányászott a zsebéből egy papír zsebkendőt, és a kezébe nyomta. – Köszi. – Megtörölte az orrát, majd felnézett a feszülten várakozó srácra. – Megígéred, hogy senkinek se mondod el? Ez… nem tartozik senki másra. – Lesütötte a szemét, és letörölte frissen kibuggyanó könnyeit.

– Persze. Megígérem, Lils. – Ash-t meglepte a lány váratlan viselkedése, és kíváncsian várta, mi sül ki ebből az egészből. Természetesen a titok is érdekelte, melyet ezek szerint Lily még a legjobb barátnőivel sem oszt meg. Csak vele – ezt se gondolta volna soha. – Gyere, üljünk le oda – mutatott a falnál álló, robosztus, sötét valamire, mely igazából egy hintaágy volt.

A hintaágy néhányszor oda-vissza lengett a súlyuk alatt, mire a világ újra visszasüppedt néma nyugalmi állapotába.

Lily megremegett a bőrét érő hűvös szellőtől, Ash pedig nem gondolt a következményekre: karját magától értetődő természetességgel kanyarította Lily válla köré, és kérdés nélkül a mellkasára vonta a lányt.

Lilyben fel sem merült, hogy tiltakozzon. Maga alá húzta térdeit, és befészkelte magát Ashton biztonságot nyújtó, meleg ölelésébe.

Ashton néhány percig várt, hogy a lány összeszedje magát, aztán halkan megszólalt: – Szóval mi borított ki ennyire?

Lily fészkelődött egy kicsit, aztán felnézett Ashtonra, de továbbra is csupán szemének csillogását, és arcának sziluettjét tudta kivenni a sötétből. Mégis kényelmetlenül érezte magát a tudattól, hogy Ash figyeli, miközben ő a legsötétebb emlékeit osztja meg vele. Nem akarta, hogy akár véletlenül is meglássa az arcára kiülő fájdalmat. Arra még nem állt készen, hogy teljesen kiszolgáltassa magát a fiúnak, ezért inkább lehajtotta a fejét, és Ashton őt ölelő, erős karjára fókuszált, miközben beszélni kezdett.

– Egy régi, visszatérő álom. Az borított ki. – Nagyot sóhajtott. – Kislány voltam, úgy öt-hat éves, és a szobámban kucorogtam. Féltem. Behallatszott, ahogy apám a saját hálószobájukban veszekszik anyuval – már megint. – Alig érezhetően megvonta a vállát. – Nem tetszett neki a vacsora, amit anyu főzött, pedig a kedvencemet készítette. Aztán jöttek a sikítások, meg az ütések hangjai. Nagyon meleg volt, én mégis vacogtam, és közben azért imádkoztam, hogy apám hamar elfáradjon, de Istennek épp más dolga volt. – Hangjából kihallatszott a csalódottság. Akkor fogalmazódott meg benne a gondolat, hogy Isten csak akkor figyel az emberek imáira, amikor kedve van hozzá. Már rá sem számíthatott. – Amikor apám végre megunta, és elment otthonról, kinyitottam a szobám ajtaját, és nagyon lassan bemerészkedtem a szüleim hálójába. – Egy pillanatra elhallgatott, és amikor újra megszólalt, minden érzelem kiveszett a hangjából. – Anyu a padlón feküdt, és a szép bézs szőnyeg csupa vér volt. Meg a mindig tökéletesen festett és szárított, szőke haja is, amit úgy szerettem simogatni meg fésülni délutánonként, amikor apu nem volt otthon. Anyu mindig olyan csinos volt! Szép ruhákban járt, még otthon is szolid sminket viselt, hogy megfeleljen apunak, és nagyon kedves volt. De akkor mindebből semmi sem látszott, csak a vér, ami beborította az arcát, ráfröccsent a ruhájára… Egy darabig csak álltam az ajtóban, próbáltam látni őt, de nem tudtam. Aztán odamentem a telefonhoz, és tárcsáztam. – Érezte, hogy Ashton karja megfeszül a teste körül, és még szorosabban öleli. – Még akkor is csak távolról néztem anyut, amikor megérkeztek a mentők. Anyuról semmit se mondtak, csak beültettek maguk mellé, a kocsiba. – Hosszú szünetet tartott, míg az emlékei között kutatott. – A rendőrök meg a szociális munkások sokáig nem hagytak aludni, pedig másra se vágytam. Azt gondoltam, ha elalszom, és másnap felébredek, kiderül, hogy csak rosszat álmodtam. De ők csak jöttek a kérdéseikkel. Nem volt bűntudatom, amiért elárultam apámat. Szar alak volt – köpte a szavakat. – Mindenki azt hitte, jó ember – sokáig én is –, mert nagyon jó színész volt, de otthon nem játszott. Csak az bántott, hogy túl kicsi és gyenge voltam, és nem tudtam, nem mertem segíteni anyunak. – Hallotta, hogy Ashton légzése felgyorsul.

– Téged is bántott? – Ashton hangja remegett az elfojtott dühtől.

– Nem. Én voltam a szeme fénye. Ezért sem mertem közbeszólni – nem akartam, hogy engem is megutáljon. Tudom, hogy önző voltam – tette hozzá bűntudatos hangon. – De anyám új pasija… – Nagyot sóhajtott. – Tudod, neki nem a vér szerinti gyereke voltam. Ha épp az útjába kerültem, amikor bekattant… Mindegy, túléltem, ahogy anyám is. Sydney-be költöztünk, és azóta minden oké. Anyu belátta, hogy csak az agresszív faszkalapokat vonzza, úgyhogy inkább nem pasizik.

– Ahogy te se.

– Ahogy én se.

Ashton hosszan hallgatott. Olyan szorosan ölelte magához a lányt, ahogy csak tudta, anélkül, hogy fájdalmat okozna neki, és közben az járt a fejében, hogy Lily valóban nagyon erős. Mert mindezt kibírta, és normális felnőtt lett belőle. El sem tudta képzelni, milyen nehéz lehetett neki. Végignézni, hogy az édesanyját egyik férfi a másik után alázza meg és bántalmazza, elszenvedni a nevelőapja ámokfutását. Nem is akarta elképzelni, mert érezte, hogy csak nő a haragja, és úgy gondolta, Lilynek most nem erre van szüksége, hanem a támogatására.

Nagyon is megértette Lily viselkedését, de azt szerette volna, hogy a lány megértse, nem minden kapcsolat alakul ilyen borzalmasan. Azt akarta, hogy tudja, többé már nem kell félnie, ahogy azt is, hogy mindez nem az ő hibája volt.

– Nem minden férfi ilyen – mondta halkan, de határozott meggyőződéssel. – Nem minden férfi bántalmazza a nőket.

– Persze, tudom.

– De nem hiszel benne, igaz?

Lily továbbra sem nézett a fiúra, de a szavait megfontolta, nehogy megbántsa őt. – Akadnak problémáim a bizalommal.

– A francba! – Ash bosszúsan fújtatott. – Az a baj, hogy ezek után teljesen meg is értelek. Elbaszták az egész gyerek – és kamaszkorod. De Lils, hinned kell nekem: nem minden férfi akar bántani. Tudom, hogy találsz majd olyat, aki szeretni akar, és nem… – Nem akarta befejezni a mondatot. – Hiszel nekem? – Zavarta, hogy a lány rá sem néz, de nem tette szóvá.

Lily szemébe, azóta, hogy leültek, most először szökött könny. Összeszorult a torka, így csak némi késlekedéssel tudott válaszolni. – Megpróbálok. Szeretnék hinni neked.

Ashton fellélegzett. – Az pont elég – egyelőre. – Végigsimított a lány libabőrös karján, majd a háta mögé nyúlva kutatott a pléd után, amit emlékei szerint Hoodék mindig ott tartanak. Amikor megtalálta, fél kézzel széthajtogatta, magukra terítette, és újra átölelte Lilyt. Tetszett neki, hogy a karja tökéletesen illik a lány derékhajlatába. Bár habozott, arcát végül Lily feje búbjára hajtotta, úgy hallgatta a lány légzését, mialatt gondolatai kusza összevisszaságban kavarogtak a fejében. Néhány perc múlva megtörte a csöndet. – Nem a te hibád volt.

– Hm?

– Ne hibáztasd magad azért, mert nem tudtad megmenteni anyukádat. Nem a te dolgod volt. Te magad mondtad: csak egy kislány voltál, még gyerek. Tudom, hogy azt gondolod, a gyerekek gyengék, magatehetetlenek – épp elégszer elmondtad –, de ezért nem hibáztathatod őket – sem magad. Nem a te feladatod volt megvédeni egymástól a szüleid. Nekik kellett volna megvédeniük téged saját maguktól. Szeretted anyukádat, és neki csak erre volt szüksége tőled. Te mindent megtettél, úgyhogy ideje megbocsátanod magadnak.

Lily arra gondolt, amikor a focipályán Ash tanítványaihoz beszélt, és arra is, amikor a karjában tartotta Adamet, vagy amikor együtt fürdették Ash-sel. Eszébe jutottak az akkori gondolatai: azok a gyerekek mind ártatlanok. Talán felnőttek segítségére szorulnak, de nem gyengék. Ő is arra a következtetésre jutott, hogy az ő erejük a szeretetükben és a vidámságukban rejlik, mellyel mosolyt csalnak a felnőttek arcára. És ő mindig megmosolyogtatta az édesanyját. – Azt hiszem, már megtettem – felelte, és gondolatban azt is hozzátette, hogy ebben Ash is nagy segítségére volt.

– Akkor jó. – Ashton magában továbbfűzte a gondolatsort. Nem értette, hogy lehetséges, hogy Lilyék környezete semmit sem vett észre a lelki terrorból. Hogy nem fedezték fel az édesanyja testén a verés nyomait? Dühítette, hogy ilyesmi anélkül megtörténhet, hogy bárkinek is tudomása lenne róla. Nem hitt benne. Azt gondolta, hogy a szemtanúk inkább elfordították a fejüket, és azzal nyugtatták magukat, hogy ez nem az ő dolguk. Talán titkon még örültek is neki, hogy ez nem velük történik, és magukban eltökélten ismételgették, hogy velük ilyesmi nem is eshet meg. Pedig ebbe a kelepcébe bárki beleeshet.

Biztos volt abban, hogy többen is tudtak az erőszakról, és mérhetetlen haraggal töltötte el a tudat, hogy azok az emberek hagyták Lilyt szenvedni. Meg se próbáltak segíteni neki és az anyukájának, eszükbe sem jutott megvédeni azt a megszeppent, sokkos, kiszolgáltatott kislányt. Milyen egyedül érezhette magát! Egy tehetetlen anyával, aki nem tud szabadulni az agresszív férjétől, és a környezetében élőkkel, akik inkább félrenéztek. Meggyőződése volt, hogy ő sosem tenne ilyet, ahogy az is, hogy Lilynek még mindig hiányzik egy erős támasz. – Rám mindig számíthatsz, Lils – biztosította a lányt.

Lily egész testén jóleső borzongás futott végig, elöntötte a hála érzése. Miközben úgy érezte, a szíve túlcsordul az Ashton iránt érzett szeretettől, könnye akaratán kívül is kibuggyant. Megvárta, míg felfokozott érzelmei lecsitulnak, csak azután reagált a mondatra, melyet gyerekkora óta vágyott hallani. Könnytől csillogó szemmel felnézett Ash sötétbe burkolózó arcára, és halvány, bizalommal teli mosolyt küldött felé, bár úgy sejtette, a sötétben a fiú ebből semmit sem láthatott. – Tudom. – Néhány másodpercig még nézte a fiú szemében ragyogó fényt, majd fejét visszahajtotta Ash vállára, az álla alá, és szorosabban ölelte magához őt. – Köszönöm, Ash! – mondta még, és nagyot sóhajtva hagyta, hogy ellazuljanak mindig ugrásra kész, feszes izmai. Ash karjában végre megpihenhetett, mert biztos volt benne, hogy mellette nincs mitől tartania.

Ash és Lily 5.

Az utóbbi két hétben Ashton alig látta Lilyt; a lány azt mondta, nagyon sokat dolgozik, ezért nem tud annyit velük lenni, mint azelőtt, Ashton azonban nem tudta, mit gondoljon. Lily ahhoz már túl sokszor hazudott, hogy kételkedés nélkül elhiggye, nem csupán az ő társaságát kerüli megint. Ezen meggyőződését támasztotta alá az is, hogy ha fel is bukkant, azóta az este óta Lily egyetlen egyszer sem engedte el magát, többé már nem volt olyan közvetlen; visszahúzódott a csigaházába, és onnan semmivel sem lehetett újra előcsalogatni.

Akárhogy is, Ash maga alatt volt, és egyre nehezebben színlelt jókedvet.

Egy délután Calum hívta, hogy csináljanak valamit együtt, mert már nem bírja a négy fal között. Ashtonnak nem volt kedve kimozdulni otthonról, de Calum a barátja volt, és szüksége volt rá – nem tehette meg vele, hogy nemet mond. Amióta Angie járni kezdett azzal a sráccal, Cal végképp elhagyta magát, ezért Ash mély levegőt véve igent mondott, és lélekben felkészült Calum fancsali képének látványára. Maga is meglepődött, hogy ezúttal Calum bizonyult erős támasznak, és ő volt az, aki a kilátástalan helyzetén elmélkedett.

Amikor a hoodie-ja zsebébe dugott kézzel, az erős szélben kissé dideregve megérkezett a partra, Calum a Luna Park irányába nézett a Sydney Harbour Bridge lábánál, majd lehajtott fejjel rugdosni kezdte a híd pillérének talapzatául szolgáló betont. Ash lassan odasétált a fekete hajú sráchoz, megállt mellette, és ő is a vidámparkot fürkészte.

– Kár volt idejönni, csak kínzod magad – mondta, és átkarolta barátja vállát.

Calum grimaszolt, majd szó nélkül hátat fordított a helynek, ahol Angie-vel először randizott. Hátát a hűvös betonnak vetette, és végigmérte Ashtont.

– Nehogy azt hidd, hogy te jobb vagy nálam. Szarul nézel ki. Meddig csinálod még ezt?

Ashton értetlenül bámult rá. – Mi a francról beszélsz?

– Tudod te azt! – Nagyot sóhajtott, és helytelenítően ingatta a fejét. – Lilyről beszélek, meg arról, hogy úgy loholsz utána, mintha bármi esélyed lenne nála. – Ashton döbbent, egyszersmind sértett arckifejezéséről tudomást sem véve folytatta. – Haver, ne szívasd magad tovább! Itt az ideje, hogy továbblépj, és mást keress magadnak. Ez nem fog összejönni, te is tudod, és rossz nézni, hogy folyton olyan képpel mászkálsz, mint akinek megdöglött a kutyája.

Ashton becsukta a száját, és zavartan nézett körbe, míg végül visszafordult Calhez.

– Azt hittem, rólad meg Angie-ről beszélgetünk…

– Ja, hát, tévedtél, öreg. – Megvonta a vállát. – Nem akartam beleszólni, de már… Nem tudom. Megváltoztál, és egyértelmű, hogy miatta.

Ashton hirtelen azt se tudta, mit mondjon. Nem vágyott erre a beszélgetésre. Előreestek a vállai, kelletlenül szólalt meg. – A többiek is tudják?

– Szerintem nem, de ha így folytatod, kiszedik belőled, mi bajod. Azt látják, hogy bánt valami, de még nem jöttek rá, mi az. – Kezét a srác vállára helyezte. – Komolyan, Ash, lépj tovább!

Ashton megrázta a fejét. – Próbáltam, nem megy. – Mély levegőt vett. – Mikey-nak igaza volt: azóta odavagyok érte, hogy tavaly szeptemberben belém szaladt az ajtóban. Hiába volt velem mindig olyan kiállhatatlan, képtelen voltam kiábrándulni belőle. – Elgondolkozott. – Kelsey-vel is ezért nem működött. Összejöttem vele, hogy elfelejtsem Lilyt, de aztán éppen miatta szakítottunk. Nem volt értelme együtt maradnunk, mert mellette is csak Lilyn járt az eszem. Nem volt tisztességes Kelsey-vel szemben.

Calum megrökönyödve húzta fel a szemöldökét. – Te tényleg szereted? – Ashton az ujjait babrálva bólintott. – Szar ügy – állapította meg Cal együtt érzőn, grimaszolva.

– Az. És ráadásul most már biztosan ő is tudja.

– Elmondtad neki? – kerekedett el Cal szeme. – Ja, Mikey – kapott észbe. – Nem volt valami diszkrét.

– Nem, én voltam, Sam buliján. Tudod, milyen vagyok piásan: kicsúsztak dolgok a számon. Meg utána is.

– Mire ő?

– Folyamatosan hárít. Nem küld el a picsába, csak menekül.  – Az ajkát beszíva gondolkozott. – Kezdem azt hinni, hogy nem is velem van baja, csak valamiért fél nyitni. Tudod, mire gondolok: mindig olyan idegesítően erősnek mutatja magát, pedig egy csaj se lehet ilyen. Mindenkinek szüksége van néha támaszra, de neki még véletlenül se. Nem kér segítséget, mindent egyedül old meg, állandóan egyedül mászkál késő éjjel. Most komolyan, én már becsavarodtam volna, ha ennyire… – a szavakat keresgélte – magányosan kellene élnem. Már attól is becsavarodok, ha belegondolok, mi történhetne vele egyedül, késő éjjel.

– Hát, ja. De ez az ő döntése.

– Igen, de szerintem csak így védekezik valami ellen.

– Vagy egyszerűen csak egy kőszívű ribanc. Jó, ez erős volt – visszakozott Cal Ashton borús tekintetét látva. – Az amúgy is valószínűbb, hogy földönkívüli. Gondolj csak bele: a feszes kis teste alatt valami nyálkás izé él, ami nem sajátította el rendesen az emberi viselkedési formákat. Apám, milyen lenne egy ilyennel kefélni! – Calum vigyorogva lendült bele. – Mint az Alien: a fejedre ül, és beléd nyomja a petéit – szerintem addig örülj, amíg nem vagy az esete.  – Calum úgy tett, mintha kirázná a hideg, és hangosan nevetett saját viccén.

– Nem vagy normális! – Ashton is a sráccal nevetett, ám az ő vidámsága nem szívből jött.

– Tudom – Calum mosolya lassan lehervadt arcáról. – Azért a helyedben számításba venném, hogy tényleg nem vagy az esete. Csak veled ilyen rideg – szerintem így akar távol tartani magától, de nem azért, mert fél, hanem mert nem akarja, hogy olyasmibe éld bele magad, aminek esélye sincs. – Szánakozó pillantást vetett az egyre komorabb arckifejezést öltő Ashtonra. – Te is tudod, hogy nem mindig megy haza egyedül. Én is, Luke-ék is, Mikey is sokszor kísérte már el, csak neked nem engedi. – Sajnálata jeléül egy pillanatra összepréselte az ajkát. – Jobban tennéd, ha kivernéd a fejedből, hogy majd te megmented. Lilynek semmi baja, tök normális csaj – velem mindig az. Nézd, tudom, hogy szar ezt hallani, de tényleg ideje, hogy feladd. Ha eddig nem állt kötélnek, már nem is fog. Lehetsz te a világ legszélesebb vigyorú csávója, akár a legnagyobb bránerrel is, ami kizárt, mert az az enyém – mosolygott –, ha ő nem lát benned semmit, hiába. – Megveregette Ashton lapockáját. – Lépj túl rajta, és keress olyan csajt, aki hajlandó ledobni előtted a textilt.

Ashton savanyú ábrázattal nézett rá. – Mint te, mi? Nem győzöm kapkodni a fejem, annyi csajod volt Angie óta…

Calumtől csupán egy grimaszra futotta, és mivel tudta, hogy Ash-nek igaza van, ejtette a témát.

Lily a homokos parton, egy pléden ücsörgött, onnan nézte a barátait és azok ismerőseit, amint mesterséges fények gyűrűjében táncolnak és isznak, szórakoznak és nevetnek.

Néhány perce még ő is közöttük állt, de amikor elkezdtek táncolni, ő a háttérbe húzódott. Pedig kedve lett volna, nagyon is szívesen táncolt és mulatott volna, de tartott tőle, hogy elveszíti a kontrollt, és olyasmit tesz, amit később esetleg megbánna. Ezért általában el sem ment az ehhez hasonló bulikra, ha mégis, kerülte az alkoholt és a táncot.

Erre a találkozóra csupán azért fogadta el a meghívást, mert az utóbbi hetekben nagyon sokat dolgozott, és szüksége volt egy kis kikapcsolódásra a barátaival, akiket a munka miatt amúgy is elhanyagolt.

Pillantása – ahogy az este folyamán már többször is – Ashtonra tévedt, aki a táncoló társaság szélén ácsorgott fél kezét zsebre vágva, a másikban egy üveg sört tartva. Arccal a hullámzó, koromfekete óceán felé fordult, még arra sem reagált, hogy Calum a homokot rugdosva mellébotorkált, és beszélni kezdett hozzá. Lily csupán profiljának egy részletét látta, de abból is meg tudta állapítani, hogy Ash kedve mit sem változott: ugyanolyan csekély életkedvvel állt ott, mint fél órája, amikor a társaságból utolsóként megérkezett. Lily tartott tőle, hogy el sem jön, pedig annak ígérete, hogy láthatja Ash-t, nagy szerepet játszott a döntésében, hogy elfogadja a meghívást. Az egész napos munka, a főiskolára való készülés és az otthoni teendők teljesen kifacsarták, és másra sem vágyott, csak hogy belenézhessen Ashton vidámságtól ragyogó szemébe, és hallhassa felszabadult nevetését. A srác azonban egyáltalán nem volt vidám, és szomorúságának látványától csak még rosszabbul érezte magát, mint az érkezése előtt.

Lily Maggie-t figyelte, aki alig egy perccel korábban állt fel mellőle, hogy mindkettejüknek hozzon üdítőt. Azon gondolkodott, amit a szőke lány mondott a továbbtanulást illető terveiről, amikor két szűk nadrágba bujtatott lábszár jelent meg a látóterében. Fejét egészen hátra kellett hajtania, hogy felnézhessen a lábak gazdájára; Ashton megnyerő vonásait tanulmányozva arra gondolt, ezért a látványért megéri kitörni a nyakát.

Ashton felé nyújtott tenyere megzavarta, a neki szegezett kérdés pedig arcára fagyasztotta mosolyát.

– Van kedved táncolni, Lils?

Lilynek csak ekkor tűnt fel, hogy egy lassú dal szól, amit nem is ismer. Zavartan nézett a srác szemébe, de amit a tiszta tekintet mögött látni vélt, csak még jobban elbizonytalanította. Ash egész arckifejezése azt a benyomást keltette benne, hogy ez egy teszt, amelyen csak egyetlen helyes válasszal mehet át.

Részben igaza is volt, ám az elkeseredett utolsó próbálkozás erőfeszítésit nem olvasta ki a fiú tekintetéből.

– Én nem táncolok, Ash. Sosem.

– Tudom, csak reméltem… Gondoltam, megkérdezem – vonta meg a vállát Ashton. – Akkor nem zavarlak tovább.

– Nem zavarsz – szólt Ashton után a lány, de már csak a srác kissé meggörnyedt hátának beszélt. Ashton esélyt sem adott neki, hogy megkérdezze, tánc helyett nem lenne-e kedve inkább leülni mellé, és beszélgetni. Persze egy másik világban, egy másik életben szívesen táncolt is volna vele; hozzásimulva, tenyerét a mellkasára szorítva, arcát a vállára fektetve ringatózott volna a karjában, most azonban csak bizseregtek az ujjbegyei Ashton mellkasának érintésére várva.

Tekintetével csalódottan követte a fiú távolodó alakját, figyelte, hogy valamivel távolabb nekitámaszkodik egy bezárt hot-dogos standnak, és azt is, hogy egy csinos lány szinte azonnal odalép hozzá, és a kezébe kapaszkodva bevonszolja a táncolók közé. Nem volt ereje nézni, ahogy összesimulva keringenek saját összeolvadó tengelyük körül; elfordította a fejét.

Ashton alig várta, hogy véget érjen a dal – ő Lilyvel akart táncolni, nem Samanthával. Sosem szerette az erőszakos lányokat, akik nem tűrnek ellentmondást. Pedig ő hárított, de aztán rájött, hogy előbb szabadul, ha enged. Amikor a Coldplay Magicjének utolsó taktusai is elhaltak, bűntudat nélkül fordított hátat ideiglenes táncpartnerének, és egyenesen Calum felé tartott, hogy elköszönjön tőle. Nem lett volna képes továbbra is Lily közelében maradni, mert igazából úgy érezte, egész galaxisok választják el őket.

Ökölbe szorított kezét dzsekije zsebébe süllyesztette, és egyenesen Calhez sétált. Barátja viszont még marasztalta, mert ő semmit sem látott az előbbi szégyenletes pofára esésből, neki pedig esze ágában nem volt felvilágosítani. Nem volt olyan hangulatban, hogy azt hallgassa, Cal megmondta előre.

Calum ígéretétől hajtva, hogy fél óra múlva együtt elindulnak, maradt, de gondolatban egészen máshol járt. Az elengedés foglakoztatta, az, hogy Calum tanácsát megfogadva ideje feladnia.

Igazság szerint azóta nem volt a szokásos önmaga, amióta pár napja Calummel beszélt. Bár meg volt róla győződve, hogy jobban kiismerte Lilyt, mint Cal, és ő maga áll közelebb az igazsághoz, barátja elültette benne a kétely csíráját, mely az elmúlt napok során szárba szökkent. Egyre inkább úgy látta, hogy Calnek van igaza, és Lily sosem lesz hajlandó a férfit látni benne – legjobb esetben is csupán jó barátok lehetnek, és ez mérhetetlen keserűséggel töltötte el.

Igazán szerette Lilyt, maga sem értette, miért, mert a lány mindent megtett, hogy megutáltassa magát, mégis így volt. Ennek azonban ideje volt véget vetnie. Közel egy év után be kellett látnia, hogy azzal teszi a legjobbat saját magával, ha feladja. Végleg.

Mélyről jövő sóhaj tört fel a torkából. Bárcsak az érzelmek is úgy halványulnának el, ahogy az ember akarja! – gondolta, és elfordította a fejét Lilytől, aki már a második olyan haverját küldte el, aki táncolni hívta. Nem vigasztalta, hogy a jelek szerint Lily nem csak őt kosarazta ki.