Hajnali zivatar

Tudom, hogy már nagyon, tényleg nagyon régen csináltam bármit is ezen az oldalon, de most van néhány novella, amit felteszek, hátha idetéved még valaki.
A történeteket egy, nem, igazából A 5 Seconds of Summer rajongói oldalnak írtam/írom. Van, amelyik önálló sztori, de a legtöbb egymásból következik, ezt majd úgyis jelzem.
Ha még több 5SOS írást szeretnétek olvasni, ezen a linken megtehetitek: http://5sosimagineshungary.tumblr.com/
De írhattok is; az adminok jó fejek, és szívesen veszik az új írásokat. ;)

Akkor jöjjön is rögtön az első novella, amit az oldalra írtam.

Hajnali zivatar

A hátam mögött hangosan csapódott be a lokál súlyos, falragaszokkal borított ajtaja. Elfintorodtam, amikor a jéghideg esőcseppek csípősen koppantak felhevült bőrömön, de nem torpantam meg. Mielőbb haza akartam érni, hogy biztonságban tudjam magam, minél távolabb attól a képmutató bandától. Nem is értem, mit gondoltam. Hogy nem vettem észre, kicsodák is ők valójában? Legbelül mind üresek – nem az én világom.

Egyenes háttal, elszántan haladtam előre, amikor a megtett távolságtól immár halkabban újra meghallottam a vasajtó tompa puffanását. Nem érdekelt, ki jött ki, csak lépdeltem tovább. Az esőcseppek megannyi kisebb patakot formáltak, és a bőrömön végigfolyva lassan, de biztosan átáztatták a ruhámat. Vállaimat akaratlanul is felhúztam a nyakamhoz, amikor csuromvizes testemen végigcsapott a feltámadó szél. Lépteket hallottam a hátam mögül, de nem fordultam meg megnézni, ki követ: csak el akartam érni végre azt a rohadt buszmegállót.

Villám hasította ketté az eget, melyet iszonyatos hangerővel követett a mennydörgés, majd egy újabb villám csapott le, ezúttal ijesztően közel. Elakadt a lélegzetem, egy pillanatra megtorpantam az ijedtségtől, és mielőtt újra elindultam volna, az eső szakadni kezdett, mintha dézsából öntötték volna. Mögöttem a lépések futásba csaptak át, ám én az eget pásztáztam, megdermedve a felettem cikázó villámok látványától, a bőrömet ostorozó jeges víztől. Szinte megbénultam. És akkor a tócsákba csapódó gumitalp hangja elhalt. Egy nagy, erős tenyér a csuklómra kulcsolódott, és finoman, de határozottan megrántotta a karomat. Megilletődve pislogtam a bőrig ázott, magas alakra, akit korábban már láttam néhányszor.

– Mire vársz? Gyere már! – Aggódva nézett az égre. – Itt nem vagyunk biztonságban, bármikor belénk csaphat egy kurva villám! – Rámnézett, bár a szemébe lógó, esőtől csöpögő barna tincsektől nem láttam a tekintetét, majd húzni kezdett maga után. – Gyere! – ismételte.

És én mentem.

Futva igyekeztünk elérni a buszmegállót. Elhaladtunk egy újságos bódé előtt, majd egy éppen záró kocsma és több tucat fa mellett is, azonban a megálló még így is több száz méterre volt. Átugráltuk az egyre növekvő pocsolyákat, de a magas srác hirtelen elvétette a lépést, és megcsúszott egy fényesre kopott macskakövön. Veszélyesen ingadozva próbálta visszanyerni az egyensúlyát; kis híján magával rántott engem is, de ahelyett, hogy megijedtem volna, kacagásban törtem ki. Felszabadító volt. Mindeközben megráztam a karom, hogy lazítson a tenyere szorításán, és amikor megtette, kiszabadítottam a csuklóm a markából. Ám ahelyett, hogy elengedtem volna, a kezem az övébe csúsztattam, és megszorítottam azt. Igyekeztem megtartani őt. Amikor végre visszanyerte az egyensúlyát, összekapcsolódott a tekintetünk, és elnevettük magunkat. Azt hiszem, egyikünk sem számított arra, hogy sikerrel járok.

– Rendben vagy? – kérdezte nevetős hangon, és amikor vigyorogva bólintottam, újra nekilódultunk.

Még akkor is nevettünk, amikor szinte berobbantunk az elhagyatott buszmegállóba. Kacagásunk vidám hangja betöltötte a szűk teret, a plexi falak között bukfencezett, miközben kimerülve a padra roskadtunk.

– Ash. – Felém nyújtotta hatalmas tenyerét, én pedig belecsúsztattam a kezem.

– Bianca. – Irreálisan hosszú ujjai ráfonódtak a kézfejemre, finoman megszorították, majd gyengéden megrázta. Lenéztem egymásba simuló kezünkre, és elvigyorodtam. Az én apró kézfejem akár egy gyereké is lehetett volna az ő tenyerében. Követte a tekintetem, és ő is elmosolyodott.

– Milyen pici a kezed… aranyos – tette hozzá, majd kedvesen mosolyogva a combomra fektette, még egyszer végigsimított rajta, és elfordult tőlem.

A tenyerem furcsán bizsergett meleg érintése nélkül. Kissé oldalra fordulva, lopva néztem rá: előre hajolva borzolta hullámos haját, hogy kirázza belőle a vizet. Mosolyognom kellett a látványtól, ám amikor a pillantásom lejjebb siklott, önkéntelenül beharaptam az ajkam. A testére tapadó nedves póló alatt kirajzolódtak a mozdulatai nyomán hullámzó izmok, én pedig inkább elfordítottam a fejem. Csak egy jól karbantartott test, némi kémia, semmi több. Semmit sem tudtam erről a srácról azon kívül, hogy a társaságukhoz tartozott, és állandóan lányok vették körül. Nem is akartam többet tudni, bár tagadhatatlanul volt benne valami, ami felé húzott. Talán a felszabadult, gyermeki kacagása volt az oka, vagy a rakoncátlan fürtjei, esetleg az a csintalan, gödröcskés mosoly, mellyel éppen felém fordult. De mégsem. A szelíd, mogyoróbarna tekintet volt az, mellyel engem fürkészett, és amely annyi melegséget sugárzott. Nem tehettem mást, visszamosolyogtam.

– Köszi, hogy segítettél. Ha nem fogsz meg, úgy elvágódom, mint egy liszteszsák. Tudod, milyen nagyot és röhejeset tudnak esni az ilyen magas emberek? – nevetett.

– Sejtem – vigyorogtam rá, aztán mindketten elhallgattunk. Nem tudtam, mit mondhatnék ennek az idegennek, aki kérés nélkül húzott maga után, hogy megkímélje azt a hülye fejem a szénné égéstől, amelyet egy villámcsapás okozhatott volna. Az volt: csupán egy idegen, akinek az arcvonásai mégis beleégtek a retinámba.

Zavarban voltam, de úgy tűnt, őt semmi sem billentheti ki nyugalmából. Felállt, és a táblához sétált, majd grimaszolva visszaült mellém.

– Ezt megszívtuk. Pont most ment el a busz, a következő meg csak fél óra múlva jön.

Elkerekedett szemmel, bosszúsan néztem rá. – Addig megfagyunk.

– Lehet. – Röviden megemelte a szemöldökét, és elmosolyodott. – Majd kitalálunk valamit. – Tekintetemet látva mosolya kiszélesedett. – Guggolunk párat, lenyomunk egy pár indiánszökdelést, vagy valami ilyesmi – kacsintott, és összenevettünk.

Sugárzott belőle a pozitív energia, és ez tetszett. Aztán beszélni kezdett. Magáról, az édesanyjáról, az öccséről és a húgáról. Szavait átitatta a szeretet és a büszkeség. Nevetve mesélt az öccse legutóbbi akciójáról, én pedig vele nevettem. Nem is emlékszem, mikor nevettem ennyit utoljára.

Belenéztem a nyílt, mogyoróbarna tekintetbe, és úgy éreztem, lelátok a lelkéig. Azon kaptam magam, hogy többet akarok tudni róla. Azt akartam, hogy tovább beszéljen, újra hallani akartam hihetetlenül tiszta, őszinte kacaját, és ez megijesztett.

Az életemről kérdezett, én pedig mindent megtettem, hogy kitérjek a válaszadás elől, de nem hagyta annyiban. Arcán elnéző mosollyal ingatta a fejét.

– Nehéz eset vagy. Igazi keményfejű.

– Tudom. Bocs.

– Nem baj, tetszik.

– Mi?

– Hogy más vagy. Hogy nem ugrálsz körbe, mint a többi csaj a haveri körömből. – A szemét forgatta. – Iszonyatosan idegesítőek. Minden srácra rámásznak. Ne érts félre, eleinte imponált, hogy tetszem nekik, de elmúlt a varázs. – Összevont szemöldökkel ingatta a fejét. – Nem értem, hogy lehetnek ennyire… olcsók. – Aztán érdeklődve nézett rám. – Hogy kerültél te közéjük? Láttalak párszor, de valahogy nem sikerült beszélgetnünk. – Kisfiúsan mosolygott, miközben nagyokat pislogva nézett a szemembe. – Pedig szerettem volna.

Amióta összeszedett az utcán, most először láttam zavartnak. Álltam a tekintetét, már-már elvesztem benne, és ekkor valami mélyen megmozdult bennem. A bizsergés a gyomromból indult, és lassan szétterjedt az egész testemben. Elpirultam, majd – hogy zavaromat leplezzem – lesütöttem a szemem.

Két tenyere hangosan csattant nedves farmerba bújtatott combján, néhányszor végighúzta őket az anyagon, és vidáman felkiáltott. – De inkább váltsunk témát! Nem akartalak zavarba hozni – tette hozzá lágyabb hangon. – És magamat se, ha már itt tartunk.

Kuncogva fordultunk el egymástól, hogy aztán újra próbálkozzunk. Még én is.

Érdeklődve hallgatta a kedvenc zenekaromról tartott kiselőadásomat, és miután elmondtam neki, hogy imádok ilyesmivel foglalkozni, megkért, hogy egyszer neki is készítsek olyan csomózott karkötőt, amilyen az én csuklómon is feszült. Egy pillanatra se láttam rajta, hogy unná a velem folytatott beszélgetést, és meglepődve tapasztaltam, hogy teljesen feloldódtam a társaságában. Őt hallgatva rájöttem, hogy már nem akarom elnyomni a korábban feléledt vonzalmat. Magamban dédelgettem, hagytam, hogy lassan szárba szökkenjen és kivirágozzon. Kedveltem őt, más volt, mint amilyennek képzeltem. Nem volt tökéletes, de jó embernek tűnt. Olyannak, amilyenről mindig is álmodoztam.

Most már szerettem volna tetszeni neki. Riadtan túrtam bele a koponyámhoz tapadt nedves hajamba – borzalmasan nézhettem ki. Megpróbáltam elrendezni a hajam, de ő lefogta a kezem. Két ujja közé fogott egy, a homlokomra tapadt tincset, és elhúzta az arcom elől. A mozdulat közben hűvös ujjai végigsimítottak a bőrömön, én pedig nagyot sóhajtva lehunytam a szemem. Reméltem, hogy nem vette észre, de ezt nem lehetett eltéveszteni. Ő mégsem tette szóvá, nem élt vissza a helyzettel, csupán mosolygott rám, és átható pillantásával fogva tartotta a tekintetem.

– Jéghideg a bőröd – mondta halkan.

Mintha csak erre vártak volna, fogaim összekoccantak. Eddig is reszkettem a hidegtől, ám most megállíthatatlanul remegtem. Végigmértem őt: libabőrös karjában táncoltak az izmok, ahogy végigfutott rajta egy-egy remegés, az ajka pedig kékes színben játszott. Határozott vonala volt, az alsó kissé teltebb, mint a felső, és puhának tűnt, nagyon puhának. Eltűnődtem, vajon a csókja is ilyen lágy-e vagy inkább határozott? Biztosan… Kiszáradt a torkom, a gyomrom görcsbe rándult, a gerincemen jóleső borzongás futott végig. Pillantásom túl sokáig időzött az ajkán, már neki is feltűnt. Némán nézte az őt figyelő szemem, és amikor tekintetem elszakítottam a szájától, várakozó pillantásával találtam szemben magam. Úgy pattantam fel, mintha megcsípett volna egy darázs. Idegesen léptem a megálló széléhez, hogy megnézzem, nem jön-e a busz, majd a mellkasom előtt összefont karral, csalódottan léptem egyet hátra. Közben ő is felállt, hátha többet lát, mint én, de a buszt ő sem látta. Megnézte az óráját.

– Már rég itt kellene lennie. A végén még itt éjszakázunk – mondta a didergéstől akadozó nyelvvel.

Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy végigfusson rajtam egy remegéshullám.

– Megfagyok!

– Tudom. Rohadt hideg van. – Közelebb lépett, és széttárta a karját. – Gyere ide!

Tétován néztem rá, de a szeméből nem olvastam ki mást, mint őszinte jóindulatot. Összekoccantak a fogai, meg-megremegtek az ajkai, de egy szóval sem panaszkodott, pedig nyilvánvaló volt, hogy neki éppúgy szüksége lenne a testem melegére, mint nekem az övére. Lenéztem hívogatóan kitárt karjaira, és nem volt tovább min gondolkodni. Minden porcikám az öleléséért kiáltott, és nem csupán a fenyegető kihűlés miatt. Elé léptem, és mielőtt elvesztem volna az ölelésében, felnéztem rá. Mosolygott, ahogy én is, aztán magához húzott, és átkarolt. Már nem vacogtam, átmelegített a teste, a hátamat gyengéden simogató karja. Nedves bőrének esőillata volt, halványan még felsejlett parfümjének lágy aromája. Körülöttünk elcsendesedett a világ. Nem hallottam mást, csupán halk lélegzetvételét, mellkasára hajtott fejem alatt nyugodt szívverésének ütemes ritmusát és a szakadatlanul zuhogó nyári eső koppanását az aszfalton. Éreztem, ahogy arcát a fejem búbjára hajtja, és szorosabban vonja körém ölelő karját. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor végigömlött rajtam az a rég várt, szívet-lelket melengető érzés. Az érzés, mely már korábban is a tudatom peremén motoszkált; a buszmegálló hideg fémpadján ülve, a gyöngyöző, romlatlan ártatlanságról árulkodó kacagását hallgatva, szavai nyomán felcsipegetve életének apró morzsáit már sejtettem. Szótlanul álltunk, elmémben elhalványult a zuhogó eső zaja, lelkemet elöntötte a béke és a végtelen nyugalom. És ekkor kétséget kizáróan felismertem az eddig csak erőtlenül pislákoló érzést: hazaértem. Pontosan ott voltam, ahol lennem kellett, pontosan akkor, amikor ott kellett lennem. Behunytam a szemem, hagytam, hogy átjárjon, hogy a fejem búbjáig belemerüljek, belevesszek az érzésbe. Kitártam a szívem, megnyíltam, éreztem, hogy a bennem lakozó szeretet túlnő rajtam, rajta, túl a buszmegállón. Elmosolyodtam, és magamban hálát adtam Istennek, hogy átélhettem ezt a csodát.