Kiss me...it's paradise/Ichtlfomd-16.

Amikor a fürdőzők visszatértek a partra, Harryt sehol sem találták; a holmijával együtt eltűnt. Louis telefonjára üzente meg, hogy el kellett mennie, de ők érezzék jól magukat.

Ann úgy sejtette, a fiú hirtelen távozásáért ő is felelős lehet, de persze tévedhetett is, és Harry csupán azért ment el, hogy beváltsa a két lánynak tett ígéretét. A gondolatra kiült arcára az undor.

Nem akart Harryre gondolni, lefeküdt a pokrócra, és miután meggyőződött arról, hogy a jegyzetfüzete biztonságban van, lehunyta a szemét, és kikapcsolta az agyát.

Késő délutánig maradtak kint, ez idő alatt Niall el sem mozdult Ann mellől. Most, hogy Harry kikerült a képből, úgy gondolta, szabad az út, csak meg kell kedveltetnie magát a lánnyal. Bevetett mindent, a szokásos viccelődéstől kezdve a komolyabb témákig. Ann nem küldte el, nem éreztette vele, hogy sok, amit csinál, a viselkedése mégsem volt az igazi. Mosolygott, de a szeméből szomorúságot olvasott ki, beszélgetett vele, legtöbbször mégis távolinak tűnt. Nem szállt el az egója, a lány nem biztatta, semmiféle jel nem utalt arra, hogy többet akarna barátságnál, ő mégis reménykedett.

Útban Liamékhez azt mondta barátjának, hogy alakulnak a dolgok.

– Történt valami? Meddig jutottál vele? – kérdezte Liam felvillanyozva.

– Csak dumáltunk, meg kártyáztunk, ilyesmi. De bír engem, látom rajta.

– Meg engem, Zaynt és Lou-t is. Ja, és Harryt. – Liam grimaszolt, nem tudta, hogyan mondja meg finoman a véleményét. – Figyi, Niall, remélem, igazad van, és összejöttök, de szerintem még ne éld bele magad. Hugi olyan lány, aki jól kijön a fiúkkal, de ez nem azt jelenti, hogy akar is valamit.

– Jó – emelte fel a kezét Niall –, értem. Nem kell folytatnod. – Lehajtotta a fejét. – De ha ő nem, akkor már senki se fog rám nézni.

– Te is tudod, hogy ez hülyeség – fogta át a fiú vállát, miközben sétáltak. – Rosszul fogod fel a dolgot. Ha csak le akarsz fektetni egy csajt, arra bármikor találsz valakit, de ha normális kapcsolatra vágysz, azt ki kell várni, meg kell dolgozni érte. A lányokat el kell varázsolni, egy csomó mindennek kell megfelelnünk. Legyél izmos, de ne hegyomlás. Légy vicces, de semmiképp se gyerekes. Lehessen veled beszélgetni, de tudj hallgatni is. Biztonságban érezhesse magát melletted, de légy érzékeny. Ja, és igazi istennek kell lenned az ágyban! – Liam vigyorogva nézte barátja sokkos ábrázatát.

– És szerinted Harry ennek mind megfelel? Mert én tuti nem.

– Harry? – ráncolta homlokát a barna fiú. – Honnan tudjam? Sosem voltam a csaja – kuncogott. – A helyedben én nem aggódnék miatta, Hugi egész nap veled volt. De mondom, ne is éld bele magad!

– Értettem, főnök! – Niall megpróbálta elviccelni a dolgot, bár ezúttal egyáltalán nem volt vicces kedvében.

Ann semmi mást nem érzett, csupán csalódottságot. Csalódott Harryben, és saját magában is: előbbi még arra se vette a fáradságot, hogy hazudjon, vagy legalább halkabban beszéljen, utóbbi pedig ostobán belesétált a csapdába. Többen is figyelmeztették, mégsem hallgatott senkire, most pedig titkolózhat. Elsüllyedt volna szégyenében, ha kiderül, hogy Harry őt is megtévesztette.

Egy kiadós, meleg zuhany után végigdőlt az ágyán; még nem sötétedett be, de holtfáradtnak érezte magát. Nem akart ilyen korán elaludni, így elővette a jegyzetfüzetét, hogy hozzátegyen még néhány gondolatot a történethez.

Az utolsó oldalt fellapozva elfutotta a méreg. Legszívesebben tört-zúzott volna, és ha eddig nem lett volna rá oka, most valóban elsüllyedt volna a szégyentől. Valaki fellapozta féltve őrzött kincsét, és nem csak elolvasta, de bele is írt. Ann eleinte azt találgatta, ki előtt nem lesz képes megállni, tudván, hogy az illető minden gondolatát ismeri, de amint elkezdte olvasni az idegen kéz munkáját, rájött, hogy Harry tört be a magánszférájába. A fiú által írt bejegyzés illeszkedett Ann utolsó soraihoz, átvette az álneveket, és úgy mesélt, mintha a már elkezdett történetet folytatta volna.

„Edward még egyszer, utoljára meglátogatta Lynn-t, hogy elmondja neki, mi is az igazság Lilyvel és vele kapcsolatban. Azt nem tudta szavakba önteni, mennyire bántotta Lynn hiszékenysége és előítélete, az, hogy meg sem próbálta vele megbeszélni a történteket, de tiszta vizet akart önteni a pohárba. Hogy ezután milyen irányt vesz a kapcsolatuk, már a lány dolga volt.

Bekopogott a lány házának ajtaján, és amikor Lynn kijött, megkérte, hogy menjen ki vele a partra, legalább még egyszer.

A lány vonakodva követte.

Edward nem tudta, hol kezdje, ezért egyszerűen kimondta, ami először az eszébe jutott.

– Tudom, hogy mit gondolsz rólam. Megértem, hogy könnyű volt hinni annyi embernek, de talán engem is megkérdezhettél volna, mielőtt ítélkeztél volna fölöttem. Ha most arra a két lányra gondolsz, igen, igazad van, kerek-perec meg kellett volna mondanom nekik, hogy nem érdekelnek, de én nem vagyok ilyen. Mindig arra törekedtem, hogy tapintatosan utasítsam el az embereket. Így könnyebb nekik is, nekem is. Talán nem a legjobb megoldás, de nekem eddig bevált. Eszembe se jutott, hogy ennyire nem bízol bennem, és rögtön azt gondolod, hogy mindenképpen beváltom az ígéretem, csak a megfelelő időpontra várok. De ez már lényegtelen.

Ami fontosabb, és úgy érzem, tisztáznom kell, az a Lily megcsalásáról szóló történet. Kérlek, tartsd tiszteletben, hogy ezt csak neked vagyok hajlandó elmondani, mert az érdekel, amit te gondolsz, de a többiek tőlem azt hisznek, amit akarnak. Néhányan már hallották a teljes igazságot, mégis kételkednek…

Tehát Lily és én… akarom mondani, Beth, Lily és én, mert a történetnek valójában három szereplője van. Tudnod kell, hogy ez a baráti társaság elég régóta fennáll, és hosszú ideje csak a lányok és Jamie, ír barátunk, csatlakozott hozzá. Mindent tudunk egymásról, illetve rólam talán mégsem derült ki minden. Nem titok, hogy több barátnőm is volt, de Lilyvel már elég régen együtt voltunk. Szerettem őt, csinos lány, mindenben passzoltunk – nem volt rá okom, hogy megcsaljam. – Edwardnak nehéz volt erről beszélnie, mert még mindig bántotta, hogy olyan dolgokért bűnhődött, melyekért nem ő volt a felelős. – Nem én árultam el Lilyt, hanem Beth, a legjobb barátnője. Beth volt az, aki egy este, a tavaszi szünetben, miután Lilyt hazavittem, útban az ő házukhoz, rám mászott a kocsiban. Azt mondta, Lilynél jobbat is kaphatok, sokkal jobbat. Alig tudtam leállítani, a keze már… mindegy. Teljesen elszállt. Ha akartam volna, megkaphattam volna, de elutasítottam, és azt hiszem, ezzel teljesen letapostam az önbecsülését, vagy mit. A lényeg, hogy magamra haragítottam, igazi ellenséget szereztem.

Másnap Lily azzal hívott fel, hogy beszélni akar velem. Közölte, hogy tudja, fűvel-fával megcsalom, mindig is sejtette, és most már biztos forrásból tudja is. Hiába kérdeztem, ki volt a forrása, nem árulta el, nem mintha ne tudtam volna, hogy e mögött Beth áll. Nem érdekelte a tagadásom, nem akarta meghallgatni a magyarázatom. Másnap este már a suli krikett csapatának kapitányával enyelgett az egyik haver bulijában. Nem tudhatod, mit éreztem, amikor megláttam, hogy semmivel se törődve, az orrom előtt nyalják-falják egymást. Szerettem, helyre akartam hozni a kapcsolatunkat, de ez megváltozott. Csak azt vártam, hogy elhalványuljanak az érzések. Túl könnyen túllépett rajtam. És Beth közben felszegett fejjel, kihívóan méregetett. Életemben nem láttam még emberen olyan gonosz mosolyt. És még csak tizenhat!

Már a bulin arról beszélt mindenki, hogy megcsaltam Lilyt, ezért dobott. Én voltam a szemétláda, a szoknyavadász; a srácok röhögve gratuláltak, a lányok meg vagy megvetettek, vagy ki akartak kezdeni velem. Ez ma is így van. Persze, a csalódás után nem akartam komoly barátnőt; sokan felkínálkoztak, és én időnként éltem is a lehetőséggel. Ezért megvethetsz, nem érdekel. De senkit se csaltam meg! Az nem én voltam, hanem Lily. Kiderült, hogy nem véletlenül talált rá annyira gyorsan a krikettes majomra – míg én Brightonban voltam, többször is találkoztak. Ennyit arról, ki volt tisztességes, és ki nem.

Veled komolyan gondoltam, nem akartalak átverni. Bíztam benned.

Most már mindent tudsz, a többit rád bízom.”

Ann szótlanul meredt a füzetére, Harry rendezetlen betűire. Végighúzta ujjait a sorokon, melyeket a fiú töltött meg gondolataival, a papíron, melyet Ann előtt ő érintett utoljára. Vajon milyen érzés lehetett neki papírra vetni mindezt?

Sosem érezte még ennyire rosszul magát; szomorúnak, mert anélkül ítélt meg valakit, hogy mindent tudott volna róla. Csalódott saját magában. Most már sokadjára. Nem hallgatott a szívére, pedig az végig a jó irányba próbálta terelni.

Megbántotta Harryt, eljátszotta a bizalmát, és talán már késő helyrehoznia. Pedig ezt szerette volna: bocsánatot kérni, és új alapokra helyezni a kapcsolatukat. Ez az alap pedig nem lehetett más, mint az őszinteség. Egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy miért hiszi el ennyire könnyen, amit Harry állít, de ezen nem volt mit gondolkozni. Hinni akart neki, és kész. Minden együtt töltött percük, a fiú minden szava igaznak és őszintének tűnt – akkor és most is. Miért ne hihetné el róla a jót éppoly könnyen, mint ahogy rögtön elhitte a rosszat?

Harry jó ember, jobb, mint ő maga, aki egy rosszindulatú pletyka és a féltékenysége miatt azonnal sutba dobta a barátságukat, ahogy a közös titkaikat is. Az élményeiket és az érzéseiket egyaránt, mert tudta, mindkettejükben ugyanazok a dolgok munkálnak, talán csak munkáltak: a megértés, a vonzalom, a vágy.

Vajon már késő? Harry szerint rajta áll. Talán…

Azonnal beszélnie kellett vele, hallani akarta a hangját, azt, hogy megbocsát neki. A telefonjáért nyúlt, és idegesen kereste ki Harry számát. Sokáig hagyta kicsengeni, de végül csupán a hangposta felelt. Megszakította a hívást.

Harry talán már nem is kíváncsi rá? Megrémítette a gondolat. Mint korábban Harry, most ő érezte úgy, hogy hiába a nézeteltérés, az ő érzései mit se változtak, élénken éltek benne. Nem hagyhatta ennyiben a dolgot, nem hagyhatta veszni mindazt, amit ketten felépítettek. Lehet, hogy Harry nem akar beszélni vele, de muszáj lesz meghallgatnia. Már most tudta, hogy őrültség, amire készül, de azzal is tisztában volt, hogy meg kell tennie ezt a kínos lépést, elvégre, ő rontott el mindent. Magára kapott egy bő farmert, pólóval és edzőcipővel, megkérdezte a nénikéjét, hol lakik a Styles család, majd válaszra se méltatva a nő kérdéseit, felpattant a biciklijére, és egyenesen Harry családjának házához tekert.

Útközben azért imádkozott, hogy Harry nyisson ajtót, és ne más. Kettejük találkozása így is nagy megpróbáltatásnak ígérkezett, nem szerette volna ezt a családtagokkal való kínos feszengéssel is tetézni.

Mire leszállt a bicikliről, a nap már lebukott a magasabb épületek mögé, egyre több felhő gyülekezett az égen.

Ann bekopogott a sötétbarnára pácolt ajtón, és csendben várt. Ideges volt, az ajkát harapdálta, de tudta, akármi lesz is az este vége, megéri. Akármilyen nehéz volt is átlépnie a büszkeségén, hogy a fiú bocsánatáért folyamodjon, tudta, ez a helyes lépés. Ha csupán a barátságát és a megbecsülését kapja vissza, akkor is meg kell tennie.

Nem volt szerencséje; az ajtóban egy idősebb, de fiatalos, kedves arckifejezésű nő jelent meg. Meglepetten köszöntötte őt.

– Szia! Kihez jöttél?

– Jó estét! Elnézést a zavarásért. Ann Talbot vagyok, Harry egyik ismerőse. Ő itthon van?

A nő arca felderült. – Ismerőse? – Mosolyogva csóválta a fejét. – Gyere be, Annie! Már sokat hallottam rólad. Több vagy te egyszerű ismerősnél – kacsintott, és betessékelte a megilletődött lányt. – Én Anne vagyok, Harry mamája. Vicces, nem? Ugyanaz a nevünk.

– De – mosolygott a lány, és kezet rázott a nővel.

– Kérsz teát? Esetleg süteményt? – terelgette őt a nappaliba. – Harry sajnos nincs itthon, de szerintem nemsokára megjön.

– Ó, akkor nem szeretnék zavarni! Próbáltam hívni, de nem vette fel, csak ezért… de akkor inkább majd máskor…

– Ne butáskodj! Biztosan siet haza, vihar készül. Addig te szépen leülhetsz ide, és egy jó meleg tea mellett megvárhatod. Beszélgetünk, aztán ő majd hazavisz autóval. Na?

Ann-nek nem volt szíve otthagyni a nőt, látta rajta, hogy szüksége van a társaságra. Míg az asszony elkészítette a teát, Annie körülnézett. Igazán otthonos kis ház volt az övék, biztosan a fiú mamájának érdeme. Mindenhol családi fotók álltak, a legtöbb Harryt ábrázolta kiskorában, és egy lányt, aki nem lehetett más, mint Gemma, Harry nővére. A fiú sokat mesélt a családjáról, nagyon fontosak voltak a számára. Ann mosolyogva nézte a kiskori fotókat, ezek alapján arra következtetett, hogy Harry élénk gyerek lehetett. A nővére éppolyan elbűvölő volt, mint maga a fiú; mosolygás közben ugyanolyan gödröcske jelent meg makulátlan arcán, akárcsak neki. Ann azon kapta magát, hogy szívesen megismerkedne a lánnyal is.

– A szemem fényei – szólalt meg a háta mögött a nő.

– Elhiszem. Biztosan büszke rájuk.

– Az vagyok. Jóravaló kölykök.

Miután elhelyezkedtek a kanapén, Anne kérdezgetni kezdte a lányt.

– Nagyon jóban vagytok Harryvel, igaz?

A lány arcáról leolvadt a mosoly. Nem akart mindenről beszámolni a nőnek, de hazudni se szeretett volna. – Jóban voltunk.

– Csak voltatok?

– Nem tudom. – Ann lesütötte a szemét. – Mondtam neki dolgokat, amiket nem kellett volna. Illetve csak gondoltam, de ő rájött, és most… – Sóhajtott. – Szeretnék bocsánatot kérni tőle, is ezért jöttem ide.

Az asszony elgondolkozva nézte őt, majd arcán elnéző mosollyal válaszolt. – Szerintem meg fog bocsátani, akármi volt is a gond.

Ann remélte, hogy a nőnek igaza lesz.

Még legalább fél órát beszélgettek a lány tanulmányairól, terveiről, Rye-ról és Harryről, és Ann meglepetten tapasztalta, mennyire gyorsan feloldódott az asszony társaságában.

De hiába érezte magát jól Anne-nel, ő csak Harryre tudott gondolni. Tudta, nem itt lenne a helye, meg kellene keresnie a fiút.

– Anne, biztosan nem tudja, hol van Harry?

– Sajnos nem. Fiú – folyton csatangol.

A lány idegesen nézett a csészéje aljára, míg gondolkozott.

– Tényleg meg kell keresnem őt.

– Megértem, de előbb talán próbáld újrahívni. Nem engedhetlek el csak úgy, a vakvilágba…

A lány rábólintott, és újratárcsázta Harry számát, de ő továbbra se válaszolt a hívásra.

Ann a halántékát masszírozva próbált rájönni, hol lehet a fiú. Nem akart mindenkit végighívni, hogy megtudja, hol, vagy éppen kivel van. Fejében végigpörgette a lehetséges helyeket, majd a Harry által írt bejegyzést is. Egyetlen pontot talált, mely mindkét listában szerepelt, az pedig a part. A part és a vitorlás. Bár a hajó nem szerepelt az írásban, Lana és Harry is megmondta: a fiú oda jár gondolkozni, kikapcsolódni, megnyugodni. Ha valóban annyira bántja Ann „árulása”, mint az a jegyzetből kiviláglik, akkor csakis a vitorláshoz mehetett lehiggadni.

– Azt hiszem, tudom, hol van. Elnézést, hogy így elrohanok, de muszáj még ma beszélnem vele, és ezt nem lehet telefonon intézni.

– Rendben, Annie. Remélem, rendbe jönnek köztetek a dolgok. Nagyon kedves lánynak tűnsz.

Ann elpirult és mosolyogva megölelte az asszonyt. – Köszönöm. A szimpátia kölcsönös.

– Vigyázz magadra!

– Rendben, és mindent köszönök! Ja, ha Harry közben hazajönne, megmondaná, hogy kerestem?

– Persze, szívem. Örülök, hogy találkoztunk.

Odakint szélvihar tombolt. Ann még hallotta, amint Harry édesanyja utána kiált, hogy vegye fel az ő egyik pulóverét, de nem akarta azzal húzni az időt, hogy megáll öltözködni.

Olyan gyorsan tekert, ahogy csak tudott; remélte, nem kerüli el a fiút, hiszen ilyen időben biztosan nem marad kint sokkal tovább.

A gyomra görcsölt az izgalomtól, ujjai elfehéredtek, olyan erővel szorította a kormányt. Mi lesz, ha Harry mégse bocsát meg neki?

Már a mólón tekert; a fekete óceán felől a hatalmas hullámokig érő, sötét felhőtömegek sodródtak a part felé. A látvány ijesztő volt, és Ann amúgy is túlhajszolt idegei pattanásig feszültek. Harry talán már nincs is itt – feltéve, hogy egyáltalán megfordult a hajónál. Nem volt kedve viharban, dolga végezetlenül hazamenni.

A hajón nem látott mozgást, sehol egy személyes holmi, semmi, ami a fiú jelenlétére utalt volna. Mégis fölöslegesen jött ki. – Harry! – Azért tett egy próbát. Várt egy percet, de semmi se történt. Hiába, mégsem ismeri őt eléggé. Meg akart fordulni, hogy biciklijére felülve hazainduljon, amikor az eső, mintha dézsából öntötték volna, eleredt. A lány válogatott szitkokat szórt a vízen ülő sötétségre. A jeges széltől és a még annál is hidegebb víztől néhány pillanat alatt a csontjáig átfagyott. Remegve próbált felülni a kerékpárra, amikor tompa hangfoszlányok ütötték meg a fülét. Mintha az ő neve hangzott volna el, de persze lehet, hogy csak a szél süvítése tévesztette meg.

Hunyorognia kellett, hogy a zuhogó esőben bármit is kivehessen, de végül megpillantotta Harryt, amint a hajó kabinja előtt állva felé nézett. Már ő is bőrig ázott, de nem mozdult.

Ann elengedte a biciklit, hagyta a stégre hullni, és elindult a fiú felé.

Harry aggodalmas arccal, szótlanul nézte a reszkető lányt. Segíteni akart neki, de előbb tudni akarta, miért jött el hozzá.

Ann a mólón állt meg, a hajó előtt; nem akart felmenni – még nem.

– Harry… végre megtaláltalak! – Nem tudta, mit mondjon, hogyan kezdjen hozzá a magyarázatához, pedig út közben végig ezt próbálgatta. Ahogy Harry ott állt előtte, fölé magasodva, némán, összevont szemöldökkel, azt a benyomást keltette, hogy nem kíváncsi semmiféle magyarázatra.

Minél előbb túl akart rajta lenni – így is eléggé megalázó lesz, amikor a fiú elküldi. Nagyot nyelt, összeszedte magát és belekezdett. – Elolvastam. – A fiú nem reagált, arca ugyanolyan szigorú volt, mint egy perccel korábban. Ann egyik lábáról a másikra helyezte át testsúlyát, az ujjait tördelte, majd, hogy védekezzen a hideg ellen, karba fonta a kezét. – Igazad van, meg kellett volna kérdeznem téged, de nem gondoltam, hogy rám tartozna. Aztán meg már egyszerűbb volt elhinni mindent. – Megpróbált kiolvasni valamit a fiú szeméből, de az eső annyira sűrűn hullott, hogy nem látta tisztán arcának részleteit. Elsimított néhány, a homlokára tapadt, vizes hajtincset. – Sajnálom, Harry. Tudom, hogy nagyon megbántottalak. Őszintén sajnálom.

Harry végre megmozdult. Leguggolt, hogy egy kötéllel babráljon, de közben a lányt nézte. – Nem haragszom. Időnként mindenki beleesik ebbe a hibába. – Csomóval rögzítette a kötelet. – Még nem ismertél minket, és ez volt az első, amit rólam hallottál. Ezután már hiába… tetszettem. – Halvány mosoly játszott a szája szegletében, de ahogy jött, úgy el is tűnt.

Ann nem tudta, mit mondhatna még. Úgy állt ott, mint egy rakás szerencsétlenség, minden porcikája reszketett a hidegtől. Bár Harry azt mondta, nem haragszik, úgy tűnt, mást nem akar hozzáfűzni. Nem akarja újrakezdeni, nem beszél a barátságukról se.

Indulni akart, de még Harryt nézte, aki munka közben időnként felé pillantott. Még így, bőrig ázva, az arcára tapadó, a víz súlyától kiegyenesedett hajjal is vonzó volt. Alakja kirajzolódott a testére tapadó, nedves ruhák alól, vonásai most is megnyerőek voltak. Kellett neki Harry, mindenestül, azért, aki vele volt. Hogy játszhatta el ilyen ostobán a lehetőséget?

Mindig is azt a hitet vallotta, hogy egy kapcsolatban, vagy az a felé vezető úton a férfinak kell megtennie a fontos lépéseket, és nem értette azokat a nőket, akik a kezükbe vették az irányítást. Most mégsem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ezúttal neki kell Harryhez közelíteni, ha azt szeretné, hogy együtt legyenek.

A gyomra liftezni kezdett az idegességtől – vajon a férfiak is így vannak ezzel? Ők is ennyire félnek a visszautasítástól?

Megköszörülte a torkát, és bátortalanul megszólalt. – Azt a tegnapi vitorlázást… megismételhetnénk?

A fiú megállt a mozdulat közben, fürkésző tekintete semmit se árult el az érzéseiről. – Sajnos nem. – Felállt, majd egy másik rögzítendő kötélhez sétált.

Ann tudomásul vette: az az alkalom egyszeri és megismételhetetlen volt. Nincs második esély.

Gombóc nőtt a torkába, a sírás fojtogatta. Nem akart éppen Harry előtt összeomlani, ezért megfordult és a biciklijéért indult, hogy minél előbb egyedül lehessen.

– Holnap estére van két jegyem a londoni Coldplay koncertre. El… Annie, hová mész? – A lány visszanézett rá. A szakadatlanul ömlő esőtől nem látszottak a könnyei, de Harry látta a szomorúságot az arcán. – Mi a baj?

Ann nem tudott válaszolni, be kellet harapnia az ajkát, hogy leplezze annak remegését, melyet már nem csak a hideg váltott ki belőle. Csupán a fejét ingatta, jelezve, hogy nincs baja.

A fiút nem sikerült meggyőznie, továbbra is homlokráncolva méregette őt. – Mielőbb meleg helyre kell kerülnöd, különben megbetegszel. Hogy jönnél úgy koncertre? – Visszatért a munkához, de még mindig Annt nézte. – Segítenél? Aztán hazaviszlek.

– Szerintem jobb lenne… most mennem. – Ann nem akart tovább a közelében maradni, ő nem értette tisztán a koncertről szóló részt, csak azt, hogy Harry nem akar tőle semmit. Időre volt szüksége, hogy feldolgozza, csupán barátok lehetnek.

Harry értetlenül méregette. – Ne viccelj, pár perc alatt hazaviszlek. Várj, akkor ezt megoldom egyedül, és mehetünk is. Nem akarom, hogy a vihar tönkretegye az öreglányt – simított végig a hajó korlátján, majd befejezte a karbantartását. Elégedetten ugrott le róla, még egyszer visszanézett rá, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e vele, majd a lányhoz lépett. Bár csuromvíz volt mindene, megnedvesítette ajkát, oldalra simította vizes tincseit és összevont szemöldökkel Annre összpontosított. Alig néhány lépés választotta el őket.

Ann mély lélegzetet vett, hogy lecsillapodjon, de nem járt sikerrel.

– Akkor eljössz?

– Hova?

– Londonba. Velem. Holnap, a Coldplay koncertre.

Ann meglepetten nézett fel rá, úgy érezte, lemaradt valamiről. – Tényleg el akarsz vinni magaddal? Engem?

Harry egy pillanatra elmosolyodott. – Persze. Ki mást vinnék? – Majd arca újra komoly lett, és közelebb lépett a lányhoz. Megérintette a karját. – Eljössz? Aztán majd vitorlázhatunk is, de ma ez a vihar…

Ann lassan összerakta a képet. – Csak ezért mondtad, hogy nem mehetünk?

– Igen. Azt hiszem, az utolsó utunk lenne, ahhoz meg még túl fiatalok vagyunk.

Ann halkan felnevetett, most már örömében folyt a könnye. – Jó, szívesen elmegyek veled!

Harry is mosolygott. – Akkor jó. Na, gyere, menjünk, mert tényleg megfázunk mindketten! – Felállította a lány biciklijét, és maga mellett tolva elindult a mólón. Csendben lépkedtek, míg elérték Harry autóját. Rengeteg kérdésük lett volna egymáshoz, de még bőven volt idejük megbeszélni a dolgokat. A következő nap csak az övék. Jobb volt így, szótlanul sétálni, csak az számított, hogy a másikat maguk mellett tudják.

A biciklit az autó csomagtartójához erősítették, majd Harry kivett egy pokrócot a hátsó ülésről, és a lány köré terítette. Összefogta a mellkasa előtt, és néhányszor végigsimított a bebugyolált karokon. Magához szerette volna ölelni, de akkor a pokróc is pillanatok alatt átázott volna, így inkább beültette az anyósülésre, és ő maga is beszállt az autóba. Feltekerte a fűtést, és egyenesen Mike-ék házához hajtott, de a lány kérésére kissé távolabb állt meg.

– Köszi, hogy elhoztál.

Harry rámosolygott, és leszedte a biciklit az autóról. – Akkor holnap hatkor? Tudom, hogy korai, de…

– Jó lesz! Itt leszek.

A jeges esőcseppektől pillanatok alatt lucskos lett a ruhájuk, de ez nem zavarta őket. Ann elmerült Harry zöld íriszének tanulmányozásában, majd a fiú széles mosolya vonta magára a figyelmét.

– Most nem lenne szükséged egy ölelésre? Mert nekem igen.

Ann elnevette magát. – De. – Odabújt a fiúhoz, és kiélvezte a percet, míg a mellkasára hajthatta arcát. Nem érdekelte, hogy mindketten vizesek és jéghideg a bőrük, Harry arcszeszét így is érezte, a teste pedig már egy perc alatt kezdett felmelegedni a fiú ölelésében. – De ha még egyszer a könyvből mersz idézni… – Harry kacagása még akkor is a fülében csengett, amikor belépett a nénikéje házának ajtaján.