Luna Park

Nem tudtam, mit várjak az estétől.

Calummel volt randim, már a második.

Az első találkozónkra vegyes érzésekkel gondoltam vissza, miközben a Luna Park felé sétáltam. Abban sem voltam biztos, egyáltalán akarom-e ezt a második randevút; Calum nagyon tetszett, de arról fogalmam se volt, ő hogyan tekint rám. Nem adta jelét, hogy többet szeretne egy barátnál, akivel eltöltheti a szabadidejét.

Amikor elhívott a vidámparkba, hosszasan mérlegeltem. Attól féltem, hogy minél több időt töltünk együtt, minél jobban megismerem, annál jobban belehabarodom, ő viszont nem viszonozza majd az érzéseim. Az eszem azt súgta, ne kockáztassak, azonban a szívem éppen az ellenkező irányba terelt. A szívemre hallgattam: úgy döntöttem, adok még egy esélyt Calumnek. Hiába, nem tudtam ellenállni annak a különleges, sötét szempárnak és a kisfiús mosolynak.

A Luna Parkhoz érve nagy levegőt vettem, és még egyszer végignéztem magamon. Csak reméltem, hogy eltaláltam az öltözékem – sem túl szexis, sem túl visszafogott nem akartam lenni. Azt hiszem, a combközépig érő ruha bakanccsal és bőrdzsekivel biztonságos választás volt.

Közelebb sétáltam a vidámpark bejáratához, és Calum arca után kutattam a tömegben. Az óriási, groteszk férfiarcot formázó fal alatt elhelyezett vaskapu mellett állt zsebre dugott kézzel, és őrülten szexi volt. Amint pillantásom végigsiklott a farmerdzsekibe, kockás ingbe és hihetetlenül feszes, fekete csőnadrágba bujtatott alakján, kellemes bizsergést éreztem a gyomrom tájékán.

Calum mosolyogva hozzám lépett, majd zavartan, némán megállt előttem. Mondanom sem kell, hogy a mozis fiaskó megismétlődésének lehetőségétől én is zavarba jöttem. Cal azonban megmentette a helyzetet: szó nélkül hozzám hajolt, és megpuszilta az arcom.

Fogalmam se volt, mi járhat Cal fejében, én azonban másra se tudtam gondolni, mint az illatára, a testéből áradó melegre és telt ajkának puha érintésére. Eljátszottam a gondolattal, milyen érzés lehet, ha azok a húsos, bársonyos ajkak az enyéimre tapadnak, ám amikor a bőröm egy pillanat alatt átforrósodott, rájöttem, ez rossz döntés volt. Jobbnak láttam rá se nézni Calumre, amíg vissza nem nyertem az uralmam az elmém fölött, így többnyire a villódzó fényekre, a helyet uraló zajokra és illatokra koncentráltam, míg a parkban sétálva eldöntöttük, mit próbáljunk ki.

Az első választásunk az óriáskerékre esett. Sydney-t mindig is a világ egyik legszebb városának tartottam, de a kivilágított esti város látképe egyszerűen lenyűgözött. Teljesen belevesztem a látványba, így amikor Calum közelebb hajolt, egy pillanatra összerezzentem.

– Nem félsz? – suttogta a fülembe, miközben kezét az enyémre simította, én pedig beleborzongtam a közelségébe, az érzésbe, ahogy meleg lehelete a bőrömet érte.

– Nem – válaszoltam őszintén, ám szinte azonnal meg is bántam, mert Calum ennek hallatán elhúzta a kezét.

– Az jó – mosolygott, de mintha ő sem erre a válaszra számított volna. – Innen látszik a házunk! – kiáltott fel izgatottan némi hallgatás után. – Látod? Ott – mutatott egy távoli pontra, nekem viszont fogalmam se volt, hogy az öblön túl pislákoló tengernyi fényforrásból mégis melyik jelentheti neki az otthont. Amikor erre rájött, fejét az enyémnek döntötte, hogy egy vonalba kerüljön a szemünk, megfogta a kezem, és kinyújtott mutatóujjam arra a pontra szegezte, amelyiket látnom kellett.

És sikerült.

Mielőtt az óriáskerék megállt volna, még megmutatta néhány kedvenc helyét. Ugyanazt a módszert alkalmazta, amelyet korábban is, a képzeletem pedig újfent szárnyra kapott. Figyelnem kellett volna Calre, én azonban csak arra tudtam koncentrálni, hogyan kerülhetnék még közelebb hozzá.

Nem értettem Calum visszafogottságát. Bármelyik másik srác már rég a mellemet markolászta volna, vagy ujjai a combomon araszoltak volna a bugyim irányába, ő azonban semmi jelét nem adta, hogy ilyesmi foglalkoztatná. Csupán el kellett volna fordítania az arcát, az ajkunk máris összeért volna, és ettől majd’ megőrültem. Pedig máskor minden alkalmat megragadott, hogy a szexről beszéljen. Nem mintha azt akartam volna, hogy ezeket megtegye, de valamit azért igazán kitalálhatott volna, hogy éreztesse, különleges vagyok a számára. Igyekeztem elhessegetni a gondolatot, hogy talán mégsem tetszem neki, elvégre akkor nem hívott volna el egy második randira. Ám továbbra sem tudtam mivel magyarázni a viselkedését.

Amikor leértünk, Calum a kezét nyújtotta, és kisegített a székemből.

Miközben a vidámparkban sétáltunk, és azon törtük a fejünket, mi legyen a következő játék, amit kipróbálunk, Cal megállt egy édességes pultnál.

– Angie, kérsz óriásnyalókát? – A színes cukorcsíkokból összetekert édességre bökött, majd ujjait vigyorogva a fülemhez közelítette, és finoman megfogta a fülbevalómat, amely a nyalóka kicsinyített mása volt. – Pont olyan, mint a fülbevalód. Nagyon jól áll – mondta, és rámmosolygott, én pedig elpirultam a bóktól.

Kezünkben egy-egy hatalmas nyalókával szálltunk fel a Százkarú Polipra, melynek az volt a lényege, hogy a hosszú fémcsápok végén elhelyezett kabinok a saját tengelyük és a polipé körül is szédületes sebességgel forogtak. Szó szerint szédületessel, de mi nem bántuk. Mindketten eszeveszetten sikítoztunk és kacagtunk egyszerre, ám míg én a táskámba süllyesztettem az édességem, és igyekeztem minél szorosabban kapaszkodni, Cal elég nagylegénynek érezte magát ahhoz, hogy közben is bele-belenyaljon a nyalókájába. Egészen addig, amíg a nagy pörgés-forgás közepette egyszer csak elengedte a pálcikát, és a nyalóka kirepült a kezéből. Egyenesen a három kabinnal mögöttünk viháncoló, dús göndör hajú lány hajkoronájába…

A lány dühödten kutatta, honnan érkezett a nem várt meglepetés, ezért Calum lecsúszott az ülésén – már amennyire a biztonsági korlát engedte.

Még akkor is megállíthatatlanul nevettünk, amikor kiszálltunk a Polipból. Egymásba karolva próbáltunk erőt venni magunkon, de hiába. Amikor megpillantottuk a lányt, aki még mindig a hajába ragadt nyalókával küzdött, a nevetőgörcs végképp elhatalmasodott rajtunk, és eszünkbe se jutott segíteni, vagy bocsánatot kérni tőle. Cal vállára hajtott fejjel vihogtam, miközben igyekeztem megakadályozni, hogy a kibuggyanó könnyeim elkenjék a szemfestékem, ő pedig a derekamra font karral terelt más irányba.

A célbadobásnál Cal mindenképp szerencsét akart próbálni. Biztos volt benne, hogy nyer nekem valamit, és ezt azzal magyarázta, hogy nagyon jó kosaras – lehetetlen, hogy ne találja el valamelyik ajándékot.

Figyeltem, ahogy összpontosított, a karját, amint a válla fölé húzta, és az igazat megvallva nekem sem volt kétségem a sikerét illetően, bár az sem érdekelt volna, ha üres kézzel távozunk onnan. Beértem volna Calum látványával is, mert azokban a percekben volt benne valami igazán férfias; mint a vadász, aki éppen a zsákmányát készül elejteni. Ő viszont mérhetetlenül csalódott volt, miután a harmadik labda is célt tévesztve hullott a földre. Zavarban volt, úgy láttam, szégyelli magát gyatra teljesítménye miatt, ezért a pillantásomat kerülve inkább a földre szegezte tekintetét.

Őszintén megsajnáltam, és igyekeztem megvigasztalni.

– Emiatt ne érezd rosszul magad! Az ilyen játékokat úgy tervezik meg, hogy tutira ne essen le semmi. Te is láttad, hogy minden dobásod talált, erő is volt bennük – nem a te hibád.

Cal grimaszolt, de láttam a szemében, hogy értékeli a megnyugtatására irányuló törekvéseimet. Melegen rámmosolygott, én meg majd’ elolvadtam, de leginkább azzal vett le a lábamról, hogy amikor azt hitte, nem figyelek, komolyan, vágyakozva mért végig. Úgy gondoltam, kezdetnek ez is megteszi, bár sajnáltam, hogy velem valamiért továbbra sem szándékozott éreztetni a vonzalmát.

Ezután egyenesen a hullámvasút felé vettük az irányt. Alig vártam, hogy felüljünk, mindig is imádtam a sebességet. Calum osztozott a lelkesedésemben, és úgy láttam, tetszik neki a sebesség iránti szenvedélyem. Magabiztosan ült mellettem – ez viszont nekem imponált. Vonzódtam a magabiztos, egészséges önbizalommal rendelkező pasikhoz.

Calum vastag szemöldökét emelgetve vigyorgott rám, miközben a vonat felfelé kapaszkodott a lejtőn. A csúcson aztán teljesen elsápadt. Tenyerét a gyomrára tapasztotta, és bár próbálta tartani magát, egyértelműen egyre rosszabbul volt. Amikor a vonat meglódult, elkerekedett a szeme, egyik kezét a szája elé kapta, míg a másikkal úgy kapaszkodott, mintha az élete múlt volna rajta. Bár megfordult a fejemben, nem volt szívem ugratni. Jobb kezem az ő elfehéredett ujjaira szorítottam, és miközben a száguldástól és az éles kanyaroktól sikítottam, azért imádkoztam, hogy Calum ne hányja el magát.

Szerencsére kibírta, de az arca még mindig zöldes színben játszott, amikor elhagytuk a hullámvasút területét.

Egy padhoz kísértem, és leültettem.

– Jobban vagy? – kérdeztem.

– Nem igazán. Biztosan a perec…

Amiből én is ettem, mégse volt semmi bajom. Inkább arra szavaztam volna, hogy mégsem bírja a hullámvasutat, de ahelyett, hogy ezt megmondtam volna neki, helyeseltem a felvetésére, és igyekeztem elfojtani a mosolyom.

Leültem mellé, és türelmesen vártam, hogy elmúljon a rosszulléte. Fogalmam se volt, mihez kezdjek vele: már rég nem ültünk a hullámvasúton, az a pár falat étel is benne maradt, ő mégis szemmel láthatóan szenvedett. Amikor aztán úgy grimaszolt, mint egy kisgyerek, végképp megsajnáltam. Sajnáltam, közben viszont azt gondoltam, életemben nem láttam ilyen cuki grimaszt egy ilyen cuki srácon. Szerettem volna beletúrni dús, fekete hajába, ahogy az unokaöcsémnek szoktam, amikor rosszul érzi magát, mégsem tettem meg. Inkább a hátát simogattam, míg ő a térdére támasztott könyökkel mélyeket lélegzett, és lassan jobban lett.

– Bocs, hogy elszúrtam a szórakozásod – mondta szemlesütve, miután ivott néhány korty vizet. – Azt hiszem, nem kellett volna a hullámvasút előtt ennem.

– Ebben igazad van – helyeseltem –, de semmit se rontottál el.

Nem akartam, hogy rosszul érezze magát, bár továbbra is azon a véleményen voltam, hogy a rosszullétének semmi köze se volt a perechez. Azt sem szerettem volna, hogy ez után visszahúzódjon a csigaházába, és végképp kútba essen a kettőnk kapcsolatának esélye.

– Jól éreztem magam, tényleg – bizonygattam.

– Akkor jó… – Úgy tűnt, nem győztem meg, és nem tudtam, mit mondhatnék még neki. A karórájára pillantott. – Későre jár. Menjünk?

Semmi kedvem nem volt még hazamenni, neki viszont egyértelműen maradni nem volt kedve, így rábólintottam.

Csendben sétáltunk egymás mellett: ő az aszfaltot bámulta, én a gondolataimba merültem. Nem akartam, hogy így érjen véget az este. Nem akartam, hogy miután ennyire rákattantam Calre, ő visszakozzon pusztán azért, mert azt gondolja, leszerepelt előttem. Meg voltam róla győződve, hogy ez a baja, pedig ennél távolabb nem is állhatott volna az igazságtól. Igyekeztem kitalálni valamit, amivel felvidíthatom, így amikor meghallottam a zenét, és odafordulva egy táncparkettet találtam, felcsillant a szemem.

– Nagyon szeretnék táncolni! Légyszi! – A szempillámat rebegtetve megfogtam a kezét, és ő kuncogva megadta magát.

A vége az lett, hogy én Cal előtt állva fogtam a hasam a nevetéstől, míg ő a robottal, a káposztaszedővel és a kockával szórakoztatott, majd bedobta a fiúcsapatoktól ellesett figurákat és a legcsábítóbb csípőmozdulatait is.

Annyira jól éreztem magam!

Ez már az a Calum volt, akit Sophie-éknál megismertem. Amikor felém nyújtotta a kezét, gondolkodás nélkül csatlakoztam hozzá, és ketten együtt bénábbnál bénább mozdulatokat produkáltunk. Nem érdekelt, mit gondolnak rólunk a többiek, csak az számított, hogy mi jól éreztük magunkat.

Jókedvünk a hazafelé úton is sokáig kitartott. Rengeteget nevettünk, egy idő után mégis elcsendesedtünk. A májusi, késő őszi levegő kezdett csípőssé válni, ezért összehúztam magamon a dzsekimet, miközben arra vágytam, hogy Calum átkaroljon, és felmelegítsen. Ő azonban szótlanul lépdelt mellettem.

– Köszönöm az estét! Egy élmény volt. – Igyekeztem megtörni a csendet.

– Képzelem. – Cal a szeme sarkából nézett rám, miközben válaszolt. – Nagyot alakítottam a hullámvasúton meg a célbadobásnál is.

– De tényleg, élveztem. Nagyon jól éreztem magam. Te nem? Tényleg hagyod, hogy azok az apróságok elrontsák az esténket? Azok teszik igazán emlékezetessé az egészet.

Calum csupán mosolygott, miközben lenézett rám.

Mondani akartam még valamit arról, milyen jó programot talált ki, csak hogy tényleg megnyugtassam, ám miközben a szavakat kerestem, megéreztem Calum meleg ujjbegyeit a kézfejemen, majd a tenyere a kezemre kulcsolódott. Izgatottan haraptam be az ajkam, elmosolyodtam, és felnéztem Calumre, aki félénken visszamosolygott.

– Annyira más vagy, mint amilyennek látszol! – szaladt ki a számon.

– Miért?

– Nem tudom. Azt hittem… Nem tudom, mit hittem. – Lesütöttem a szemem, és azt hiszem, egy kicsit el is pirultam. – Sokáig tartott, míg rászántad magad, hogy megfogd a kezem.

Calum egy rövid ideig csendben, figyelmesen vizsgálta a vonásaimat, egy aprót bólintott, majd halkan elnevette magát. – Ja, mert én vagyok a nimfomániás, tudom.

– Nem így van?

– De – vigyorgott. – Csak nem akartalak lerohanni vele. – Még mindig kuncogott, amikor nevetve hozzábújtam.

A következő piros lámpánál megálltunk, és miközben felnéztem Calre, újra egy csókról álmodoztam, majd arra lettem figyelmes, hogy Calum arca és vele az áhított szája felém közelített.

Calum meglepően finoman csókolt. Nem volt benne sürgetés vagy kapkodás; csupán ízlelgette az ajkam. Magához húzott, simogatott, és közben csak kóstolgatott.

***

Angie szélesen vigyorogva, álmodozva ült Sophie konyhájában, két barátnőjével szemben.

– Akkor most együtt vagytok? – kérdezte Sophie mosolyogva.

– Úgy tűnik.

– Ez tök jó! Cal jó fej srác – helyeselt Lily is. – Viszont az furi, hogy ennyire visszafogta magát veled. – Néhány pillanat erejéig elgondolkodott, majd huncut mosollyal fordult újra Angie-hez. – Nem hiszem, hogy sokáig bírta. Lefogadom, hogy csak mutatóba volt gyengéd, aztán letepert.

Amint elképzelték a jelenetet, mindhárman elnevették magukat, ám amikor Sophie-ék megerősítést várva Angie-re néztek, ő csak titokzatosan mosolygott. Hagyta, hadd higgyenek, amit akarnak. Nem akarta elmondani, mi történt valójában. Csupán magában idézte fel az előző este befejezését, és az emléktől melegség járta át a szívét.

***

Miközben belevesztünk abba a finom, puhatolózó, ismerkedős csókba, észre se vettük, hogy a lámpa zöldre váltott. Körülöttünk az idősebbek morgolódtak, a tinik viháncoltak, mi pedig nevetve rebbentünk szét. Cal megragadta a kezem, és maga után húzott.

– Gyere!

Átszaladtunk a zebrán, és kacagva álltunk meg a túloldalon. Calum két kezét az arcomra simította, és újra megcsókolt, ezúttal egy kissé hevesebben, de még mindig nem mindent elsöprő szenvedéllyel.

Összeölelkezve, egy utcai árustól vásárolt forró csokit kortyolgatva érkeztünk meg a szüleim lakásához. A kapualjban állva egymásba gabalyodtunk, valósággal elvesztünk egymásban. Nem bírtam ki, hogy a fogaim közé ne vegyem az alsóajkát; Cal torkából érzéki nyögés tört elő. Miután elengedtem, a szájára tapasztottam a szám, és erősen megszívtam Calum duzzadt alsóajkát.

Ő izzó tekintettel, zihálva nézett le rám.

– Csak azt akartam mondani, hogy nagyon finom a forró csoki ízű csók, de ez… – Megnyalta az ajkát. – Ez finomabb volt.

Elégedetten, büszkén mosolyogtam.

– Szerintem is.

– Aha… Szóval, izé…

– Szeretnél bejönni egy teára? – vágtam amúgy is akadozó szavába. Nem tudtam, mit is akarok igazából, de azt gondoltam, akármi lesz is, az csak jó lehet.

Cal felsóhajtott.

– Jó lenne…, de azt hiszem, inkább nem. Nem akarom elrontani – tette hozzá gyorsan. – Nem akarom, hogy mindenkinek igaza legyen, és azt hidd, tényleg csak a szex érdekel. – Hosszú ujjait a hajamba mélyesztette, és hozzám simult. – Mert az most tényleg nagyon érdekel – mély levegőt vett –, de amit általában láttok, csak vicc. – Pillantásunk összekapcsolódott, elmélyedtünk egymás tekintetében, ő pedig tovább suttogott. Beleborzongtam az arcomat érő forró leheletébe. – Mi lenne, ha ezt most rendesen csinálnánk? Udvarolok egy kicsit, – tényleg csak egy kicsit – tette hozzá csillogó szemmel, amikor az ujjaim végigsiklottak a mellkasán, és megállapodtak a kockás ing alatt feszülő hasizmán –, egy nagyon picit – pontosított, miután megköszörülte a torkát –, megismernénk egymást, és csak utána vetnénk magunkat a párnák közé?

Huncut mosoly bujkált a szám szegletében.

– Miért van olyan érzésem, hogy utána viszont ki sem kelnénk többé az ágyból?

Cal is elvigyorodott. – Ó, egy percre se! A szexrabszolgám leszel örök időkre.

Miközben az ajkam csücsörítettem és a szemem körbeforgattam, úgy tettem, mintha elgondolkodnék, és alig tudtam visszafogni a mosolyom.

Legalább magamnak be kellett vallanom, meglepett, hogy Calum egész idő alatt igazi úriemberként viselkedett velem. Nem ehhez voltam szokva, de tetszett, amit tapasztaltam. Tény, hogy Calum érintése, az illata, az egész lénye felkorbácsolta az érzékeimet, de jóleső melegséggel töltött el a tudat, hogy nem kezelt tárgyként. Az is tetszett, hogy fontos neki, hogy bebizonyítsa, nem olyan, amilyennek mindenki elkönyvelte. Élveztem a lassú, gyengéd csókokat, a bátortalan pillantásokat, Calum figyelmességeit. Igen, nagyon is egyetértettem az udvarlással, ha az még több ilyen randit von maga után.

– Azt hiszem, ez egy jó ajánlat. – Komolyan bólintottam. – Igen, működhet. – Hagytam kiszélesedni a mosolyom.

– Szóval…

– Szóval a szexrabszolgád leszek.

Calum már éppen fölém hajolt, de ezt a kijelentést hallva belekuncogott a csókba. Hátrahajolt, és azt hiszem, nagyképűség nélkül állíthatom, hogy csodálattal nézett le rám.

– Rendben, de csak az udvarlási időszak után.

Újra rám hajolt, és száját hívogatóan elnyíló ajkaimhoz érintette, majd sóhajtva elmélyítette csókunkat.

Akaratlanul is felnyögtem, amikor szétváltunk.

– Egy nagyon, nagyon rövid udvarlási időszak után… – feleltem elhaló hangon.